A háromtest-trilógiában Liu Ce-hszin a szeretet helyét keresi a hideg, néma űrben

–

A háromtest-probléma (2006) angol fordítása 2014-ben jelent meg az Egyesült Államokban, és Barack Obamától Mark Zuckerbergen át George R. R. Martinig, számos rajongót szerzett magának. Olyannyira, hogy 2015-ben elnyerte a sci-fi műfaj egyik legrangosabb elismerését, a Hugo-díjat: ez volt ráadásul az első alkalom, hogy ázsiai szerzőt jutalmazott a zsűri. Ezt követően a könyvet 26 további nyelvre fordították le, és mintegy 10 millió példányban kelt el világszerte, kultkönyvstátuszát pedig még tovább erősítette a Trónok harca alkotói (David Benioff és D. B. Weiss, valamint Alexander Woo) által készített Netflix-sorozat. 

Liu Ce-hszin sci-fijének mindhárom kötete idehaza az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg: A háromtest-probléma 2016-ban Pék Zoltán fordításában, A sötét erdő 2018-ban, A halál vége 2019-ben, utóbbi két részt Dranka Anita ültette át magyarra. A trilógia egyben az Emlékezés a Föld múltjára (Remembrance of Earth’s Past) címet viseli, de az első könyv, illetve a sorozat miatt A háromtest-trilógiaként is szokták emlegetni.

Amikor arról gondolkodtam, mit is írhatnék röviden és spoilermentesen erről a lenyűgöző léptékű, komplex történetről, A halál vége egyik jelenete jutott eszembe, amelyben Liu máskülönben kevés szépirodalmi eszközzel operáló elbeszélői technikája túlzás nélkül virtuóz szintre emelkedik: az egyik szereplő mesékbe kódolva igyekszik létfontosságú információkat átadni az emberiség számára, és ez a gazdag szimbólumrendszer éles kontrasztot alkot mind a tudományos szakzsargonban bővelkedő, szárazabb elméleti leírásokkal, mind az akciódús jelenetek hétköznapi nyelvezetével.

A mesék, mint különös égitestek, kiragyognak a szöveg univerzumából. 

De hát a mitológiateremtés, az apokaliptikus víziók vázolása vagy a geopolitikai vonatkozások tárgyalása, amelyekben olyan erős A háromtest-trilógia, klasszikus sci-fi írói feladatnak számít, Liu Ce-hszin pedig gyerekkora óta a műfaj szerelmese.

Még iskolás volt, amikor az apja ágya alatti dobozban felfedezte, és titokban elolvasta Jules Verne Utazás a Föld középpontja felé című regényét. Akkoriban a legtöbb nyugati könyvet még tiltották Kínában, hazai tudományos-fantasztikus irodalom pedig jóformán nem létezett. Liura nagy hatással volt kamaszkorában Tolsztoj is, különösen a Háború és béke, az abban ábrázolt „történelmi világ panorámaszerű teljessége”. A filmek közül később Kubrick 2001:Űrodüsszeia című alkotása szinte a Biblia rangjára emelkedett az életében, A sötét erdőben tiszteleg az író, Arthur C. Clarke előtt, akit név szerint is említ a szövegben, amikor egy, a monolitokhoz hasonló, „szinte kihívó geometriai pontosság”-gal készített, rejtélyes tárgyat mutat be.

De ha még jobban visszaforgatjuk az idő kerekét, észrevehetjük, hogy Liu Ce-hszin sorsában mennyi minden hatott abba az irányba, hogy korának egyik legnagyobb sci-fi írója váljon belőle. 1963-ban született Pekingben, ám a kulturális forradalom idején értelmiségi szüleinek egy szénbányában kellett dolgozniuk Sanhszi tartományban. Ott viszont csakhamar zavargások törtek ki a különféle frakciók között, így a négyéves kisfiút egy több mint ezer kilométerre fekvő faluba küldték, a nagyszülőkhöz. Liu ott, Henanban, hétévesen követte nyomon, ahogy Kína első műholdja végigsiklik az égen, és ettől kezdve érdekelte a csillagászat, az asztrofizika, amelynek jelenségei már-már vallásos áhítatot ébresztettek benne.

A magasságok mellett sajnos a mélységekkel, a pusztító erőkkel is hamar szembesülnie kellett. Tizenkét éves volt, amikor 1975-ben a környéken egyetlen nap alatt irgalmatlan mennyiségű eső esett, ötvennyolc gát szakadt át az özönvízben, és mintegy 240 ezer ember vesztette életét. Miután elvonult az ár, és sok lakóval együtt Liu is visszatért a faluba, világvégeszerű érzéseket keltett benne a menekülőkkel és romokkal teli táj. A nélkülözés, az apokalipszis, az asztrofizika iránti lelkesedés, a kulturális forradalom felkavaró tapasztalatai azóta is végigkísérik a munkásságát, ott vannak a műveiben. 

„Szerintem kortárs kultúránkban a science fiction az egyetlen irodalmi műfaj, amely helyettesítheti a mitológia szerepét. Mert a sci-fiben, még ha tiszta fantázia is, mindig van valami igaz” – mutatott rá egy interjúban a sci-fik világmagyarázó szerepére. Ugyanakkor azt is több helyen hangsúlyozza, talán némileg önvédelemből is, hogy őt elsősorban nem a valóság allegorizálása, kritizálása, ábrázolása érdekli, nem akar görbe tükröt tartani a jelenünk számára. Ehelyett szeretne olyan világot építeni, ami, még ha a realitásból indul is ki, végül a képzelet birodalmába nyúlik. 

A fantázia mellett persze nagy szerepet kap a trilógiában a tudomány, a technológia, és a kettő viszonya, egyre erősödő egymásrautaltsága is.

„A tudományos történetek sokkal csodásabbak, pazarabbak, bonyolultabbak, mélyebbek, izgalmasabbak, különösebbek, ijesztőbbek, titokzatosabbak és még érzelmesebbek is, mint az irodalom. Csakhogy ezek a csodálatos történetek hideg egyenletekbe vannak zárva, amelyeket a legtöbben nem tudnak elolvasni”

– írja A háromtest-probléma amerikai kiadásának utószavában Liu Ce-hszin, aki először mérnökként, majd számítástechikusként dolgozott, és csak később lett belőle főállású író. 

A trilógia olyan univerzumot mutat be, amelyben „a fizika egyetemes törvényei a legrémisztőbb fegyverek, egyben a leghatékonyabb védekezési módok is”, így nem véletlen, hogy a bolygójukat elhagyni kénytelen trisolarisiak a sophonok segítségével az emberiség tudományos fejlődését igyekeznek megakadályozni, hogy ha majd 450 évvel később megérkeznek a Földre, a lehető legtöbb esélyük legyen az ítéletnapi csatában. A reáltudományok hangsúlya mellett ugyanakkor az egyik főszereplő, az emberiség legígéretesebb megmentője nem egy Tom Cruise típusú akcióhős, hanem egy kínai szociológus, aki a kozmikus szociológia axiómáiból igyekszik levezetni, mi jelenthet megoldást a jövőbeli fenyegetéssel szemben. 

Liu Ce-hszin ugyanakkor azt is mondja, szerinte egy jó sci-fi közelebb áll a filozófiához, mint a tudományhoz. És valóban, A háromtest-trilógia rengeteg elgondolkodtató kérdést vet fel. Mitől ember az ember? Ha kívülről módosítják a gondolatait, mint egy számítógépes programot, attól még ember marad?

Ha kilép a világűrbe, és csillagközi élőlénnyé válik, megőrzi emberi mivoltát, vagy, mint ahogy a halak elhagyták a vizet, és emlősök lettek, belőle is valami más lesz?

Miként alakítja át a földi életet, a halálhoz való viszonyt a hibernáció lehetősége? Milyen világra ébred valaki évtizedek, akár évszázadok múltán? Milyen lesz az a bolygó, ahol a „honfitárs” szót nem földrajzi (hiszen országok már nincsenek), hanem idői értelemben használják, azokra, akik nagyjából ugyanakkor hibernáltatták magukat? És ami a harcokat illeti, milyen küzdeni egy olyan ellenséggel, aki tökéletes megfigyelési képességet sajátított el, ráadásul képtelenség észrevenni?

A háromtest-trilógia a távlatok regénye, amelyben a hajszál századrészét képező nanoanyagtól a kétszázmilliárd csillagot tartalmazó galaxisig, mindenre rácsodálkozhatunk. Még ha a tudományos részeket laikusként nem is mindig lehet kristálytisztán érteni, Liu Ce-hszin kíváncsisága egyszerűen átragad az olvasóra.

Bár a trilógia nagy mű, nyilván nem tökéletes. Én két ponton éreztem azt, hogy majdnem kisiklott ez a tényleg grandiózus vállalkozás. 

Az egyik, amikor Liu Ce-hszin A háromtest-probléma végén elkezd közvetlenül az idegenekről írni. És persze némi (átlátszó) csellel beleveszi a szövegbe, hogy az egyik szereplő az, aki csak emberszerűnek tudja elképzelni ezeket a lényeket, miközben a feljegyzéseiket olvassa, ám attól még ez az antropomorfizált ábrázolásmód kifejezetten kiábrándító, pláne a regény egyébként ötletdús kivitelezése mellett. Hiába, Liunak az áll jól, amikor a földönkívüli fenyegetés kapcsán is elsősorban az emberiségre koncentrál – szerencsére többé-kevésbé ehhez is tartja magát a folytatásban. Szépen sorra veszi azokat a folyamatokat, amelyek azzal járnának, ha bebizonyosodna: nem mi vagyunk az egyedüli intelligens lények az univerzumban. 

A másik zavaró tényező, ahogyan Ce-hszin a nemi szerepekről gondolkodik. Eleve nagyon kevés a női szereplő a történetben (a világot megmenteni igyekvő négy Falképző mindegyike férfi, ami a sajnálatos nemi hatalmi hierarchiát tekintve még reális is lehet), a második könyv egyik felnőtt női karakterének jellemzése pedig a gyermekiség és a naiv tisztaság hangsúlyozásával annyira kínos, hogy szinte már fáj. A harmadik kötetben már két érdemi, központi figura is nő, de a nemi sztereotípiák továbbra is tolakodó módon kerülnek előtérbe az amúgy sem túl kidolgozott karakterábrázolásokban.

Ce-hszin egyik fő kérdése az, mire elég a szeretet, a törődés, amelyet ő egyértelműen a női nemhez társít, a kozmosz hideg, könyörtelen logikájával szemben. 

De az az igazság, hogy mire eddig eljutsz a trilógiában, van mögötted nagyjából ezer oldal szöveg, és jó eséllyel annyira szeretni fogod már a művet, hogy felül fogsz emelkedni ezen a megközelítésen.

Bosszankodsz rajta egy kicsit, és keresel egy másik értelmezést, ami számodra jelentéstelibb. 

Milanovich Domi