–

Óbégatva rohantunk fel a kerten át, anya majdnem elhajította a teregetni való ruhát ijedtében. Jöjjön azonnal, jöjjön azonnal – zengett a kert tőlünk. Anya megszokta már, hogy nem idegeskedik piszlicsáré dolgok miatt, így például rezzenéstelen arccal rakott autóba, és vitt újabb meg újabb tetanuszokra, ha rozsdás szegbe léptünk, vagy valami üveggel elvágtuk a kezünket. Akkor is csak egy pillanatra ijedt meg, amikor lefejeltem egy tüskét az akácfán, és csurom véres fejjel jelentem meg mögötte a fürdőszobai tükörben.

Most viszont érezhette, hogy nem piszlicsáré dologról van szó, mert ilyen izgatottnak tán még akkor se hallott minket, amikor dupla jég lett a Szenkén, és mi lapáttal szedtük ki a két réteg közül a tenyérnyi kárászokat februárban.

Fújtatva-lihegve hadonásztunk neki Boglárkával, hogy azonnal jöjjön, „hagyja a dagadt ruhát másra”, mert mi most új állatfajt fedeztünk fel, és ebből milliomosok leszünk. Azt még, mondjuk, mi sem tudtuk, egész pontosan hogyan lesz az ember milliomos egy új állatfaj felfedezéséből, de hát biztos megvan ennek a menete, David Attenborough is mennyit utazik, ahhoz sok pénz kell, tutira az állatfajok felfedezéséből futja rá neki.

Ez nem egyszerű állat, anya, ilyet még soha nem láttál, magyaráztuk kipirult arccal, KÉT OLDALA IS VAN (mintha a többi állatok mind egydimenziósak lennének), felül rendes állatforma, alul CSONTVÁZ! És rengeteg van! Százezer! Egymillió! És mindet mi fedeztük fel!

Mondom, anyát nehéz volt kizökkenteni, de ezt az eksztázist látva jobbnak látta, ha elindul velünk a határba, hogy utánajárjon, mitől őrült meg a két gyereke. A lények – mert egyelőre abban sem voltunk biztosak, hogy földi eredetű létformáról van szó – egy traktornyomban felgyülemlett vízben úszkáltak.

A víz sárga volt és langyos, és a környező szántóföldön álló belvízben még több ilyen állat ringatózott, többnyire hassal felfelé, mint megannyi apró csontváz. Mi van, ha ezek el akarják foglalni a Földet? – kérdezte suttogva Boglárka, mintha nem akarna ötleteket adni a valamiknek, mert hátha nem jutott eddig eszükbe ez az eshetőség. De két napja itt még a világon semmi se volt a pocsolyákban, szóval ezek osztódnak, állapítottam meg baljósan.

Anya részben megerősítette a gyanúnkat, mely szerint ez egy ismeretlen állatfaj: azt találta mondani a pocsolya fölé hajolva, hogy ő ilyen rondát még az életben nem látott. Rosszallóan néztünk rá: ronda, ronda, és? A tudomány nem szépségverseny, nagyon is jól néznek ki ezek az izék, ha milliomosok leszünk belőlük. Csak hát hogyan kéne elnevezni, ha már így felfedeztük őket, morfondíroztunk hazafelé Boglárkával, mert hát a vezetéknevünkben a cs meg a ly sajnos elég nehézzé teszi, hogy bekerüljön a latin nevébe az állatnak. Boglárka szerint a kettőnk keresztnevéből kellene mozaikszót alkotnunk. Anya azt javasolta, legyen benne inkább a falu neve, ha már itt fedeztük fel az állatfajt.

Így aztán, mire hazaértünk, meg is voltunk a névadással: mivel a rendszertani kategóriát még nem silabizáltuk ki, egyelőre a Valami penyigeinsis néven futott az titkos faj, így láttam a biológiakönyvekben.

Hétvége volt, és abban maradtunk, hétfőig nem mondjuk el senkinek, micsoda evolúciós áttörést értünk el. Idesereglene egy csomó újságíró, és aztán ki tudja, hogyan reagálnának a lények. Mert már biztosak voltunk abban is: ez a valami valószínűleg az őskorból maradt itt, és a közeli mocsárból a szokatlanul csapadékos tavasz miatt valamilyen úton-módon aktiválódott a DNS-e. Lehet, hogy egy aszteroidába záródva várt évmilliókon át, hogy a megfelelő pillanatban elfoglalja a falut!

Apának annyit mondtunk, hogy valami nagyon gusztustalant találtunk a határban, mire ő legyintett: hát minden héten hazahordunk valami undorítót, hol csontot, hol meg a szemétdombról előbányászott régi vödröt, ami teljesen jól használható, csak a trágyaszagot kell kimosni belőle. (Használtuk is: csónakáztunk benne az árokban.)

Eljött a hétfő, és úgy éreztem, ideje tudományos útra terelnünk a dolgokat, ezért nagyszünetben elmeséltem Fruzsinak, hogy valószínűleg milliomos leszek, mert felfedeztem egy új állatfajt, Penyige pedig az összes újságba be fog kerülni. Fruzsi azt javasolta, osszuk meg a titkot a nővérével, aki állatorvosnak készül, és minden ilyesmit nagyon tud. Meg titkot tartani is. Vanda segít majd rendszertanilag besorolni a lényt, mielőtt a nyilvánosság elé tárjuk a felfedezésünket.

Vanda már gimnáziumba járt, és sztoikus nyugalommal hallgatta, amint előadom tudományos eredményeimet a kétoldalú csontvázakról, aszteroidákról meg őskori zárványokról. Aztán mindenféle kérdéseket tett fel az ismeretlen állatfajt illetően, úgymint lábak száma, szín, méret. Végül odasétált a könyvespolchoz, elővette az Állatismeret című könyvet, fellapozta az ízeltlábúaknál, és rábökött a nyári pajzsosrák képére.

És ott volt! A Valami penyigeinsisnek már volt saját neve! Triops cancriformis! Valaki már felfedezte!

Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék. Próbáltam találni valamit, amiben a mi állatunk más, különböző, legalább új alfajként jegyezhető, de semmi. Éppoly hétköznapi nyári pajzsosráknak tűnt, mint az ott a képen.

Pedig milyen közel voltunk a milliomossághoz, sóhajtott Boglárka, amikor elmondtam neki a szörnyű hírt. Mondjuk, attól még simán lehet, hogy eredetileg ezek az űrből jöttek, tettem hozzá, csak a tudósok túl maradiak ahhoz, hogy észrevegyék a nyilvánvaló összefüggéseket. Igen, helyeselt a húgom. A hülye is látta, hogy ezek osztódnak.

Néhány hete furcsa hirdetést dobott fel a Facebook: pajzsosrákok rendelhetők Kínából mini akváriumban. (Mi?!) Átküldtem a húgomnak, és szerintem ugyanazt gondoltuk mindketten: hogy fognak ezek csodálkozni, ha a rákok éjjel osztódásnak indulnak, és elfoglalják a bolygót!

Csepelyi Adrienn