–

1973-ban jelent meg Arthur C. Clarke író Randevú a Rámával című tudományos-fantasztikus regénye, amelyben egy földönkívüli űrhajó tesz látogatást a Naprendszerünkben. A hosszúkás, henger alakú tárgyról csupán benyomásokat sikerül szereznie az emberiségnek, mielőtt a különös szerkezet, elhagyva bolygórendszerünket, folytatja rejtélyes útját a kozmosz végtelenjében. Clarke, akinek nevéhez számos remek, sci-fi témájú írás (köztük a 2001. Űrodüsszeia, amelyből Stanley Kubrick rendező megalkotta a modern science-fiction film sarokkövét) fűződik, jóval megelőzte korát.

Tudományos alapokra támaszkodó műveiben előre megálmodta a műholdakat, a videótelefonálást, a tabletet, a hangvezérelt számítógépet… és még sorolhatnánk, mi mindent. Technokrata Nostradamus lett volna ő, vagy briliáns mérnökként ujját az emberiség technológiai fejlődésének pulzusán tartva képes volt előre meghatározni annak irányát? Van, akik szerint egyik sem: inkább a könyvein felnövő generációk valósították meg a leírt ötleteit. Ezek szerint a földönkívüliek is olvasták a Rámát?

Csillagközi (át)utazó

2017. október 19-én figyelt fel az égen Robert Weryk csillagász arra a gyorsan mozgó fénypontra, amelyet nem tudott a Nap gravitációja befogni. Hamarosan megállapítást nyert, hogy Weryk ráakadt a Naprendszer első észlelt csillagközi objektumára. Addig még sosem volt szerencsénk a Naprendszeren kívülről származó égitesthez. Azóta viszont többhöz is, megerősítve azt a megállapítást, hogy könnyebb megtalálnunk valamit, hogyha tudjuk, mit keresünk. Ebből a szempontból Weryk felfedezése igazán örvendetes, de korántsem kivételes.

Az objektum az ’Oumuamua elnevezést kapta, amelynek a jelentése hawaii nyelven: „előörs”.

Az ’Oumuamua meglehetősen későn került a látóterünkbe, és mindössze tizenegy napig figyelhettük meg. Az összes adatunk róla ebből a szűkre szabott idősávból származik. Mégis számos furcsaságról árulkodnak, melyek fejvakarásra késztetik a csillagászokat.

Illusztráció az ’Oumuamuaról

Az objektumról nincsen részletes fotó, hiszen ekkora távolságból mindössze egy fénypontnak láthattuk, de az asztrofizikusok a napfény visszaverődéséből következtetni tudtak a formájára és a méretére. Két elképzelés látott napvilágot. Az első szerint elnyúlt, szivar alakú, a becslések szerint körülbelül száz méter hosszú lehet (mint egy futballpálya), a szélessége pedig kevesebb mint tíz méter. A média ezt az alakot kapta föl, és készült róla számtalan fantáziarajz. A másik teóriát a McMaster Egyetem egyik asztrofizikusa vetette fel: szerinte a szivar alaknak kicsi a valószínűsége, annál nagyobb a korongnak (nagyjából 91 százalék). Mindkét változat zavarba ejtően szokatlan, annyira ritka a természetben, hogy még soha nem láttunk egyikhez sem hasonló égitestet korábban.

„Képzeljük el, hogy kisétálunk valahová, és közben más emberekkel is találkozunk. Talán idegenek lennének, és kétségkívül mind különböznének egymástól, de az arányaikból azonnal felismernénk, hogy emberek.

A járókelők között az ’Oumuamua úgy nézne ki, mint akinek a dereka vékonyabb, mint a csuklója. Amennyiben ilyen emberrel találkoznánk, vagy a szemünknek nem hinnénk, vagy az emberi lényekkel kapcsolatos ismereteinknek. Ezzel a dilemmával szembesültek a csillagászok.”

A másik anomália az objektum Napközeli viselkedésében rejlik. A csillagászok nagy biztonsággal képesek megjósolni az égitestek pályáját. Az ’Oumuamua azonban letért erről a pályáról, fittyet hányva a Nap gravitációjának. Erre persze bármelyik üstökös képes: gázképződés hatására szép, hosszú csóvát húzva maga után. Azonban az ’Oumuamua ilyennel nem rendelkezett: minden látható ok nélkül váltott irányt. Mindezek ellenére a tudomány az ’Oumuamuát elkönyvelte üstökösnek.

Viszlát üstökös, szevasz Ráma

2018 októberében Shmuel Bialy kutató és Avi Loeb fizikus az Astrophysical Journal Letters folyóiratban megjelent cikkükkel jókora követ dobtak a természettudományos közösség állóvizébe, ami aztán begyűrűzött a mainstream médiába is. Hipotézisükben felvetették, hogy az ’Oumuamua mesterséges eredetű, földön kívüli eszköz lehet. Loeb idén januárban, az Agave Könyvek gondozásában, a világpremierrel egy időben megjelent Földönkívüli című könyvében beavat minket a következtetéseibe, melyekkel megalapozza tudományos teóriáját.

Loeb sorban cáfolja meg az ’Oumuamua fényességét, alakját és mozgását természetes módon megmagyarázó hipotéziseket, hogy aztán előálljon a saját elméletével, amely, úgymond, minden lyukat befoltoz. Ennek végkövetkeztetése a mesterséges eredet, ami persze nem bizonyított tény, csupán egy tudományos elképzelés. Hipotézise magyarázattal szolgál – a fizika törvényeit tiszteletben tartva – az ’Oumuamua minden anomáliájára.

Mielőtt azonban ebbe belemerülnénk, tennünk kell egy rövid kitérőt!

2015-ben, még jóval az ’Oumuamua érkezése előtt Loeböt felkérték, hogy működjön közre a Starshot Initiative nevű programban, amelynek célja, hogy szondát indítsanak a hozzánk legközelebbi csillagrendszerbe, az alfa Centauriba. A mai hagyományos rakétahajtóművekkel ez az út legalább százezer évig tartana, ők ennél gyorsabb megoldást kerestek. Ami hosszú hónapok után meg is született: lézerrel meghajtott fényvitorla – a hagyományos, hajóknál használt vitorlához hasonló, amit szél helyett a fény nyomása hajt – fel tudna gyorsítani a fénysebesség ötödére egy néhány gramm tömegű, kamerából és kommunikációs eszközből álló szondát. Ezzel a módszerrel elméletileg még a mi életünkben elérhetnénk a hozzánk legközelebbi csillagot (hasonló megoldással él Cixin Liu A Háromtest-probléma című sci-fi-regényében, amelyben az idegenek elemi részecske méretű számítógépeket juttatnak el hozzánk).

Hogyan is szólt egy korábbi gondolatunk? Könnyebb megtalálnunk valamit, hogyha tudjuk, mit keresünk.

„Az emberek sokkal könnyebben észreveszik a földön kívüli civilizációk technológiai nyomait, miután ők maguk is kifejlesztették azt a technológiát.”

Sherlock Holmes a csillagok között

Loeb a Földönkívüliben a tudományt egy detektívregényhez hasonlítja: felállítunk egy hipotézist, amit a rendelkezésre álló adatokkal megpróbálunk igazolni vagy cáfolni. Sherlock Holmes kedvenc mondását idézve: „Ha kizárjuk a lehetetlent, ami marad, bármilyen valószínűtlen is, csak az igazság lehet”.

Loeb-öt nem hagyta nyugodni az ’Oumuamua irányváltoztatása, és az a gondolat, hogy a saját gravitációjával dacolva talán maga a Nap „tolta meg”. Ez pedig a fényvitorlák sajátossága, amelynek jellegzetességeit korábbi kutatásaiból ismerte. Bialy-val nekiláttak teóriájuk kidolgozásához, amelyet, legnagyobb megdöbbenésükre valamennyi meglévő adat és számítás igazolni látszott.

Elképzelésük szerint az ’Oumuamua valamiféle fényvitorla lehet, földönkívüli mesterséges eszköz, esetleg egy másik civilizáció űrszemete.

Bialy-val közös cikkükben a számításaikkal alátámasztva, Loeb most megjelent könyvében a nagy nyilvánosságnak szánt egyszerűbb nyelvezettel megfogalmazva kerülnek kifejtésre következtetéseik.

„Kétségkívül nagyon merész hipotézis, de nem merészebb más hipotéziseknél, amelyekkel az ’Oumuamua különös jellegzetességeit próbálták magyarázni. A természet arra sem mutatott hajlandóságot, hogy tiszta hidrogénből álló üstökösöket vagy olyan anyagködöket hozzon létre, amelyek bár a felhőknél ritkábbak, szerkezetileg mégis stabilak. A mi következtetésünk rendkívülisége szinte teljesen azon a feltételezésen alapult, hogy ez nem egy természetes égitest. (…) A Sherlock Holmes-i alapigazságból (…) fakad a hipotézisünk, hogy az ’Oumuamuát egy földön kívüli civilizáció hozta létre.”

„A világűrt ilyen kevés emberre vétek elpocsékolni”

Carl Sagan amerikai csillagász azonos című könyvéből, Jodie Foster főszereplésével készült Kapcsolat 1997-ben tökéletesen bemutatta a SETI, a földön kívüli intelligencia keresésével foglalkozó tudományág nehézségeit, kezdve a más tudományos területek arrogáns hozzáállásával az elapadó anyagi forrásokig. Ahogy arról is, hogy micsoda felbolydulást váltana ki, ha mégiscsak rátalálnának valamire a csillagok közt.

„A SETI-től kaphatunk néhány tippet annak a tűnek a méretéről, amelyet az univerzum szénakazlában kellene megtalálnunk, ha viszont megtaláljuk, a nyereség elképesztő lesz. Egy ilyen befektetés megtérülése mellett minden más kisebb tudományos érdek eltörpülne. A puszta tudat, hogy nem vagyunk egyedül, önmagában is átformálná az emberiséget, nem beszélve arról a tudásról, amit egy ilyen felfedezésből meríthetnénk.”

A Földönkívüliben Loeb végigvezet a gondolatmenetén, hogy milyen hatással lenne az emberiségre a tudat, hogy nem vagyunk egyedül. Szerinte közelebb hozná egymáshoz az embereket, és többé nem foglalkoznánk olyan lényegtelen dolgokkal, mint a földrajzi határok és a háborúk.

Levetkőzve sztereotípiáinkat végre egy csapatban játszanánk. Ugyanakkor az idegenek jelenléte az önmagunkkal való szembenézésre is sarkallna: „Egy civilizáció technológiai fejlettsége nagyban előrevetíti saját pusztulását.” Nem véletlenül kérdezne erről Jodie Foster karaktere a Kapcsolatban, ha csak egy kérdést tehetne fel a földönkívülieknek. Nincs is ennél fontosabb kérdés: Hogyan élték túl a technológiai fejlődést önmaguk elpusztítása nélkül?

„A mobiltelefonra bukkanó barlanglakók analógiája: nem hagyhatjuk, hogy az ismerősség határozza meg, mit fedezhetünk föl. A szituáció eléggé hasonlít arra a helyzetre, ami akkor következne be, ha az emberiség földön kívüli intelligencia által létrehozott technológiai eszközre találna. Ha nem készülünk fel erre, ha nem tesszük lehetővé az űrarcheológia kifejlődését, valószínűleg úgy reagálunk, ahogy a barlanglakók, és azt hisszük, a telefon nem több egzotikus, csillogó kőnél. Ezzel a rövidlátással a barlanglakók elszalasztanák egy egymillió éves ugrás lehetőségét.”

  

„Nem több csillogó kőnél”? Mondjuk, egy furán viselkedő, de szimpla üstökösnél?

Az emberiség szénája rosszul áll:

többre értékeljük a rövid távú hasznot és az egyéni jólétet, mint a hosszú távút és a kollektívet; képtelenek vagyunk nagy léptékben, távlatokban gondolkodni. Loeb szerint ez az arrogancia sajnos a tudományos területeken is érezhető, a konzervatív szemléletmód a fa, ami kitakarja a burjánzó erdőt.

Könyvében konkrét megoldási javaslatokkal, súlyozott akciótervekkel áll elő, hogyan mozdulhatnánk ki erről a holtpontról. Még a legkisebb befektetést igénylő megoldás is siker esetén óriási nyereséggel kecsegtet. Szemben azzal, amit most csinálunk: semmit. Beseperjük az ’Oumuamuát az ágy alá, az összes többi szokványos égitest közé, és megfeledkezünk róla. Mint kisgyerek a kincséről.

Avi Loeb nem kéri, hogy higgyünk az űrlényekben. Csupán azt, hogy legyünk nyitottak, vizsgáljunk meg minden lehetőséget, és elvből vagy megszokásból ne zárjunk ki lehetséges alternatívákat. Kezdetnek ez is megteszi. A többi meg majd jön magától. Így haladhatunk csak előre. Kis lépésekkel.

Bányász Attila

Képek: Agave Könyvek