Apa egy másik sztoriban volt, mint én – Gyönyörű film a Volt egyszer egy nyár

–

Egy apa a lányát nyaralni viszi. Már nem élnek együtt, de a kapcsolatuk továbbra is szoros és intim. Az együttlétük természetes, meghitt, de attól még nehéz, súlyos pillanatokkal terhelt. Főképp a felnőtt számára, akinek egyedül kell boldogulnia, és valamiféle család látszatát kelteni.

Nem hiszem, hogy csak nekem ismerős a helyzet. Én ugyan nem kettesben nyaraltam apukámmal, hanem hármasban a húgommal, de a film hatására felbugyogtak belőlem az eltemetett emlékek, a válás utáni első külföldi utunk részletei.

A filmbéli Calum (Paul Mescal) és Sophie (Frankie Corio) Törökországba repülnek – egy alsó középosztálybeli angol számára 1990-ben ez már megfizethető úti cél volt, ugyanez egy kelet-európai csonkacsaládnak még elérhetetlen. Mi csak Jesolóig mentünk egy Ladával, lakókocsival. Ők sem azt kapják egyébként, amire számítottak, de Calum egy bátortalan próbálkozás után feladja, hogy a katalógusban szereplő feltételekért harcoljon. Beletörődik a pótágyba a két rendes ágy helyett, és hogy a szálloda épp építési területté változott. Végül is nem mindegy? A gyereket úgysem érdekli.

Emlékszem, én az indulás előtt kaptam fosós-hányós rohamot, odafelé többször meg is kellett állnunk miattam. De mire Olaszországba értünk (soha olyan messze nem voltam még), már meg is gyógyultam. A tenger, amit akkor láttam először, csalódást okozott, tele volt hínárral. Nem értettem, mi ez a nagy hűhó körülötte. Nem olyan volt, mint a képeslapokon.

A filmbéli Sophie-nak viszont semmi nem szegi kedvét. Abban az izgalmas – és rövid – életszakaszban van, amikor már nem gyerek többé, de még nem is kamasz. Érti a körülötte zajló világot, de még lekötik a saját örömei. Elkóricál, aztán visszatalál, és ha kis időre mégis egyedül kell maradnia, nem rázza meg.

Egy olyan apa mellett bontogatja a szárnyait, aki hagyja kísérletezni, nem akar ráerőltetni semmit, képes ráhangolódni. Jó, egy dolgot mégis forszíroz: tanuld meg megvédeni magad.

Nekem is kellett járni karatézni, én is kaptam walkmant (bár a miénkhez még nem bedugós fülhallgató járt, hanem narancssárga szivacsos), és mi is ki akartuk próbálni az összes játékgépet meg rágóautomatát. Az én apukám is viselt gipszet (amit összefirkálhattunk), és ő is tanítgatott biliárdozni, de én nem a drága búvárszemüveget vesztettem el (mint Sophie, aki tudja, hogy egy vagyonba került), hanem apukám nyakláncát, amit akkor rántottam le a nyakából, amikor a hátán lovagoltam a vízben.

Apa-lánya kapcsolat ritkán látható így filmen, ilyen természetesnek és mindent meghatározónak. Hány film próbálta már elhitetni, hogy a boldog pillanatok hangosak és kirobbanók – pedig valójában pont ilyen csendesek és hétköznapiak. És sokszor ugyanígy járja át őket a boldogtalanság.

Mert míg Sophie a nyaralás végtelennek tűnő napjait élvezi, pontosan érti, hogy az apját súlyos gondok nyomasztják, ha nem is világos, miért.

Mi az, amitől a felnőttek mindig olyan gondterheltek? Mit csinálnak, amikor a gyerekek már alszanak? Mire gondolnak, amikor kiülnek a teraszra dohányozni, vagy lemennek a tengerhez, eltűnnek órákra, és aztán fura állapotban térnek vissza?

Sophie időnként elmélázik az apján, a maga módján próbál neki segíteni is, de a gyereklét felhőtlenségéből nem tud kizökkenni, hála istennek. Csak – ahogy haladunk előre a filmben, és kezdjük összeilleszteni a kirakós darabkáit, úgy ébredünk rá, hogy ez a nyaralás és Calum gondjai mennyivel jelentősebbek és végzetesebbek, mint amilyennek elsőre látszottak. A film is át-átnyargal arra, ahogyan a felnőtt Sophie próbálja visszamenőleg megfejteni a titkokat, megérteni, tehetett-e volna bármit másként. Mintha ez egy utolsó nyaralás, utolsó közös élmény lett volna, ami, ha másképp alakul, talán az egész élet nem úgy folytatódott volna.

De pont az a szép, hogy Sophie nem tudott volna ennél jobb gyerek lenni. Nem létezik annál jobb, minthogy élte a világát, kipróbálta az első csókot, kilépett a színpadra énekelni, és beállt az apja mellé taicsizni. Abba a másik szférába, amiben egy felnőtt ember küzd a démonaival, már nem volt bejárása. Az volt a lényeg, hogy maradjon ki belőle.  

Nehéz elfogadni felnőttként, hogy a szüleink egy másik sztoriban voltak a közös időben. Hogy ott voltak ugyan a jelek, de a mi határaink még nem engedték, hogy felfogjuk, min mennek keresztül, míg nekünk a gyerekkor nagy kalandjait biztosítják. De bárhogyan próbáltak távol tartani tőle, a bőrünk alá bekúszik így is, mert

semmi nem hat jobban a gyerekre, mint a rejtegetett családi titkok. Ezeket visszük tovább leginkább, ott kísértenek minden tettünkben.

Felfogni sem tudom ma, apukám hogyan tudott hazavezetni Olaszországból fék nélkül, két gyerekkel és egy lakókocsival. Emlékszem, hogy elromlott, emlékszem, hogy megpróbáltuk egy olasz szervizben megjavíttatni, emlékszem, hogy nem ismerték a Ladát, így végül fék nélkül jöttünk haza. De nekem akkor fontosabb volt, hogy mi egy új farmerben feszítettünk. 

46 éves, elvált anya vagyok, és először próbálok átülni oda, a vezetőülésre. Sophie-ban is rémület és fájdalom kavarog, miközben próbálja az apja krízisét felfejteni, aminek közvetlen szemtanúja volt, és amit néhány ügyetlen videófelvétel, és egy baljóslatú képeslap őriz. Görcsösen kapaszkodik ezekbe, keresi az értelmet bennük, mert ma már nemcsak érti, de érzi is, mi a depresszió, és mi az, szülőnek lenni – és milyen lehetett a kettő együtt.

Hogyan fér meg a szeretet, a valódi kapcsolódás és a végtelen magány egymás mellett.

És mivel érzi, rázuhan a bűntudat valamiért, amiért nem tehetett semmit.

Nem tudni, hogy Charlotte Wells filmjéből mennyi a saját emlék, és mennyit költött hozzá a történet kedvéért – lényegtelen is. Nem számít, mert minden olyan igazinak tűnik, és annyira személyesnek, hogy ettől mindannyiunk élményévé válik. Nemcsak az enyémmé, aki mellé tudom tenni a sajátjaimat, hanem bárkié, aki elmerül ezekben a finom, szemcsés képekben, a részletekbe merülő költőiségében, Paul Mescal és Frankie Corio valós kapcsolódásában.  

Olyan ez a film, mint az az egyetlen részlete, amikor a nyaralás utolsó estéjén Sophie-t és Calumot egy polaroid fotón megörökítik, és míg ők tovább beszélgetnek a vacsoraasztalnál (nagyon is fontos dolgokról), a mi tekintetünk megszállottan a képre szegeződik, hogy elcsípje a pillanatot, amikor a halovány foltokból lassan kivehető alakok, aztán egy éles jelenet bontakozik ki.

De pontosan ilyen a múltidézés: akármilyen erősen koncentrálsz, nem tudod megragadni a pillanatot. Nem fog menni. Mert épp az a lényeg, hogy az igazság csak megbújik a háttérben, és lesből támadva alattomosan tölti be a teret. Mire felnőtt leszel, arra ocsúdsz, hogy már egy másik képet nézegetsz.

A Volt egyszer egy nyár március 9-e óta megy a magyar mozikban. 

Kiemelt képünk forrása: ADS Service Kft.

Gyárfás Dorka