Szülő–gyerek-távkapcsolat: meddig ér a szeretet, ha messze élünk egymástól?
Válás, munkavállalás, költözés… Nem kell sok ahhoz, hogy szülő és gyerek más megyében, államban vagy akár földrészen éljen. A szülő–gyerek-távkapcsolatok ugyanakkor komoly érzelmi, pszichés és fizikai megterheléssel járnak minden érintett számára. Hogy utánajárjon, mit élnek meg a felek és hogyan lehet megőrizni a kapcsolatot, Z. Kocsis Blanka Bábolnai Péter klinikai szakpszichológussal és érintett családokkal beszélgetett.
–
Egy kamasz megérti az összefüggéseket, a kisebb gyerek azonban aggódik
Noha Magyarországon bizonyos értelemben nincsenek nagy távolságok, a közúti, pláne a tömegközlekedés anomáliái miatt előfordulhat, hogy a válás utáni, akár csak két-háromszáz kilométernyi távolságra való költözés is tartós változást hoz a szülő-gyerek kapcsolatban. Más országokban – például az USA-ban –, vagy a multikulti házasságok felbomlását követően pedig az sem ritka, hogy a szülők lakóhelye között csak repülővel ingázhat a gyerek.
A távolság azonban igazi kapcsolatgyilkos, így annak életben tartásához a szakemberek szerint a szülők közötti többcsatornás kommunikáció éppúgy szükséges, mint az átlátható rendszer kiépítése. És persze az, hogy mindketten a gyerek mindenkori érdekeit tartsák leginkább szem előtt.
Bábolnai Péter klinikai szakpszichológus azonban jó hírekkel szolgál. Véleménye szerint a távolság megváltoztatja ugyan a körülményeket, de nem szükségszerűen lehetetleníti el a kapcsolattartást, vagy teszi tönkre a szülő-gyerek viszonyt. Mint mondja, a gyerek életkora és a külföldre költözés előtti szülő-gyerek kapcsolat minősége is fontos elem a költözés tényének befogadásában.
„Egy kamasz megérti az összefüggéseket, képes belátni egy döntés létjogosultságát, a kisebb gyerekeknek azonban mindez krízishelyzetet teremt. Ezekben az esetekben ugyanis a gyerek a saját életkorral járó félelmeit, az idegen helyzethez való alkalmazkodás nehézségeit kivetítheti a szülőjére, így gyakran nemcsak önmagáért, hanem a szülőjéért is aggódik.”
A szakember azt is hangsúlyozza, hogy a szülői identitás nem szükségszerűen a felnőtt személy elsődleges, legfontosabb részidentitása az öndefiníciós folyamat során. Vagyis: lehet, hogy a szülői szereptől való átmeneti vagy tartós elhatárolódás elsősorban a gyereknek okoz nehézséget, a szülőnek azonban kevésbé.
„Ha az adott szülő eleve marginális szerepkörben volt korábban a család életében, akkor előfordulhat, hogy úgy érzi, ő nem szükséges a rendszer fenntartásához, és költözése nem meghatározó tényező a többi családtag számára. Persze megesik, hogy a többiek ezt máshogy látják” – mutat rá a pszichológus. – „Ugyanakkor az a szülő sincs könnyű helyzetben, aki részese akar maradni a gyereke életének – még akkor sem, ha a technika vívmányai rendelkezésre állnak.
A videóhívás, a chat nem pótolhatja a közösen eltöltött minőségi időt, a folyamatos kommunikáció azonban fenntartja a kapcsolatot és lehetőséget ad az érzelmi kifejezésre.”
De lássuk, hogyan vélekednek erről az érintettek.
A hiány nem pótolható, de az őszinte és rendszeres beszélgetés sokat segít
Erik egy olyan kamaszlány édesapja, aki tőle több ezer kilométerre, az édesanyjával él. Azt mondja, hiába volt számára szükségszerű, hogy hazatérjen Magyarországra, élete legnehezebb döntése volt felülni a repülőre és maga mögött hagyni a régi életét.
„Tizenhét éven át a család volt számomra a minden. A feleségem, a gyerekem töltötték ki a mindennapjaimat. Értük ébredtem fel, értük dolgoztam, értük hajtottam, közben stabil és megbízható apának láttam magam. Az évek múlásával azonban egyre inkább úgy éreztem, nem marad nekem tér, amit kitölthetek, nincs helyem a saját életemben, és idővel elfogyott körülöttem a levegő” – meséli. „Már nem tudtam, hol kezdődik az én, és meddig tartanak a többiek. Jó ideje nem voltam boldog, és hiába próbálkoztam új hobbikkal, új célokkal… Nem találtam a helyem a kapcsolatomban, és nem voltam otthon az országban, ahol élek. Úgy éreztem, nem maradhatok tovább.”
Mint elmondja: a lánya okos, értelmes, érző szívű lény, így megértette, hogy az anyjával való kapcsolatuk véget ért. Könnyen adaptálódott az új helyzethez és élte tovább a sporttal, barátokkal, velük való élményekkel megtöltött életét. Azt viszont, hogy édesapja elköltözik és új életet kezd, lényegesen nehezebben tudta elfogadni.
„Bár akartam, nem tudtam, hogyan érthetném meg vele, mit jelent számomra az, hogy magyar vagyok egy idegen országban. A helyzet ugyanis az, hogy bár szerintem meg kell tapasztalni az elmenés szabadságát, a hazatérés békéjét, a »tartozom valahová« biztonságát nem adhatja meg semmi más, csak ez a lakótelepes, felrepedezett aszfaltos, sokszor nyomorult, mégis virágzó fás, gyönyörű tavaszban úszó Magyarország.”
Erik azt mondja, a lányával való különleges, szoros kötelék megőrzésének szándéka sokáig befolyásolta döntéseiben.
„A lányom fantasztikus fiatal nő, aki képes bárhol boldogulni a világban. Önálló, okos, bátor és tájékozott. Felelősségteljes, érett gyerek, aki nélkülem is képes megállni a helyét a mindennapokban” – vallja az édesapa. Ez azonban nem jelenti azt, hogy könnyen hagyta volna ott, vagy hogy a gyerek ne hiányozna neki minden egyes levegővételnél. Noha naponta többször beszélnek, saját belső nyelvük van mémekkel és emojikkal, bizalmas a viszonyuk, és mindketten úgy érzik, aktívan részt vesznek a másik életében – Erik ennek ellenére nem érzi teljesnek az életét. Ahogy ő fogalmaz: a lányától való távollét ürességet és fájdalmat okoz számára. Egy lyukat a lelkében, amit nem tud begyógyítani semmi.
„Az egész életem hiányállapot, hiszen itt, Magyarországon a lányom nélkül kell élnem, ez pedig benne van minden egyes mozdulatomban. Korábban viszont a családom, az otthonom, a barátaim, a békém hiánya mérgezte meg a mindennapokat” –
vallja be.
Erik ugyanakkor biztos abban, hogy jól döntött, amikor nem kérte a lányát, költözzön vele. A gyerek magabiztosabban válhat teljes értékű felnőtté az édesanyja mellett a multikulturális közegben, egészségesebb életszemléletet tanulhat, jobb oktatást és szükség esetén kiváló egészségügyi ellátást kaphat.
„Bár jól beszélem a volt feleségem anyanyelvét és a lányom is beszél magyarul, valójában mindig fennállt köztünk egy nyelvi korlát. Sosem fogalmazhattam olyan színesen, ízesen, szemléletesen vagy sokrétűen, mint szerettem volna, hiszen nem értette körülöttem senki” – meséli Erik. „Ettől pedig nemcsak magányosnak, hanem egy kicsit elveszettnek, gyökértelennek is éreztem magam. Ráadásul amikor a lányom tizenegy-tizenkét éves kora körül természetes módon elkezdett távolodni, hirtelen nem tudtam mit kezdeni a rám szakadt idővel. A ténnyel, hogy a gyerekem már nem igényli minden figyelmemet. Végül mégis ez vezetett oda, hogy ki tudtam mondani magamnak: eljött az én időm. Haza kell jönnöm gyógyulni és visszatalálni önmagamhoz.”
Van, hogy nem a távolság, hanem a nem megfelelő kötődés a valódi probléma
Anna kétéves volt, amikor a szülei elváltak, és épp csak betöltötte az ötöt, amikor az édesapja hosszas készülődés után az USA-ba költözött. Mint mondja, éles emlékképei vannak arról, ahogy az apja angolul tanul, és sosem felejti el a szülinapjára menetrendszerűen érkező amerikai képeslapokat sem.
„Én szerencsés helyzetben voltam, mert a szüleim válása után édesanyámnak lett új párja. Vele nagyon jó kapcsolatom volt, így idővel a nevelőapám helyettesítette az apámat az életemben” – mondja a mára már háromgyermekes, házasságban élő Anna. „Kellemetlenségek inkább abból adódtak, hogy a többi gyerek nem nagyon értette a helyzetemet, ezért rendszeresen magyarázkodtam, hogy a nevelőapám nem az édesapám, vagy hogy az apám attól még él, hogy nincs a közelben.”
Eközben azt is elmondja: az apjával való kapcsolata idővel csak egy-egy udvarias időtartamú hívásra, felszínes csevegésre korlátozódott, és nem sok emléke van kiskorából sem arra vonatkozólag, hogy mennyit beszélgettek. A viszonyukat leginkább felszínesnek és távolságtartónak írja le, ennek okát viszont nem a távkapcsolatukban, hanem az apja kötődési nehézségeiben, diszfunkcionális működésében látja.
„Elképzelhető, hogy ha Magyarországon élt volna, szorosabb kapcsolatunk lenne. De apukámat ismerve ez közel sem biztos”
– vallja be. „Szerencsésnek mondhatom magam, mert a kapcsolataimban, választásaimban nem dominált jelentősen édesapám távolléte vagy hiánya. Most, hogy magam is szülőként állok helyt a mindennapokban, hálás vagyok azért, hogy a férjem számára is természetes, hogy ott akarunk és ott tudunk lenni a gyerekeink életében.”
A nevelőapa személyiségén és nyitottságán is sok múlik
Olívia, a nyolcéves Peti édesanyja azt mondja, közte és férje között néhány évnyi házasság után romlott meg végleg a kapcsolat. A kisfiú édesapja a válás során foggal-körömmel harcolt az anyagiakért, a gyerek azonban valahogy nem kellett neki. Senkit sem lepett meg ezután, hogy a gyors és meglehetősen viharos válási procedúrát követően az apa bejelentette: Angliába költözik, és a továbbiakban nem lesz része a kisfiú életének. Akkor Olívia úgy érezte, döntését sosem bocsátja meg, ma azonban már örül, hogy így történt.
„A fiam apja és én nehezen kommunikáltunk, sokat vitáztunk, és gyakran akadtunk el közös értéktartományt keresve. Folyton féltékeny volt, erősen korlátozó, és az sem zavarta, ha a fiunkat fegyverként használja egy-egy vitában. Ebben pedig borzasztóan ki lehet merülni” – mondja Olívia. „Amikor azt mondta, elmegy, és többé ne is számítsak rá, borzasztóan dühös voltam. Úgy éreztem, magamra hagy a felelősséggel és a terhekkel, úgy tesz, mintha nem is lenne gyereke.”
A kisfiú édesapja végül megvetette lábát a szigetországban, és idővel a gyerektartást is elkezdte fizetni. Más kapcsolata azonban alig van a fiával. Olivia elmondja: volt férje ritkán hívja fel a gyereket, évente csupán egy-két alkalommal látogatja, akkor pedig gyakorlatilag random, a neki tetsző időpontban állít be. Ilyenkor persze ő a sztár, hiszen a rendelkezésére álló meglehetősen rövid időben mindent szabad és semmi se muszáj.
„Ezt nagyon igazságtalannak érzem és nehezen küzdök meg vele. Ugyanakkor azt is be kellett látnom, hogy a fiam és én is jobban jártunk azzal, hogy az apja elköltözött, hiszen nincsenek napi harcok és nagy viták.
Magunk vagyunk, ez azonban csak elsőre tűnt rossz dolognak. Ma már azt gondolom, hogy a biztos egyedüllét lényegesen jobb, mint a hitegetés, a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság.”
Olívia szerint ő és fia szuper párost alkotnak, hiszen kettősük dinamikája mellett is marad tér Olívia párkapcsolatának, kedvese pedig apja helyett is apja tud lenni a fiának.
„A párom nemcsak engem egészít ki, hanem a családunkat is. Mióta együtt élünk, leckét ellenőriz, uzsonnát csinál, lázat mér vagy épp esti mesét olvas. Pontosan úgy, mintha a gyerekem a közös fiunk volna” – mondja Olívia. „Mindenünk megvan, harmóniában élünk. És azt hiszem, ez nem jöhetett volna létre, ha a fiam apja nem megy külföldre.”
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ alvarez