–

Vannak gyerekkori pillanatok, amelyek olyan élénken élnek bennem, mintha csak tegnap történtek volna. Ilyentájt valahogy mindig megtalál a régi nyarak hangulata. Már akkor is perzselőnek éreztem a hőséget, illatosnak a frissen kaszált szénát, kietlennek a tarlót, meghittnek a reggeli kakukkdalt.  

A nyár mindig is a végtelen szabadságot jelentette számomra. Mondhatnám, hogy az utcán nőttem fel. De ez nem lenne teljesen igaz. Legalábbis nem negatív értelemben. A falu szélén éltünk: összesen hat ház, semmi átmenő forgalom, akkoriban nem volt még mindenkinek autója. Ha autó nem is, de gyerek akadt minden háznál. Általában hatan, néha heten bandáztunk együtt. Órákat üldögéltünk kint az utcán, a meggyfa alatt. Arra pontosan nem emlékszem, hogy mivel töltöttük az időt. Egy-két dolog rémlik: műanyag dinókkal játszottunk az építkezésből megmaradt kövek között, babákat öltöztettünk pamutdarabokba, színdarabot állítottunk össze, és az előadásra meghívtuk a szomszédokat. Rengeteget bújócskáztunk, tollasoztunk sötétedésig.

Ha nem maradhattunk otthon, mert a szüleinknek már nem volt több szabadsága, a nagyszüleink vigyáztak ránk. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy mindössze két utcányi távolságra laktak tőlünk. Így reggelente anyukám munkába menet leadott minket náluk.

A nagyszüleim dolgos emberek voltak. Hajnaltól napnyugtáig sürgölődtek.

Egy rövid ebéd utáni sziesztára emlékszem, de ez csak a nagypapám kiváltsága, igénye volt. A nagymamám meg sem állt, egész nap tett-vett a ház körül. Ott voltak neki az állatok és a kert, meg mi, unokák. Nem volt megállás. Kapált, gazolt, locsolt, tyúkot és disznót etetett, tésztát gyúrt, főzött, befőzött, csirkét vágott.

A reggelt a perbáli határban lévő földjükön kezdtük. Megérkeztünk hozzájuk fél nyolc környékén, és már pattantunk is fel a kistraktorra. Ez egy olyan apró traktor volt, hogy még jogosítvány sem kellett hozzá. Talán még ma is látható ebből a típusból egy-kettő a faluban. A nagypapám vezetett, mi pedig a nagymamám mellett ültünk hátul, az utánfutón. Én úgy emlékszem, hogy csak úgy hasítottunk a hepehupás utakon… bár valószínűleg egy biciklis is simán megelőzött volna minket, ha akar. A menetszél az arcunkba vágott, hajunkat borzolta. Nekünk akkor száguldásnak tűnt a tempó.

Aztán a kertföld.

A hatalmasra nőtt kukoricasorok dzsungele elnyelt minket, akár egy mesebeli erdő. A frissen szedett, zamatos paradicsom, paprika jobban ízlett bármi másnál.

Ha meguntuk a kertet, várt ránk a színes, illatos patakpart. A langyos, puhán nedves földből áradó, nádszagú pára. A rengeteg növény: az óriási lapulevelek, a vadszőlő, a mécsvirág, a zsurló, a kígyószisz. Akkoriban még alig tudtam a nevüket – hiába mondta el anyukám újra meg újra. Amit már gyerekként is felismertem az a mezei katáng, a cickafark és a pásztortáska volt. Ez utóbbiból mindig készítettünk csörgőt. 

Ültünk a fűben. Játszottunk. A húgom és én. Mezei szulák virágát szedtük. Az apró növények királylánnyá, tündérré változtak a kezünkben, a képzeletünkben. Csak ültünk a térdig érő fűben. Ketten. A patakparton. Csendben. Szinte alig beszéltünk. Beszélt helyettünk a szél, a nyár és a nádasban rejtőző madársereg. 

Meghatározó emlék a mai napig. Akkor még nem tudtam, hogy egyszer emlék lesz. Nem tudtam, hogy gyakran visszajárok majd oda. Hogy megérintsen újra, amit annyira szerettem: a felhőtlen szabadság, a természet közelsége. És a katáng kékje. 

Akkor még nem is sejtettem, hogy gyermekkorom nyarai ebben a kékben élnek majd tovább.

WMN szerkesztőség

A kiemelt kép forrása: Pexels/ Hacer Arslan, Unsplash/ Jörg Bauer