Az igazi Indiana Jones története kalandosabb volt, mint a mozivásznon

–

Dinoszaurusztojások a vitrinben és Dzsingisz kán kése ajándékba

Az ötödik Indiana Jones-film megjelenése apropóján a Vanity Fair felkereste Andrews unokáját, a ma 74 éves Sara Appelbee-t, hogy meséljen nagyapjáról, aki nagy hatással lehetett Indiana Jones karakterének megszületésére.

Nem árult el nagy titkot azzal, hogy Andrews nem volt szokványos nagypapa – már csak amiatt sem, mert az ő történetei a kalandjairól, amikhez hasonlókat más azért talál ki, hogy lenyűgözhesse az unokáit, mind igazak voltak. Sara elmondása szerint

a dohányzóasztalán lévő üvegvitrinben például egy halom dinoszaurusztojást tartott, egyszer pedig egy különleges kést ajándékozott az unokájának, ami egy ezüst dombornyomásokkal díszített, fából készült tokban volt – „azt mondta nekem, hogy eredetileg Dzsingisz kán tulajdona volt.”  

Múzeumi munkáját padlósúrolással kezdte

Andrews 1884-ben, a Wisconsin állambeli Beloit-ban látta meg a napvilágot, és már korán érdeklődést mutatott a természettudományok iránt. Autodidakta módon sajátította el például az állatkitömést, amiből később az egyetemi tandíját is finanszírozta. Elhatározta, hogy mindenáron munkát szerez az Amerikai Természettudományi Múzeumban, így közvetlenül az első diplomája megszerzését követően, 1906-ban New Yorkba utazott és felkereste a múzeum akkori igazgatóját, hogy felajánlja szolgálatait – bármilyen munkát szívesen vállalt, csakhogy a múzeumban dolgozhasson.

A lelkes fiatalt így takarítónak vették fel, az ő feladata volt a múzeum padlójának tisztára súrolása, de nem bánta, hogy ennyire alulról kellett kezdenie.

„Azokon a padlókon ugyanis az én tudományos isteneim jártak, tehát nem szokványos padlók voltak, így nem bántam, hogy súrolnom kellett őket” – mondta. 

 

Andrews időközben a Columbia Egyetemen is diplomát szerzett, a múzeumban pedig fokozatosan haladt felfelé a ranglétrán, míg ki nem nevezték az intézmény igazgatójának.

Még dinoszauruszt is elneveztek róla

A tudományos világban igazi rocksztárnak számított: a világhírű felfedező, természettudós és paleontológus 22 könyvet írt, 1923-ban szerepelt a Time címlapján és expedíciókat vezetett többek közt a Góbi sivatagban, Tibetben, Kínában és Alaszkában.

Egyik legfontosabb felfedezését az 1920-as években Mongóliában, a Góbi sivatagban tette, amelynek korábban fel nem tárt részeire vitt tudósokat.

Itt bukkant rá az első ismert dinoszaurusztojásokra, a fészek mellett pedig egy addig ismeretlen dinoszauruszfaj és a vele együtt létező korai emlősök fosszíliáit is megtalálta. Ez a felfedezés bizonyította, hogy egyes dinófajok tojásokat raktak, a felfedezett faj pedig a Protoceratops andrewsi nevet kapta utána. Ez az expedíciója inspirálta később, az 1990-es években a Góbi sivatag feltárásának újabb hullámát.

A tragikus baleset, ami kihatott az egész életére

Andrews fiatalkorában kis híján életét vesztette egy vízi balesetben: egy barátjával kora tavasszal kenuzni indultak a Mississippi mellékágán, az erős sodrás pedig felborította a csónakjukat.

A barátja izomgörcsöt kapott a jéghideg vízben, nem élte túl a balesetet, a szeme láttára fulladt meg. Andrews csodával határos módon maradt életben: egy uszadékfának sodródott, és végül abba kapaszkodva jutott partra.

A fiatal férfit mélyen traumatizálta a baleset, ami kihatott a további életére is. Később többször fogalmazott úgy, hogy „szerencsés csillagzat alatt született”, és ez segített őt megvédeni az utazásai során. Valójában azonban gyors reakcióképessége, éles esze és az a fajta mentalitása volt a legnagyobb segítségére, hogy minden eshetőségre igyekezett felkészülni. Utóbbi a balesetnek köszönhető, amely mindig emlékeztette Andrewst a kockázatra: arra, hogy a kalandoknak olykor ára van.  

A halálnak azonban mindig fityiszt mutatott

Nem a kenubaleset volt az egyetlen eset, amikor Andrews kijátszotta a halált – saját számításai szerint tíz alkalommal történt meg, hogy kis híján életét vesztette különböző balesetekben.

„Két alkalommal majdnem megfulladtam a tájfun miatt, egyszer akkor, amikor a hajónkat egy sebesült bálna támadta meg, egyszer a feleségemmel majdnem halálra martak a vadkutyák, egy alkalommal fanatikus tibeti papok támadtak meg. De egészen közeli hívást kaptam a haláltól két alkalommal, amikor lezuhantam egy szikláról. Egyszer majdnem elkapott egy hatalmas piton, két alkalommal pedig banditák támadtak meg”

– írta On the Trail of Ancient Man című könyvében.

Nem említette ugyan, de legendák szóltak arról az esetről is, amikor egy alkalommal a Góbi sivatagban véletlenül lábon lőtte magát, ahogy egy sebesült antilopot próbált megszabadítani a szenvedéseitől. Elmondása szerint szinte boldogságot érzett, amikor ellenőrizve a sebét konstatálta: a golyó nem ejtett olyan károsodást a térdében, ami miatt egész életére sánta maradt volna. A kalandok ellenére szép kort élt meg: 76 éves korában hunyt el.

A félelem, amin Indiana Jonesszal osztoznak

Ahogyan azt már említettem: sem George Lucas, sem a film többi alkotója nem erősítette meg eddig, hogy valóban Andrews életútja és kalandvágyó természete szolgált volna inspirációul Indiana Jones karakterének megalkotása során, de ha eddig még lettek volna kételyeid e tekintetben, most végleg eloszlatom őket. Van ugyanis egy félelem, ami jellemezte őket: ez pedig a kígyóktól való rettegés, vagyis az ophidiofóbia.

Mindkettőjüknél egy meghatározott élmény hívta elő a fóbiás félelmet: míg Indiana esetében egy cirkuszi vagonban történt a traumatikus találkozás, addig Andrews egy mongóliai expedíciója során élte át a sorsfordító élményt.

Amikor a hőmérséklet éjjelente már drasztikusan leesett, a viperák a meleg reményében tömegével törtek be a sátrába, ő pedig minden, éppen a kezébe akadó dologgal próbálta őket távol tartani. Az élményből állítólag sosem gyógyult fel. Hát nem ismerős?

Források még: ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/Bettmann

Filákovity Radojka