Gyárfás Dorka/WMN: Talán soha korábban nem számított annyit, milyen az ember otthona, és hogy érzi magát benne, mint most, karantén idején. Ilyenkor aztán kiderül, hogy mennyire vagyunk összhangban a saját otthonunkkal, nem igaz?

Sallay Viola: Dehogynem. Az otthonnak persze amúgy is kiemelt jelentősége van az ember életében, bár dinamikusan változik a különböző életszakaszainkban, hogyan használjuk az otthonunkat. De tény, hogy vészhelyzetben, illetve válságban különösen megmutatkozik az otthon „végső menedék” jellege. Amikor szabad a mozgásunk, és nagy a mobilitás a világban, akkor előfordul, hogy épp csak akkor tapasztaljuk meg az otthonunk jelentőségét, amikor távol vagyunk tőle. Egyre gyakrabban történik meg, hogy az emberek akkor döbbennek rá, mit jelent nekik az otthonuk, amikor huzamosabb ideig távolra kerülnek tőle. A jelenlegi helyzet azonban más oldalról mutatja meg, mennyire „helybe vetett” lények vagyunk. Szükségünk van egy biztos pontra, ahová vissza lehet húzódni fizikai veszély esetén. 

Martos Tamás: A másik oldala ennek az, hogy az otthonlét most, karantén alatt, szorosan összefügg a kényszerítettség érzésével, ami ambivalensen illeszkedik az otthon eredeti jelentéséhez. Az otthonnak valójában valamiféle szabadság érzését adhatja, hiszen tudjuk alakítani, ott végre azt csinálhatunk, amit akarunk, és biztonságot is nyújt nekünk – de mi van, ha hónapokig oda vagyunk kötve, és ebben nincs választásunk? Ez vajon hogyan befolyásolja majd az otthonunkkal kapcsolatos jó érzéseinket? Érdekes, hogy mikor alakul át börtönné…

Gy. D./WMN: És mikor? A karantén első hullámában ezt egy kutatás keretében megpróbáltátok kideríteni. Mi derült ki belőle? 

M. T.: Mostanra már, a járvány második hullámában, elkészítettük a második adatfelvételt is, ugyanazokkal a válaszadókkal. Bár az alaposabb elemzések még hátra vannak, néhány fontos összefüggés már most látszik. Például tavaszhoz képest csökkent a résztvevők élettel való elégedettsége – nem túl nagy mértékben, de azért határozottan. Az otthonukkal való átlagos elégedettség azonban nem változott számottevően! Vagyis az otthon, az otthonhoz fűződő alapvető viszony, úgy tűnik, a karantén és járvány kihívásai között is megőrizte azt a helyét az emberek életében, amit korábban betöltött. 

Egy másik kérdésünk arra vonatkozott még tavaly tavasszal, hogy mihez is kötődik a válaszadók számára az otthon megélt biztonság. Mennyi szerepe van a biztonság élményében az aktív, tevékeny életmódnak? Mennyi a kapcsolatok minőségének? Ősszel pedig megkérdeztük, hogy a karantén és a járvány milyen módon hatott rájuk: tudtak-e fejlődni ebben az időszakban, „többek lettek-e” a tapasztalatok hatására (és mennyire). A sokféle válaszból az az összkép rajzolódik ki, hogy 

minél inkább az aktivitás, az értelmes otthoni tevékenység jelentette valakinek a biztonságot a tavaszi karantén alatt, és minél kevesebb kapcsolati feszültséggel kellett az otthon biztonságos terében megküzdenie, annál valószínűbb volt, hogy fél év múlva személyes fejlődésről, növekedésről számolt be, épp a járványhelyzet hatásaként.  

Az otthonunk belső képét tehát megőrizzük magunkban a fokozott bezártság és nehézségek közepette is, és ez azt is jelenti, hogy hatnak ránk az otthon átélt inspiráló, fejlesztő tapasztalatok, de adott esetben ugyanúgy a nehezek is. 

Gy. D./WMN: Ti régóta foglalkoztok azzal, hogy az otthon mennyiféle jelentést hordoz, és a különböző szegleteiben milyen ambivalens érzelmeket élhetünk meg. Saját módszeretek, amit úgy hívtok, hogy „az otthon érzelmi alaprajza”?

S. V.: Mi fejlesztettük, de két gyökere van: az egyik a környezetpszichológia tudománya, ami az ember és a környezete kapcsolatával foglalkozik holisztikus megközelítésben, a másik pedig a családterápia gyakorlata, ahol régebben is volt arra példa, hogy a terapeuta felrajzoltatta a családi otthon alaprajzát, hogy megértse, ki hogyan mozog a térben, és melyik helyiséget hogyan használja. Ebből kiindulva fejlesztettük ki azt a módszert, ahol már nemcsak a család térhasználata, hanem az érzelmi tapasztalatai is meg tudnak jelenni. 

Izgalmas látni, hogy ugyanazt az otthont a családtagok mennyire másképp használják, és ugyanazokon a helyeken mennyire mást élnek meg, ezáltal pedig milyen más jelentést adnak a helyiségeknek. 

Gy. D./WMN: Ennek a feltérképezése hogyan történik?

M. T.: Először is rajzoltatunk egy alaprajzot minden résztvevővel, természetesen nem a mérnöki pontosság igényével. Ez már egy jó alap arra, hogy mindenki felidézze magában az otthona különleges helyszíneit, és a hozzájuk kapcsolódó élményeket. Ezeket a rajzokat aztán összevetjük, és együtt megbeszéljük a kitüntetett élményeket.  

S. V.: Tehát azt kérjük mindenkitől – akár családterápiában, akár kutatásban vesz részt –, hogy rajzolja be például, hogy az otthonán belül hol van számára a biztonság helye. Vagy a bizonytalanság helye, a jó közérzet, vagy a feszültség helye, az összetartozás és az elvonulás tere. Ezeket különböző színekkel vagy számokkal lehet jelölni, és máris kiderül, hogy ki-ki hová teszi, milyen más zugokba. 

Online interjú Martos Tamással és Sallay Violával

M. T.: A beszélgetésben aztán olyan alapélményeket keresünk, amik meghatározóak a belső biztonságunk szempontjából, másrészt nem pusztán „fejben” léteznek, hanem kapcsolódnak az otthoni környezet egy-egy részletéhez, konkrét helyekhez, és konkrét helyzetekhez. 

A helyek felidézése elvezet minket azokhoz az élményekhez, amelyekből összeáll valaki számára a mindennapok történéseinek személyes jelentősége, a kapcsolatok minősége. 

Ezek olyan élmények, amiket elvárunk az otthonunktól, hogy biztosítsa számunkra – vagy épp ezeknek az élményeknek a hiánya.

S. V.: Mindig rákérdezünk a negatív tapasztalatokra is, hogy a résztvevők kifejezhessék, mi az, ami kimondatlanul is feszültséget okoz bennük. Az első lépés, hogy ez jelenjen meg a rajzon, mert az rögtön egyfajta vizuális visszajelzés a családtagok számára, hiszen amint egymás mellé tesszük az alaprajzokat, rögtön látszanak a különbségek. Ezután jön a terápia lényegi része: történeteket kérünk az érzésekhez. Megkérjük a családtagokat, hogy meséljenek a hétköznapi életükről – ahhoz a helyszínhez kapcsolódóan, amit megjelenítettek az alaprajzon. Mit tesz például, amikor épp biztonságban érzi magát, és hol vannak olyankor a többiek?

M. T.: Fontos hozzátenni, hogy egy-egy hely akár többféle érzést is hordozhat: lehet egyszerre a biztonság és a bizonytalanság helye is. Persze nem egyidőben, egy történésben, de egy helyhez többféle történet kötődhet. Ezt is nagyon érdekes szétszálazni és így megérteni. 

Gy. D./WMN: Azt értem, hogy a kapcsolatot ezáltal mindenképp felülvizsgáljátok, de az otthont is? Van olyan, hogy az otthont kell átalakítani azért, hogy a kapcsolatok jobban működjenek?

S. V.: Az otthon fizikai tere és a kapcsolatok működése elválaszthatatlan egymástól. Ahogy a kapcsolatainkat működtetjük, annak megfelelően alakítjuk a teret, majd az így kialakított terünk visszahat a kapcsolatainkra. Amikor például kisbaba születik, sokszor úgy indul a családi élet, hogy a babaágyat a szülők beviszik a hálószobájukba. Kérdés, hogy ezáltal hogyan változnak meg az alvási szokások, például kiköltözik-e az apa a nappaliba, a kanapéra. Ezáltal új rutinok alakulnak ki, tárgyakat kell áthelyezni. Aztán ha hosszabb távon fennmarad ez a helyzet, egy ponton feszültséget generálhat, mert a szülők párkapcsolatát is érinti: nő a távolság, növekszik a hiányérzet, és 

kérdés, hogyan lehet majd újra egymásra találni, mert az nem olyan egyszerű, hogy azt mondjuk: akkor apuka vigye szépen vissza a motyóját a hálószobába. Oda ugyanis érzelmileg is meg kell érkezni.  

De ha fizikailag nem történik közeledés, akkor persze érzelmileg sem fog. És meg kell találni majd a baba új helyét is, ami mellett a párkapcsolat is elfér. De az is megtörténhet, hogy létre lehet hozni alternatív együttléti helyszíneket a lakás más pontján, ami korábban nem merült fel. Ilyen módon tehát elindul a környezet alakítása és a kapcsolat alakítása is – de fontos, hogy sosem a mi előírásaink alapján. Ezt minden család magának dolgozza ki, hogy ahhoz, ami az ő jóllétüket szolgálja, mit kellene tenni.  

 

M. T.: Többnyire meg is teszik. Volt például nálunk terápián egy pár, ahol kiderült, hogy a férfinak hiányzik, hogy a felesége őszintén elismerje a sportteljesítményeit, és ennek az lehetne az egyik jele, hogy kiteszi a falra az elismeréseit (amit a felesége addig ellenzett). És akkor megegyeztek abban, hogy melyik falra kerülhetnek ki az oklevelek, hol állhat egy kis vitrin. Ez benne feloldott egy feszültséget, mert az átrendezés révén megérezte, hogy a feleségének mégiscsak ennyire fontos. 

Gy. D./WMN: Azt mondtátok egyszer, hogy a zsúfolt tér viszont óhatatlanul magában hordozza az erőszak megjelenését a családban. Ez abban a korban, amikor rengetegen lakótelepi lakásokban nőttek fel, elég gyakori probléma lehetett. Ma is sokakat érint. Mit tud tenni egy család ahhoz, hogy ezt elkerülje? 

S. V.: Épp ezért kérdezünk rá minden interjúban az elvonulás helyére is. 

A lelki egészség fenntartásához a közelség és a távolság szabályozásának szabadságára van szükség. Vagyis mindenkinek kell, hogy legyen személyes tere.  

A lakótelepi lakások valóban nem szolgálják ezt, többféle módon sem: egyrészt nem lehet megvonni a személyes tér fizikai határait (maximum ideig-óráig olyan barikádokkal, mint „játszósarok”, „tanulósarok”, stb., de ezek nem tudják hosszú távon nyújtani azt a befelé figyelést és elzárkózást, amire szükség van ahhoz, hogy utána megint tudjunk másokhoz kapcsolódni), másrészt nem tudjuk megmutatni a gyerekeknek sem, hogy erre hogyan figyeljen. Az otthon ugyanis szocializációs tér is, ahol a gyerek megtanulja, hogy ki ő, és hogyan tudja működtetni a kapcsolatait. Egyáltalán nem mindegy, mi veszi körül, megtapasztalja-e a másik személyes terének tiszteletben tartását, és azt is, hogy mindenkinek lehetnek és vannak is határai. Fontos például, hogy legyen gyerekszoba, és annak legyen ajtaja, amit magára csukhat 

Gy. D./WMN: Az én gyerekeim 12 évesek, és még mindig nem szívesen tartózkodnak egyedül a gyerekszobában – azt szeretik, ha a közös térben vonulhatnak el, karnyújtásnyira a felnőttektől. Gondolom, az már a kamaszkor csalhatatlan jele, amikor teljesen el akarnak szeparálódni.

S. V.: Igen, ott van egy fordulópont, de a közös térhasználatban sem mindegy, hogy milyen távolságra lehet elvonulni egymástól, amire már egy tízévesnek is szüksége van, persze még úgy, hogy a szeme sarkából lássa a többieket. De erre jó például a bunkerépítés. Azt soha senki nem tanítja nekik, a gyerekek mindig maguktól kezdeményezik – ami jól mutatja, mennyire territoriális lények vagyunk, ez ugyanis egy ősi kód bennünk. Szeretnénk magunknak létrehozni egy olyan kicsi, biztonságot adó, jól kontrollálható környezetet, ami csak a miénk. A gyerekek ezt először úgy teszik meg, hogy leválasztanak maguknak egy részt a nagy közös térből – így megvan a biztonság, és a szülőktől való elhatárolódás élménye is.  

M. T.: 

Persze a bunki egy kicsit megadja az anyaméhbe való visszatérés élményét is. Mert milyen egy jó bunki? Kicsi, sötét, és egyedül van benne az ember, de a többiek ott vannak a közelben.

Ha eggyel kijjebb lépünk, tulajdonképpen az otthonnak is ugyanilyen befogadó, enyhet adó, tápláló funkciója van. Ez aztán sok minden mással kiegészül, de az alapvető otthonélményünkben is benne van az, ahogyan a világba érkezünk.  

Gy. D./WMN: Érdekes… Én nem olyan rég építettem magamnak egy új otthont, és mostanában, ahogy körülnézek, néha felmerül bennem a kérdés: hát ez volnék én? Ilyen otthont akartam? Arra tudtok pszichológiai tanácsot adni, hogy amikor az ember új otthont keres vagy hoz létre, akkor mire figyeljen? 

S. V.: Az egyik legfontosabb dolog, hogy az ember az otthonával biztonságot hoz létre magának, és megerősíti a saját értékességét. Az otthon visszajelzi számára, hogy ki ő, és hogy értékes személy, vagy tagja egy értékes családnak a világban – ily módon az otthon visszajelzi az identitásunkat. Egy új otthonnak persze idő kell ehhez – hosszú folyamat, amíg a visszajelzések és alakítások során az otthon az identitásunk részévé válik. Nagyon fontos rá törekedni, hogy ez egy pozitív identitás legyen: azt üzenje számunkra, hogy az otthonunk az énünknek egy pozitív kiterjesztése, és amit az otthonunk értékének látunk, az a saját szempontunkból is pozitív érték legyen. Ez a biztonságos, pozitív identitás nagyon sok mindennel szemben megtartó erőt jelenthet. Egyéni szinten is érdekes, hogy minden családtag megéli-e ezt az otthonban, és mint családi identitás is, tehát hogy nemcsak engem fejez ki az otthon, hanem minket, együtt.

M. T.: 

Az otthon azonban nemcsak önmagunk felé fejez ki minket, hanem a külvilág felé is.

Biztosan megfigyelted már te is, hogy ha vendég áll a házhoz, az ember egyszer csak egész más szemmel tud körbenézni, észrevesz olyan dolgokat is, amiken addig átsuhant a tekintete. Ez természetes, mert ilyenkor nézőpontot váltunk. Ezt a kettőt kell tudunk egyensúlyozni. 

S. V.: Mindenkinek evidens, hogy az otthonunkat telerakjuk személyes tárgyakkal és díszítjük – ezt a szakirodalom úgy hívja, hogy az otthon perszonalizációja –, ami természetesen sokat elárul rólunk. De, ami ennél eggyel rejtettebb, az a térbeli elrendezés. Érdekes megfigyelni, hol folyik össze a konyha és a nappali – ez sokat elárul a családi szereposztásokról, például, hogy bárki bármikor odaléphet a tűzhelyhez, vagy csak egy térben lehet azzal, aki éppen főz. De az is érdekes, merre néznek a bútorok: egymás felé, vagy egymásnak háttal, elszeparálva tereket és a családtagokat. 

Martos Tamás és Sallay Viola - Fotó: Pődör Mátyás

Gy. D./WMN: Térjünk még vissza kicsit ahhoz, hogy mi van a berendezés előtt: az otthon megtalálása. Az utóbbi években olyan ingatlanpiaci helyzet alakult ki – akár venni, akár bérelni akart valaki lakást –, hogy szinte azonnal kellett eldönteni, mert ha gondolkozni akartunk rajta, másnap valaki lecsapott a lakásra. Így kialakul az emberben, hogy elsősorban az ösztöneire hagyatkozzon. Fontosak persze az objektív szempontok is, de mégis csak a zsigereiben érzi az ember, hogy valahol otthon tudna-e lenni, vagy sem. Ez honnan jön? 

S. V.: Erre is igaz, hogy van egy eleve helybe vetettségük. Ahogy a személyekkel úgy vagyunk, hogy rögtön tudjuk, valakivel van-e köztünk közös rezgés, kémia, vagy sem, ugyanígy a helyekkel is. Az evolúció így hozta… Szükségünk volt rá az emberiség történelme során, hogy legyenek erre kifinomult érzékeink, nyilván a túlélés miatt, ami nemcsak a fizikai életben maradást jelenti, hanem a lelki jóllétünket is. 

A helyekkel ugyanúgy zajlik köztünk egy kommunikáció, mint az emberekkel. Megérezzük, hogy kivel, melyik hellyel illünk össze, ugyanis egy rossz helyen lenni huzamosan, az megbetegítő hatással lehet ránk – ugyanúgy, ahogy nem mindegy, kikkel vagyunk összezárva.  

Egyik esetben sem lényegtelen a kémia, hogy ezzel a divatos szóval éljek. Nagyon fontos, hogy az életünk során újra meg újra megteremtsük, hogy az vegyen körül minket, amiben jól tudunk létezni.

Gy. D./WMN: Vagyis a jóllétünk egyik záloga, hogy az otthon, amiben élünk, mennyire fejez ki minket, és mennyire van velünk metaszinten is összhangban…

M. T.: Nagyon egyszerű: ha nincs illeszkedés, az stresszt idéz elő. Ez nem feltétlenül jelent nagyfokú stresszt, de ha alacsony szintű, krónikus stresszhelyzet áll fenn – akár ember és ember, akár ember és hely között –, az is felhalmozódik, és hosszú távon megbetegít. Mivel elég sok időt töltünk az otthonunkban, a sok apró stressz a bőrünk alá mehet. Ráadásul ott, a bőrünk alatt már van egy csomó tapasztalat: amikor új otthont választunk magunknak, abban több évtizedes tapasztalatunk van benne. Ahogy a bunkert az anyaméh tapasztalata alapján építjük, úgy a későbbi otthonaink is belénk épülnek, és befolyásolják a későbbi választásainkat. Amit egy hellyel kapcsolatban érzünk – legyen az kémia, vagy a kötődés lehetősége –, azok pont a korábbi élményeken alapulnak. Érdemes tehát ezekre odafigyelni. 

S. V.: Érdekes, hogy

a saját kutatásainkból, és amerikai kollégák kutatásaiból is kiderül, hogy öntudatlanul mindannyian újraépítjük a gyerekkori otthonunkat. Onnan táplálkozik az a vezérelv, ami szerint kiválasztjuk és berendezzük a tereinket.

Utólag visszanézve már könnyebb felismerni ezeket az elemeket. A mi praxisunkban is volt olyan, aki az otthon érzelmi alaprajza elkészítésénél döbbent rá, hogy ahogy leválasztotta a kisbabája szobáját, és ahogy ő ott érzi magát, az felidézte benne a gyerekkora bunkereit – és a kisbabájával kettesben úgy érzi magát, mintha most is ott lenne. Persze amikor az átalakításokat végezzük, ez még nem tudatosodik – a terápia erre is jó. Mert ami tudatosodik, azzal már könnyebb egyezkedni, hiszen minden otthonban, amit egy embernél több használ, ezeknek a tapasztalatoknak össze kell valahogy érnie, össze kell hangolni őket. Ebben a terápia már tud segíteni. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Gy. D./WMN: Csakhogy az ember élete számos korszakra bontható – úgy gondoljátok, hogy mindegyikhez új, és annak megfelelő otthont kellene kialakítani? 

S. V.: Persze. A családi életciklus első állomása például, amikor két ember összeköltözik, és két tapasztalatból valami közöset kell létrehozni. A következő, amikor nem sokkal később gyerek születik, és ami két személyre már éppen jól működött, azt át kell alakítani hármas használatra. Aztán nőnek a gyerekek, más igényeik lesznek, majd egyszer csak kirepülnek, és megint mindent át kell alakítani. Szóval ez állandó újraalakítás, ami sokszor költözéssel is jár, máskor meg csak jelentős átalakítással. 

M. T.: Illetve, ha elmarad az átalakítás, az egyfajta zavar jele: például nem sikerül átadni a teret annak, ami jönni akar. Ez gyakran egyedül maradó szülők és kongó gyerekszobák képében ölt testet, ahol még megvan a gyerek csörgője is, miközben ő már Amerikában szerzi a harmadik diplomáját. Egy ilyen helyzetben a szülő valószínűleg a saját szülőségének folytonosságát őrzi a tárgyak révén, talán túlságosan is… Ha ilyesmit látunk mi, pszichológusok, akkor ezeket a jeleket fognunk kell – megengedve ugyanakkor, hogy lehessenek ilyen „lemaradások”.

Egy bonyolult rendszerben élünk, amiben szabad néha kicsit lemaradni, nehezen felvenni a ritmust, de ha van rugalmasság a kapcsolatokban, akkor idővel alakulni fognak – és ezáltal az otthon is változni fog. 

S. V.: Az idősek esetében pedig az otthonnak megint kiemelt jelentősége lesz – csökken a mobilitás, és az otthon különösen az identitás részévé válik. Ahhoz, hogy megőrizhessék az integritásukat és az élettörténetük értékességét, meg kell tartani a helynek és a tárgyaknak az állandóságát. Ha azokkal a dolgokkal vehetik körbe magukat, amik a múltjukkal való folytonosságot képviselik, az kifejezetten segíti őket a testi-lelki egészségük megőrzésében. Mivel törékennyé válik az egészségük, újra megnő az otthon jelentősége, és annak a jelentősége, hogy a környezet visszajelezze a kapcsolataik, az életük, a múltjuk lenyomatát.  

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/monkeybusinessimages