–

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem nagyot dob egy filmélményen, ha az elejétől tudom, hogy igaz történet. Ettől eleve más szemmel nézem, és komolyabb tétje lesz a sztorinak. De ahogy a Remény kezdődött, az még ennél is jobban megágyazott az átélésnek: a vásznon az a felirat jelent meg, hogy „Ez az én történetem – úgy, ahogyan én emlékszem”. Nem tudom, mi lehetne ennél hitelesebb.

Ezután rögtön megismerjük a főhősünket, Anját (Andrea Bræin Hovig), aki egy sikeres színházi bemutató után (amiben vélhetően koreográfus volt) megtudja, hogy gyógyíthatatlan agydaganata van. Alig egy évvel azután, hogy felgyógyult a tüdőrákból. És alig egy nappal karácsony előtt, december 23-án. Miközben neki egy kilencfős család következő hetét kellene ünnepivé varázsolnia – annak örömére is, hogy végre nem beteg, nem kell érte aggódni, ahogy azelőtt. De ez még mind nem az összes terhe, mert elég sokat nyom a latban az is, hogy az agydaganat miatt már alig lát, és egyfolytában szédül. Gyógyszert meg csak olyat kaphat, amitől álmatlanságban fog szenvedni, és állandóan feszült, ingerült lesz (a kettő nyilván össze is függ egymással).

Anja és a társa, gyermekei apja, Tomas (Stellan Skarsgård) mégis úgy dönt, hogy az ünnepeket átvészelik úgy, hogy a hat gyerek ne vegyen észre semmit. Nem akarják, hogy a karácsony összekapcsolódjon bennük egy halálos ítélettel. Anja dönt így, Tomas csak mindenben követi. Az első perctől vele van, mellette van, és tiszta számára, hogy innentől az ő dolga kimerül abban, hogy Anját támogassa.

Különben is, ki merne ellentmondani egy halálraítéltnek? 

Egy hét történetét követjük végig ebben a filmben, ami így is – hogy csak valamivel több mint két órába van sűrítve – nyomasztóan hosszúnak tűnik. Szándékosan: mégis hogyan repülne az idő, ha az ember szívét ilyen súlyos titok és tudás, tudat nyomja? Minden óra, minden perc kínszenvedés, az egész hét pedig egy valóságos ámokfutás, hiszen a rossz hírbe mégsem lehet csak úgy beletörődni. Kell, hogy legyen valaki, aki nem tartja Anja esetét reménytelennek. Kell a remény. 

Azt mondtam, nyomasztóan hosszú film, de közben száguld is a tempója, mert folyton történik valami. Anja készül a karácsonyra, a gyerekek körül mindig felfokozott hangulat van, vizsgálatokra kell menni, barátokkal kell találkozni, és aztán Tomas egyszer csak előáll azzal az őrült ötlettel, hogy házasodjanak össze még a műtét előtt – miközben jön a szilveszter és Anjának is születésnapja van. Annyira sűrű a cselekmény, hogy egy percig sem unatkozunk, és a szenvedést sem úgy kell elképzelni, hogy mindenre szomorúság telepszik. 

Ez a film tele van dinamizmussal, élettel, és hatalmas érzelmi amplitúdókkal.

Elég csak belegondolni abba, hogy egy családban mit okoz egy ilyen hír – mert azt elárulhatom, hogy mégsem sikerül végig titokban tartani, ez egyszerűen nem megy. Minden egyes viszonyra hatással van, mindenkit kibillent a lelki egyensúlyából, és mindenki csak a másikba tud kapaszkodni, vagy a másikra tudja ráterhelni a feszültségét. Olyan bensőséges pillanatokat élünk át, amiket a hétköznapokban sosem. És rögtön utána idegességet, halálfélelmet, szorongást.

Igazából egy ideje már megszokhattuk, hogy a skandináv filmek nagy családi drámákba nyúlnak bele, és nem félnek lemenni az aljára. Direkt ott vájkálnak a gennyes sebekben, felszínre hozzák a legbüdösebb titkokat. Mivel a társadalmi állapotaik viszonylag kiegyensúlyozottak (azért persze A négyzet megmutatta, hogy nem egészen), így a privát szféra felé fordultak, ahol mindig találni témát. Ez így van a Születésnap óta, például a Csendes szívben, a Testvéred feleségét-ben, a Lavinában, a Második esélyben, és még sorolhatnánk…

A többi filmhez képest a Remény abban más, hogy végig tudjuk: ez egy személyes történet.

És végig abban reménykedünk, hogy ha egyszer kiírhatta a film elején, hogy ez az ő beszámolója róla, akkor mégis csak túl kellett élnie. A személyességen túl azonban ez egy „jól megcsinált” film is. Hamar beszippant a látványvilága – a skandináv ízlés és jólét sugárzik minden kockájából. Bámulatosak a színészi alakításai (beleértve a fiatal és gyerekszereplőket), és jó a ritmusa. Nem állítom, hogy nem lehetett volna vágni belőle, de így is fenn tudja tartani az érdeklődést. 

És ami a legfontosabb: ad nekünk útravalót a végére. Konkrétan reményt ad. Azt meséli el, hogy az életünk legnagyobb krízisei tényleg nemcsak fájdalomról és szenvedésről szólnak, hanem ajándékot is tartogatnak. Tényleg akkor tudod csak meg, ki számít igazán. Végre kimondasz dolgokat – mert már nem félsz attól, kit bántasz meg vele. Minden megméretik. Megérted, mi a szeretet. Vagy szerelem, ha úgy tetszik, de az igazi, nem a vak szenvedély, hanem a megingathatatlan, eltéphetetlen kötődés. Úgyhogy amit a leginkább elhoztam magammal ebből a filmből, az Stellan Skarsgård utolsó közelije. Az a tekintet. Az a mélység. Csak ezért megéri megnézni, szerintem. 

Gyárfás Dorka