„Ez volt a legszörnyűségesebb látvány” – A Hindenburg utasai közül 35-en bennégtek a roncsban

–

Az Amerikai Magyar Népszava 1937. május 8-án a Hindenburg katasztrófájának túlélőit kérdezte.

R. H. King, a Zeppelin társaság alkalmazottja így emlékezett: „Már kifelé tartottam a hajóból, hogy a pár perc múlva kiszálló utasoknak segítségére legyek, amikor rémülettel láttam, hogy a hajó végső csúcsa lángban áll. Azonnal előre szaladtam, de a következő pillanatban egy óriási detonáció hallatszott és ennek ereje visszavetett. Mihelyt a léghajó lezuhant, nyomban a kijárathoz vánszorogtam és az életben maradt utasokat kisegítettem. Rémesen össze volt égve valamennyi. A gondolában ülő embereket a zuhanás ereje benyomta a léghajó vázszerkezetébe, de csaknem mindegyiknek a testéről le volt égve a ruha. Azok, akik vánszorogni tudtak, őrjöngve sikoltoztak a fájdalomtól. Két megégett kutyát is találtam a romok között. De a legborzalmasabb látvány egy asszony volt, aki önkívületi állapotban rohant ide-oda a romok között. A robbanás ereje kidobta a hajóból, de mindkét szemét kitépte az explozió s a szerencsétlen nő, félhalottként imbolygott a hullák és üszkök között. Ez volt a legszörnyűségesebb látvány.”

A Pesti Hirlap ugyanezen a napon (május 8-án) már a baleset okait latolgatja:

„A mostani katasztrófa a szakkörök részére meglepetéssel szolgált, mert a robbanás folytán kétségtelenül megállapítható, hogy a léghajó gázkamrái nem héliummal, hanem hidrogénnel voltak töltve. Más híradás szerint a katasztrófa okának esetleges merényletet tartanak, mely pokolgép útján került végrehajtásra. Ez azonban nem valószínű. Súlyos mulasztást jelent azonban az, hogy a bár drága és nehezen beszerezhető, azonban robbanásmentes héliumgáz helyett, a léghajó töltésére hidrogéngázt használtak és ugyanakkor a köztudatban elterjedt héliumgáz-töltést, sohasem cáfolták meg.”

A feltaláló nem élte meg a katasztrófát 

Ferdinand von Zeppelin arisztokrata családból származott, katonatiszt volt. Az amerikai polgárháború idején az északiak oldalán önkéntesként harcolt, és gyakran emelkedett a magasba a felderítők szikratávíróval fölszerelt léggömbjein.

Hazatérése után az osztrák–porosz, majd a francia–német háborúban szolgált, és már ekkor foglalkoztatta egy saját tervezésű léghajó megépítésének gondolata. Leszerelése után, 1891-ben, hozzá is kezdett nagy álmának valóra váltásához. Minden idejét és pénzét a léghajós kísérletekre áldozta.

A léggömböket ekkoriban nem lehetett irányítani, ki voltak szolgáltatva a légáramlatoknak. A kormányozható léghajó létrehozásával már Zeppelin előtt is többen próbálkoztak, például a magyar Schwartz Dávid. Az ő terveit Zeppelin Schwartz gépének 1897-es, katasztrófával végződő bemutatója után vette meg az özvegytől, és továbbfejlesztésük után megépítette saját hajóját, amely első, 17 perces próbaútját 1900. július 2-án tette a Boden-tó felett – és kis híján összetört leszállás közben. A hibák kiküszöbölése után a jármű elérte az óránkénti 31 kilométeres sebességet, és egy egész napig a levegőben tudott maradni.

Zeppelin abból indult ki, hogy a gázzal töltött léggömböket hajtómotorral kellene mozgatni, és a rugalmas, gázvesztés után összecsukló ballon helyett merev, például ragasztott falemezzel borított hajótest készüljön. Mivel a merevítőként használt fém rácsszerkezet miatt a hajó nehéz lett, a méreteket meg kellett növelni. Zeppelin ezért találta ki az óriás szivarhoz hasonló léghajótestet, amely száznegyven méter hosszú és tizenhárom méter átmérőjű volt, és belül rekeszeket tartalmazott, bennük egy-egy gömbbel, amelyekbe hidrogéngázt szivattyúztak. A gondolákat a légellenállás csökkentése érdekében szorosan a hajótesthez rögzítették. A hajót két, egyenként tizenhat lóerős motor vitte propellerek segítségével előre, kormányozni pedig a szárnyfelületek mozgatásával lehetett.

Mindenkit meglepett, hogy az ormótlan test mozgékony volt, kitűnően lehetett irányítani – még oldal- vagy ellenszélben is.

A léghajó mint a náci Németország jelképe

A német lapok ünnepelték a grófot, akinek zseniális találmánya minden bizonnyal biztosítja majd Németország egyeduralmát a levegőben. A lelkesedést némileg visszavetette, hogy az első léghajók meglehetősen gyakran szenvedtek balesetet, újra és újra tökéletesíteni kellett a terveket. De a kezdeti elzárkózás után immár az állam is támogatta a fejlesztést, azzal a nem titkolt céllal, hogy az új típusú légi járművek a majdani német légiflotta fő ütőerejét adják. A friedrichshafeni Zeppelin-gyárban beindult a nagyüzem: a katonai léghajók mellett megkezdték a polgári célú járművek gyártását is.

A közel negyven évig tartó működés során száztizenkilenc léghajó épült meg ebben a gyárban. Közülük harminckettő légi katasztrófában semmisült meg, negyvenhat pedig a háborúban pusztult el.

Amennyiben katonai célokra használták őket, a léghajókra került a szikratávírón, az iránytűn és a fényszórókon kívül bombakioldó és célzókészülék is. Ha felderítésre használták őket, akkor nagy magasságban, a felhők takarásában egy gondolát engedtek le drótkötélen, ebben foglalt helyet a távcsöves megfigyelő. Katonai léghajókból bombázták az első világháborúban Antwerpent, Párizst és Londont is.

De a kezdeti sikerek után bebizonyosodott, hogy a zeppelinek a mozgékony vadászgépekkel szemben túlságosan nehézkesek, sebezhetők, és drága az előállításuk.

Az első világháború után viszont beindultak a polgári léghajójáratok, az angolok és a franciák is a német minta alapján építették meg saját léghajóikat.

A Zeppelin-gyárból az első léghajóreptetés után 28 évvel került ki a legsikeresebb merev szerkezetű léghajó, a Graf Zeppelin, amely a világ első menetrend szerint közlekedő interkontinentális légi járataként állt szolgálatba. A feltaláló akkor már nem élt, így annak sem lehetett tanúja, hogy a Graf Zeppelin utasszállító léghajó 1929-ben 21 nap alatt körülrepülte a földet, és 144 alkalommal kelt át az Atlanti-óceánon.

Ami számunkra különlegesen izgalmas adat: Magyarországon 1931. március 29-én szállt le a csepeli repülőtéren az első Zeppelin, amelyen Karinthy Frigyes író is utazott. Az eseményt a korabeli filmhíradó is megörökítette: ez volt az első magyar hangos híradóriport.

A léghajók népszerűségének azonban nem tettek jót a sorozatos légi katasztrófák

A végső döfést a valaha épült legnagyobb és legszebb léghajó, a Hindenburg pusztulása jelentette. 

A Hindenburg a New Jersey állambeli Lakehurst és Frankfurt között ingázott óránkénti 135 kilométer sebességgel, így két és fél nap alatt tette meg azt az utat, amelyhez a tengeren egy hajónak 6-8 napra volt szüksége. A 246 méter hosszú, 13 emelet magas léghajó egy év alatt tizenhétszer repülte át oda-vissza az Atlanti-óceánt, összesen 2798 utast fuvarozva luxuskörülmények között.

A fedélzeten zongoraszóval fogadták az utasokat. Volt a hajón étterem, bár, szalon, több sétány és több luxuskabin is. A 125 km/óra átlagsebesség mellett az utasok csodálatos kilátásban gyönyörködhettek. Még dohányozni is lehetett a gépen – ebbe még csak belegondolni is elég ijesztő – igaz, kizárólag egy kettős ajtóval elválasztott teremben. 

A tragédia

A Hindenburg 1937. május 6-án hajnalban érkezett meg Amerikába, fedélzetén 36 utassal és 61 főnyi személyzettel. Rossz volt az idő, ezért a gép nem tudott leszállni, a kapitány pedig várakozás gyanánt New York fölé vitte utasait városnézésre.

A landolásra végül kora délután került sor a New York melletti Lakehurst repülőtéren. Óriási tömeg figyelte a látványosságot, köztük sok újságíró. A léghajóból kidobták a rögzítőköteleket, és a hajó már egészen közel volt a földhöz, amikor a robbanások bekövetkeztek. Valahonnan szökött a hidrogén, ami a levegővel keveredve meggyulladt. Harmincnégy másodperc alatt kiégett az egész szerkezet, csak az izzó fémalkatrészek maradtak meg. Voltak, akik még idejében ki tudtak ugrani a gondolából, másokra ráomlott a váz. 

A tragédia 35 ember halálát okozta.

A baleset oka sokáig tisztázatlan maradt. Sokan szabotázsra, gyújtogatásra gyanakodtak, mert a náci propagandagépezet büszkesége, Hitler megalomániájának egyik szimbóluma, a Hindenburg léghajó sok fenyegetést kapott. Volt olyan verzió is, hogy a fő üzemanyag-vezetékek nem voltak jól szigetelve, s az egyik csőből szivárgott az olaj. Villámcsapást is emlegettek.

A kapitány, aki hat méter magasból ugrott ki az égő Hindenburgból, és csupán egy napot élt a baleset után, még a hordágyon is azt hajtogatta: „Nem értem! Nem értem!”

A katasztrófáról (többek közt) egy játékfilm is készült, Michael M. Mooney regénye alapján, amely szerint a hajó pokolgépes merénylet áldozata lett. A valóság azonban az, hogy a léghajó maga volt egy időzített bomba, hiszen a cellákba töltött hidrogén könnyen belobbant. Ez történt valószínűleg a Hindenburggal is több szerencsétlen körülmény hatására. 

A tragédia elkerülhető lett volna, ha a léghajó hidrogén helyett héliummal üzemel (a húszas évektől már a héliumot részesítették előnyben a biztonságos üzemelés érdekében) vagy ha nem szálltak volna le a viharban, amikor a levegő tele volt elektromos feszültséggel.

A katasztrófa hatására gyakorlatilag véget ért a nagy utasszállító léghajók kora: a lángokban álló Hindenburgról készült felvételek bejárták a világot, és senki sem érezte már biztonságban magát a „repülő szivarokon”.

 

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT; valamint Élet és Tudomány, 2006. július–december (61. évfolyam, 27–52. szám), 2006. 08. 11., 32. szám; Interpress Magazin, 1993/5. szám.

Kiemelt képünk forrása: Getty Images / Bettmann / Contributor

Kurucz Adrienn