Esett, amikor érkeztél, szomorú voltál az idő miatt. Nézted a fákat a parkban, szidtad az esőt. A hideg csapadék átáztatta a ballonkabátodat, amit még Londonban vettél. A nyakadnál nyirkos lett a pulcsi, de nem jöttél be a szabadból, bámultad a galócákat a kivágott fa tövében, mintha valaki rád parancsolt volna, hogy el ne mozdulj onnan.

Ahogy nézted a csonka törzset, eszedbe jutott, hogy le kéne festeni a látványt, úgy, mint régen. A művészeti szakközépben dolgoztál temperával, pedig igazából az olajat szeretted, csak arra nem volt rá pénzed, és nem bírtad a szagát. Olyan volt az egész, mintha penész kezdte volna ki a mély barázdákat, a moha unottan ült meg rajta, és az esőtől élénk lett a színe, akárcsak neked. Puha volt a lábad alatt a talaj, azt érezted, hogy egy végtelen bársonyt terítettek eléd, úgy jártál rajta, mint egy királylány, hátra sem néztél, meg senkire sem, csak magadra figyeltél. Angyalt láttál, vagy bolondot, körülötted még sokan voltak, de nem törődtél senki mással az égvilágon. Az eső nem állt el, bevetette a parkot a kastély előtt, nyomában napsugarak nőttek meg szivárvány. Eszembe jutott néhány sor, amit régen írtál, és úgy szerettem:

Olyan jó, erős, tiszta esőillat van. Te is érzed? Régen úgy képzeltem, ilyenkor a világ lemossa magát minden piszoktól és szennytől, amit mi rákenünk. Szeretem ezt az illatot. Egy kicsit ilyen szaga van a szerelemnek. Néha ugyanezt érzem, mikor közel hajolsz. Ekkor azt kívánom, bárcsak mindig esne.

Gondolkodtam a tőled vett idézeten, aztán megláttam a filagóriát a fák mögött, amit egy név nélküli patak vett körül. Egy rozoga híd nyújtózott a kis folyáson át, előtte korhadt padon egy tábla állt a következő felirattal: A területre belépni tilos! Ilyen veszélyes hely voltál te is, féltem, hogy leesek, ha elindulok felfedezni téged, rettegtem attól, mit találok, zavaros voltál, életemben egy téves hasonlat, nem tudtalak hova tenni. Sokszor azt sem értettem, mit beszélsz, kit szeretsz. Hadakoztál a világgal, még én sem fogtalak fel, aki mindig is olyan közel álltam hozzád. Pedig azt hiszem, valahol mélyen, a kezdetektől fogva szerettelek, csak nem voltam tisztában az érzéseimmel. Sokszor láttalak csúnyának is, vagy kövérnek, ha felszaladt néhány kiló, és nem tetszett a rövid hajad sem.

Álltam a padra helyezett felirat előtt, és egy pillanat alatt kiszakadtam a világból, nem létezett más, csak te meg én. Őszintén tudtam, hogy ettől a pillanattól fogva rettenetes erővel kell szeretnem téged, különben mindketten belehalunk, ha egy kicsit is máshogyan lesz. Ha egy kicsit is nem figyelek rád, magamra. Nem hagyhatom bukni a dolgot. Ha te meghalsz, én is meghalok. Gyönyörű halottak leszünk, mert ugyanolyanok vagyunk...

...hiszen én te vagyok, te meg én.

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Rafael Leão