Kégl Ági: Édesapám halála tanított meg értékelni a pillanatot

–

Február volt, szürke és borongós. De lehetett volna akár július közepe, verőfényes napsütés, akkor is sötétnek éltem volna meg ezt a napot. Ahogy ott ültem a ravatalozóban, és áradt a templomkertbe a rokonok, barátok tömege – aput nagyon sokan szerették –, hirtelen belém hasított: mit nem adna ő most még egy napért ezen a Földön, a szerettei által átölelve? Mit nem adna, ha beszélgethetne velünk pár szót („és aztán a pasikkal mizu, Ágikám?”), vagy koccinthatna velünk még egyszer karácsony másnapján. 

Ez a gondolat alapjaiban írta át az életemet, létszemléletemet. Olyan volt, mint egy ébredés, apa utolsó, síron túli tanítása, ajándéka.

Sokszor mondjuk, halljuk, hogy az élet rövid és törékeny. Annyira gyakran, hogy olykor az az érzésem, valójában nem is tudjuk már, mit jelent, csak akkor érezzük át igazán ennek a gondolatnak a súlyát, amikor a halál hozzánk közel kopogtat be. Olyankor kénytelenek vagyunk egy pillanatra megállni és elmélyülni ennek a néhány szónak az értelmében.

A gyász folyamatának előrehaladtával bennem is változni-formálódni kezdtek az érzések – már nem sírtam folyamatosan, idővel tudtam már apára mosolyogva gondolni – és ezzel párhuzamosan alakult át az életvezetésem is.

Akárhányszor bal lábbal keltem fel, negatív gondolatokkal és önsajnálattal telve, annyiszor emlékeztettem magam rá: mit nem adna ő ezért az új napért, minden nehézségével együtt. És ez áthuzalozta azt, ahogyan az adott kihívásra, nehézségre én magam tekintettem.

A hála békítő ereje

Nem sokkal a temetést követően – részben azért is, hogy megküzdjek a kezdeti gyász terheivel –, bevezettem a reggeli meditációt, amelynek alapvető része az, hogy végigveszem, mi mindenért lehetek hálás az életben. Az egészségemért, a szeretteimért és az ő egészségükért, a munkámért, a fedélért a fejem fölött, az ételért a tányéromon. Nem vagyok vallásos, de idővel rá kellett ébrednem, hogy olyan ez, mint az ima, amelyben azt kérjük egy felsőbb erőtől, hogy védelmezze azokat, akik és amik nekünk fontosak.  

Ez egy egyszerű, mégis nagyon fontos fókuszváltás, amely során elkezdtem minden áldott nap tudatosan koncentrálni arra, amim van, ahelyett, hogy azon gondolkodnék, mim nincs. Ez pedig békésebbé, elfogadóbbá tett önmagammal és a terheimmel szemben is.

Ez a szemléletváltás transzformatív és teremtő erejű: segít abban, hogy a reggeli meditációt követően az egész naphoz pozitívabban tudjak hozzáállni. Már írtam arról, hogy az elemi szintű szokásaink mennyire meghatározzák az életünk folyását (szívből ajánlom a témában James Clear: Atomi szokások című könyvét). Az, hogy napi szinten elkezdtem végigszámlálni „kincseimet”, hétről hétre és hónapról hónapra megerősítették bennem az érzést, hogy szerencsés vagyok, az életem jó, tartalmas, és hálásnak kell lennem mindazért, ami megadatott. Miközben lehetőségem van szorgosan továbbdolgozni mindazért, amire még vágyom. Napi szinten tudatosítottam magamban, mekkora utat jártam már be, hogy sok mindent, amiről álmodtam, már megvalósítottam, és van belső lehetőségem, erőm tovább teremteni. 

Lelassítani a pillanatot

A hála aktív gyakorlása abban is segített, hogy intenzívebben tudjak jelen lenni a mostban.

Ha nem figyelünk oda, az élet elrobog mellettünk. Olyan sok időt töltöttem én is a múlton való töprengéssel, vagy épp a jövő miatti szorongással, hogy pont a lényegről, a jelenről csúsztam le. Annak ellenére, hogy tudjuk, az idő véges, mégis hajlamosak vagyunk úgy megélni azt, mintha végtelen sok volna belőle.

Önvédelmi mechanizmus ez, ahogyan az is, hogy a mindennapokban nem nézünk szembe a halál eljövetelének valóságosságával. Ahogy Irvin Yalom írja Szemben a nappal című csodálatos könyvében:

„A halál olyan, mint a nap: nem tudunk szembenézni vele.”

És ez nem is baj. Nem kell egyfolytában a halálon rágódni, de az nem árt, ha a halál tudata perspektívát ad, keretezi a pillanatot, és megtanít értékelni, lelassítani a jelent.

Vissza a természetbe!

Az idő lelassításában az is segített, hogy megéreztem a természet nyugtató erejét. Ha kimegyek a zöldbe, visszacsatornázódom a jelenbe, és visszatöltöm önmagamba. Ez is részben a halállal való szembekerülés eredménye, azelőtt hét lóval sem lehetett volna engem kivonszolni, hogy órákon át fák és virágok közt sétáljak. Mostanra viszont már az ellenkezője igaz: amint lehetőségem nyílik rá, igyekszem kifelé, hogy beleolvadjak ebbe a nyugalomba.

Ez volt a túlélésem eszköze akkor is, amikor ránk köszöntött a Covid. Angliában, ahol élek, akkor napi egy órát lehetett házon kívül tölteni, és ilyenkor én rendszeresen a közeli vízparton futottam, sétáltam, innen merítettem erőt – addigra már tudtam, hogy kevés dolog tölti a lelkemet olyan intenzitással, mint a természet.

A pandémia felhangosította az emberiségben a haláltól való félelmet, és sokakat szembesített azzal, hogy létfeledésben – a mókuskerékbe ragadva – élik az életüket. 

A hála sorba rendezi a fontos dolgokat

A hála rendszeres gyakorlásának volt egy másik hatalmas hozadéka is: segített újragondolni a prioritásaimat. Azelőtt a napok irányítottak engem, és nem fordítva.

Automatizmusok hálójában pörgettem az életem. Ahogy ez tudatosult bennem, elkezdtem időt adni magamnak, hogy átgondoljam, nekem mi fontos, és szépen lassan átrendezni a mindennapjaimat, helyet teremtve benne önmagamnak.

Ráébredtem, hogy sok órát vesztegetek el olyan dolgokkal, amelyek nem igazán adnak hozzám, sőt sokszor elvisznek belőlem. Ilyen volt például a végtelen sok idő a világhálón, ami mentálisan gyakran lemerített.

Ahogy megérkezett a felismerés, elkezdtem aktivizálni ezeket a holtidőket. Hetente két-három alkalommal – a közösségi média pörgetése, vagy házimunkák elvégzése helyett – edzeni, úszni kezdtem járni, és valóban befelé figyelni. Azzal, hogy testem és a lelkem is edzem, visszaadok önmagamnak.

A mozgás mellett a reggeleimbe bevezettem az „analógórát”, amikor a meditációt követően friss elmével olvasok. Nem digitális tartalmat, hanem hosszú szöveget. A könyvolvasás ugyanis elmélyülést igényel, ami szintén segít lelassulni, a jelenben lenni. Egész másként indulnak a napjaim ennek a rituálénak köszönhetően. 

Az emberi kapcsolatok felértékelődése

Az, hogy sokkal jobban megbecsülöm az időmet, mint azelőtt, értelemszerűen az emberi kapcsolataimra is kihat. Felértékelődtek a mély kötődések, fontos kapcsolódások, amelyekre tudatosabban oda is figyelek. 

Ugyanakkor – ezzel párhuzamosan – megtanultam sokkal magabiztosabban nemet mondani a felületes kapcsolódásokra, mindarra, ami engem nem szolgál. Ennek köszönhetően bizonyos emberektől eltávolodtam, másokkal viszont sokkal szorosabbra fűztem a viszonyom, mint valaha.

Az apa halála kapcsán történt ébredésem transzformatív hatással volt rám. Bizton állíthatom, hogy ma már sokkal tudatosabban vagyok jelen a saját életemben, mint azelőtt.

Ez is, mint maga az élet, egy állandóan változó folyamat. Megtanított arra, hogy felelősséget tudunk és kell vállalnunk önmagunkért, azért, ahogyan az életünket alakítjuk, mert a kezünkben van a hatalom, hogy minden pillanatunkat és napunkat megtöltsük értékkel, tartalommal.

Ez a tudat pedig egyszerre teher és áldás is…

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van.

Kégl Ágnes