–

 1. Anya depressziós – Kata vallomása

A depresszió fogalmával még nem voltam tisztában, amikor már tudtam, hogy az anyám hiperérzékeny. Kisgyerekként gyakran láttam, hogy sír, és időnként bezárkózik a hálószobába, sötétítő függönyök mögé, ahonnan napokig nem dugja ki az orrát. Akkor még nem tudtam, hogy ez egy betegség. Tizenöt-tizenhat éves koromban aztán jött egy olyan epizód, amikor nemcsak ágyban maradt, hanem napokig meg sem szólalt. Kamasz voltam, ordítottam vele. Azt üvöltöttem: „Ha ránk se bírsz nézni és nem vagy képes megszólalni, akkor olyan, mintha itt sem lennél! Olyan vagy, mint az anyád, aki elhagyott.” Ő pedig hosszú napok után először szólalt meg – azt mondta: „Nincs benned szeretet”. 

Persze tudtam, hogy a legérzékenyebb pontján bántom, mert sokszor hallottam tőle, hogy a szülei elhagyták gyerekkorában. Mindig is úgy éreztem (már gyerekként is), mintha a kistestvérem lett volna – most meg, felnőttként a gyerekemként tekintek rá. Csakhogy akkor irtózatosan szükségem lett volna az anyukámra. Ezért voltam dühös, és senki nem szólt, hogy ennek most nincs helye, mert komoly a baj.

Tulajdonképpen ugyanazt fújtam, amit a környezetem: hogy ez hisztéria. Szegény, nem kapott sok érzelmi támogatást a családban. 

Mindig is az „imidzséhez” tartozott, hogy nagyon érzékeny, de ezzel a család el is intézte a dolgot, nem vették komolyan. Mindenki azt mondta róla a városban is, hogy soha senki nem látott ilyen gyönyörű, borzasztóan szomorú szemű nőt. Habár nem is egy orvos volt a rokonai között, nem tettek semmit. Csak, amikor napokig nem szólalt meg, akkor döntöttek úgy, hogy most már gyógyszerre lenne szükség.

Én is azt akartam, amit az öcsém csinált: bebújni az ölébe, és együtt sírni vele. De belőlem nem ez fakadt, belőlem a düh jött elő. Ezután az időszak után lettem bulimiás. Felfogtam, hogy átléptem egy határt, ezért többet nem mondtam semmit, csak hánytam helyette. 

Mivel anyám is orvos volt, még a major depresszió mélyén is tisztában volt azzal, mi történik vele, csak nehezen kért segítséget. De aztán valahogy elment terápiára, és évekig szedett gyógyszert is, míg a mellékhatások olyan erősek nem lettek, hogy abbahagyta. Megijedt attól is, hogy függővé vált. Igazából nem volt gond a leszokással, nem zuhant vissza azonnal a depresszióba, de hullámokban még előjön nála, például mostanában a járványtól is. 

Szerintem nála arról van szó, hogy sosem sikerült feldolgoznia a gyerekkori traumáit, azt, hogy a szülei lemondtak róla.

Ugyanaz a kisgyerek maradt belül, akit elhagytak, és azt a szeretetet próbálja behajtani egész életében a környezetén, amit akkor nem kapott meg. Mivel azt már senki sem pótolhatja, ezért örökre elégedetlen marad – ettől pedig mi, a családtagjai is mindig frusztráltak leszünk.

Így örökíti tovább bennünk is a depresszióra való hajlamot.

Sokáig azt hittem, én tudom ezt magamtól függetleníteni, de kiderült, hogy önáltatás volt. Nálam a szülésnél jött elő először – és anyám tudott benne segíteni. A depresszió ugyanis nemcsak a hátrányát, hanem az előnyét is megmutatta nála: például szuper empatikus képességekkel rendelkezik. Mindig bele tudta élni magát más emberek nehéz helyzetébe. És gyönyörűen tud szavalni is, az ember szíve beleszakad, különösen, ha azok verseit mondja, akik sokat szenvedtek. Szóval amikor a betegség nem gyűri maga alá, akkor sok szépséget ad a környezetének. Csak mi, közeli hozzátartozók állandó félelemben élünk, hogy mikor mondunk olyat, vagy mikor történik valami olyasmi, ami kiváltja belőle az összeomlást. Elég csak annyi, hogy megbeszélünk egy közös programot, és mégsem jön össze. 

Azt is tudjuk jól, hogy sosem lehet magára hagyni. Ez borzasztó nagy teher. Egy gyereknek nem kéne azon aggódnia – amíg gyerek –, hogy a szülei jól vannak-e. Ha már kiskorában aggódnia kell, akkor idő előtt olyan felelősségérzet alakul ki benne, amire még nem áll készen, ettől pedig indulatok keletkeznek benne. Amikor én tizenöt-tizenhat évesen anyámmal üvöltöttem, abban már sok-sok év feszültsége benne volt. Az ember egyszer csak azt gondolja: most hadd ne én aggódjak érted, aggódj te értem! Egy depressziós ember minden jószándéka ellenére iszonyatosan önző tud lenni.

Mindig minden történet oda lyukad ki, hogy neki milyen rossz volt, vagy most is épp milyen rossz. Egyszer egy fiók mélyén megtaláltam az altatókat, amiket gyűjtögetett, és tudtuk, hogy ez nem vicc, hiszen folyton azzal „turnézott”, hogy mi lesz, amikor ő már nem lesz.

Van a depressziónak egy kicsit teátrális oldala is, de csak akkor, amikor nincs mélyponton. Amikor igazán összeomlik, abban nincs semmi színpadiasság. 

Most, hogy már én is néha elveszítem a talajt a lábam alól, ezt igyekszem kordában tartani, éppen ezért kérek hamar segítséget. Tudom, hogy ilyenkor az egész család megfeszül, én pedig arra kényszerítem őket, hogy legyenek rám tekintettel. Amint kimondom, hogy baj van, segítségre szorulok, azzal máris rálépek a gyógyulás útjára. 

Kívülről az ember csak annyit lát, hogy „ne csináld, szedd már össze magad”, vagy „mondj már valamit, néma gyereknek anyja sem érti a szavát” – az ember teljesen tehetetlen. És miközben aggódik, a pokolba is kívánja a másikat, mert egy depressziós a családban mérgezi a levegőt, lehúz mindenkit. Nálunk emiatt gyakori volt a veszekedés. Ilyenkor anyukám általában elrohant otthonról, és mi sokáig kereshettük. Volt, hogy a kert végében kuporgott egy bokor tövében a hidegben, ott találtunk rá. 

Ezek a szélsőséges gesztusok azonban mára elmúltak, csak az maradt, hogy számára minden borzasztó, és eltávolodott a dolgoktól. Pontosan tudja, hogy hat ránk ezzel.

Bizonyos intelligenciahányados fölött a depressziós a környezetét is manipulálhatja a betegségével. Ez nem azt jelenti, hogy rossz szándék húzódna meg mögötte, egyszerűen csak figyelmet és törődést akar kicsikarni.  

Van egy barátnőm, akinek szintén depressziós az anyukája – rajta láttam kívülről, hogy ez egy örök harc: minden pillanatban vigyázni kell az anyukánkra. És ha mi nem vagyunk épp elérhetők, akkor gondoskodnunk kell arról, hogy legyen, aki vigyáz rá. Ez automatikusan jön az emberből. Ha olvasok egy hírt reggel, amiről tudom, hogy megrázná, akkor inkább felhívom gyorsan, hogy tőlem hallja, én pedig érzékeljem a reakcióját, hogy nem omlik össze tőle. Ez egy ilyen műfaj, de én már hozzászoktam. Nekem ez a normális.    

2. Depressziós a feleségem – Gábor vallomása

Amikor megismerkedtem Évával, még nem tudtam róla, de később elmesélte, hogy fiatalabb korában az anyukájánál egy különösen agresszív leukémiát diagnosztizáltak, és megmondták neki, hogy gyógyíthatatlan. Huszonkét éves volt, amikor az anyja öngyilkos lett, ráadásul elég csúnyán: felakasztotta magát, és ő talált rá – utána kezdődött a depressziója. 

Persze, amikor megismerkedtünk, ennek még nem volt nyoma, de mesélt róla. Csak sokkal később szembesültem vele, hogy ez mivel jár, és öngyilkossági hajlamai is vannak. Olyan három éve lehettünk együtt, amikor nagyon súlyos, reszkető pánikállapotba került. Először inkább csak meglepő volt nekem, mert én nagyon másmilyen vagyok. Azt gondoltam, valahogy össze kellene szednie magát, de én ebben segíteni fogok neki.

Azt hittem, elég, ha olyan körülményeket teremtek, amikben jól érezheti magát. Ma már tudom, hogy ez nem így van.

Hiába vagyunk épp jó anyagi helyzetben, hiába vannak jól a gyerekek, ez az ő lelkiállapotával nem függ össze. 

Amikor először láttam összeomlani, hónapokig tartott, mire rávettem, hogy menjen el pszichológushoz, mert nincs más megoldás. Végre gyógyszert is kapott mellé. Addig is próbáltunk normálisan élni: kirándulni, stb., csak őt mindig „tartani” kellett közben, segítség nélkül nem tudott létezni. Ha társaságba mentünk, csak rosszabb lett a helyzet, mert úgy érezte, mindenki más jól van, csak ő nem bírja az életet.

A kapcsolatunk eddigi tizenhat éve alatt legalább négyszer került mélypontra, ebből többször már akkor, amikor gyerekeink is voltak. Az évek során utána olvastam a betegségnek, és felkerestem egyesületeket is, ahol segítenek, meg beszélgettem pszichológus ismerősökkel. Ennek ellenére egy évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy nem tudom tovább csinálni, és a gyerekeknek is árt, ha így látják az anyjukat.

Persze ő próbálja elrejteni előlük, amikor ilyen állapotba kerül, de a gyerekek észreveszik – nem hülyék. Látják, hogy nem lehet kirángatni a burokból. Engem kérdezgetnek olyankor, hogy mi baja van anyunak, és hogy tudnának ők segíteni neki. Én meg nemcsak attól félek, hogy ez bennük milyen nyomot hagy, hanem attól is, hogy esetleg örökölik a betegséget – az idősebbik már most hajlamos a búskomorságra. Egyszer azt kérdezte tőlem: „Ahogy most mindennap iskolába járok, ugyanúgy járok majd később a munkába? Tényleg ennyi az élet? Ennek mi értelme?”  

Úgyhogy, amikor Éva épp mélyponton van, igyekszem a gyerekekkel minél kevesebb időt otthon tölteni, csak az a baj, hogy ugyanakkor Évát sem merem egyedül hagyni, szóval ilyenkor van az emberben egy belső konfliktus. Néha úgy oldom meg, hogy beszervezek valakit, aki figyel Évára: egy barátnőjét vagy a testvérét. 

Az évek során azt kellett megértenem, hogy ez a betegség biológiailag meghatározott, tehát gyógyszerrel kell kezelni. Mert akárhányszor abbahagyja, mindig visszahullik a gödörbe. A gond csak az, hogy időről időre úgy érzi, elég jól van már, tehát abbahagyhatja a gyógyszert. És akkor minden kezdődik elölről.

Neki is mondogatom, hogy ez ugyanolyan, mint például a cukorbetegség: ha a cukorbeteg abbahagyja az inzulin adagolását, azzal veszélyezteti az egész szervezetét. Nála is ez a helyzet az antidepresszánssal. Szedni kell és kész. 

Egy évvel ezelőtt nekem is volt egy mélypontom ettől, amikor meginogtam, de általában az az érzés jellemző rám, hogy én ebből a kapcsolatból és helyzetből nem szállhatok ki. Felelősségem van abban, hogy segítsek Évának, és a gyerekek felé is. Az lenne a cél, hogy a gyerekek ne ezt a mintát vigyék tovább, és ne nehezedjen a gyerekkorukra sem. De azt nem tudom megakadályozni, hogy ne lássák időnként Évát a mélyponton, amikor fekszik az ágyban és reszket. Eddig még nem beszéltünk velük erről, mert az az igazság, hogy nem szeretném, ha megjelenne bennük a félelem, hogy az anyjuk esetleg tesz valamit magával. Nem szeretném, ha pánikolnának. Persze az eszemmel tudom, hogy ez a félelmem nem tarthat vissza az őszinte kommunikációtól, hiszen így is látják, mi történik.  

Azt viszont nem élem meg tehernek, hogy emiatt sokkal többet kell a gyerekekkel lennem: szeretem elkísérni őket az iskolába, vacsorát főzni nekik, vagy elmenni velük kirándulni, mert ilyenkor jókat tudunk beszélgetni.

Inkább azt viselem nehezen, hogy Évával szemben tehetetlennek érzem magam. És nem értem, ez miért velünk történik meg.

Közben nekem az idős anyukámat is gondoznom kell, aki másik városban lakik. Ez a kettő azért néha sok – és tudom, nem tehetem meg, hogy én is kiessek. 

Amikor Éva visszaáll a gyógyszerre, és rendbe jön, akkor mi nagyon szerencsés párt alkotunk, mert nincs közöttük feszültség. És nem róhatom fel neki, hogy amikor beteg volt, akkor én ettől hogyan éreztem magam… Éppen ezt próbálja az ember megtanulni és elfogadni ebben az egészben. 

3. Depressziós a férjem – Barbara vallomása 

Kisiskolások voltak a gyerekeink, amikor elutaztunk egy nyaralásra a tengerhez, és azt vettük észre, hogy a férjemet nem tudjuk bevonni a programokba. Nem volt beteg, nem szökött föl a láza, semmilyen fizikai tünetet nem mutatott, egyszerűen csak nem akarta elhagyni az apartmant, és azt kérte, hagyjuk békén. Nem bírtuk kimozdítani, ő pedig a szálláson is napokig az ágyban maradt. 

Akkor kezdtem el felfejteni, hogy mi is történik – már a házasságunk kilencedik évében –, mert a depresszió korábbi megnyilvánulásait még nem tudtam hová tenni, nem fogtam fel, mit üzennek. De akkor elkezdtem faggatni a családját is, és kiderült, hogy ez náluk korántsem szokatlan: az anyja és a nagyanyja is szenvedett major depresszióban, több „epizódjuk” is volt, gyógyszeres kezelés alatt álltak. A férjemnél idáig nem jutott a dolog addig, az enyhébb jeleket pedig betudtam annak, hogy ilyen a személyisége: időnként magába fordul, megközelíthetetlenné válik, nem mutatja ki az érzelmeit.  És hogy istenem, nem egy „érintkezős” típus, nem lehet csak úgy hozzábújni. Azt gondoltam, őt így kell elfogadni, és így kell működtetni a családunkat.

Az utazásunk után viszont realizáltam, hogy komolyabb a helyzet. Elkezdtem erről mélyebben beszélgetni vele, és az anyósommal meg a férjem nővérével is, és megértettem: nem arról van szó, hogy a férjem nem szeret minket és nem akar velünk lenni, hanem ilyenkor egyszerűen nem megy neki, nem tud kapcsolódni – ez a kulcsa a dolognak.

Ám ha szavakat találunk egy jelenségre, az még nem jelent megoldást. Annyival lesz csak könnyebb tőle, hogy megmutatja az utat, amerre érdemes tapogatózni, hozzáolvasni és hozzáállni a dologhoz.

Ezek után nem lehetett másképp értelmezni az ő viselkedését.

Az utazás után elmondta, hogy azt szeretné, ha legközelebb ilyen előfordul, akkor eleinte hagyjam békén, aztán viszont próbáljam finoman rávenni arra, hogy ki kell mozdulnia. Ez persze nagyon nehéz, mert egymásnak ellentmondó kérések: hagyjál magamra, de közben próbálj segíteni. Aztán nem azonnal, de pár évre rá elkezdett pszichoterápiára járni, ez egyelőre segít (még) nem kell gyógyszert szednie. De ebben rengeteg munka van – az övé és az enyém is –, hogy szinten tartsuk a betegségét. Már hamarabb felismerjük a jeleket, és próbáljuk kordában tartani. Aztán lehet, hogy eljön az az idő, amikor majd kell a gyógyszer is.

Amikor valaki megkérdezi tőlem, hogy bírom, mindig a mérhetetlen fáradtság jut eszembe. Ez folyamatos teher és energia-leszívás, miközben az életben még annyi minden másba is kell az energiát önteni: a gyerekekbe, a munkába, a szüleinkbe, és néha nekem is szükségem lenne rá, hogy valaki feltöltsön. Időnként csak ülök a kanapén és zokogok, mert úgy érzem, eszköztelen vagyok. Nem vagyok rá büszke, de néha elkap az önsajnálat: rajtam ki segít?

Olyan, mintha mindig lenne köztünk egy fátyolfüggöny, de időnként behúzza elé a sötétítőt is. És egyedül tolom a biciklit, annak minden utánfutójával és terhével, és ezt csak úgy tudom csinálni, hogy én is járok terapeutához közben. 

Viszont vannak meglepő előnyei is: például ez a helyzet tanított meg bennünket nyíltan kommunikálni – kimondani dolgokat, és a gyerekeknek is megválaszolni azokat a kérdéseket, amik bennük felmerülnek. Nem ültünk le soha direkt azért, hogy a depresszióról beszélgessünk, de tudják, hogy a családban volt ilyen, és amikor az apjuknak rossz kedve van, az összefüggésben van ezzel.

Azt is a betegség előnyének élem meg, hogy rákényszerít arra, hogy a dolgok mögé nézzek, és megtanuljak szempontot váltani. Már bele tudok helyezkedni az ő szemszögébe, és másokéba is: empátiára nevelt. Nemcsak a saját otthonomban, hanem az összes társas kapcsolatomban. 

Önvizsgálatra is tanított, meg arra is, hogy megengedjem magamnak, hogy időnként kiboruljak. Sokan vannak, akik azt hiszik, mindig erősnek kell lenniük, mert ha ők nem erősek, akkor összeomlik a rendszer. Közben meg így nem lehet élni. Nem vagy rossz ember attól, hogy néha eleged van.

És attól sem, ha néha haragszol rá. Fontos ki is mondani ezeket az érzéseket, hogy „most önzőnek látom”, és „hiába tudom, hogy miért van, de most elegem van belőle”. 

Mindazonáltal nem tudom, meddig lehet ezt bírni, és én meddig tudom vinni a hátamon. Erre nincsenek válaszaim.   

 Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images