„Származásomból, lelki alkatomból, női mivoltomból adódik, hogy számomra a valóság és a mese szorosan összefonódik”

–

Amikor újságíró-gyakornok lettem 23 évvel ezelőtt, hamar rájöttem, hogy a legtöbbet a fotósoktól tudok tanulni. No, nem azért, mintha ne lettem volna kitűnő újságírókkal, szerkesztőkkel körülvéve! Mert a hely, ahol szerencsémre kezdtem (Hölgyvilágnak hívták azt a lapot, és épp akkortájt indult) remek gárdával bírt, és több kollégára gondolok vissza mentoromként azóta is. Csak hát a legtöbb időt egyhuzamban a munka során mégis a fotóriporterekkel töltöttem, akikkel sokat jártuk autóval az országot (meg olykor más országokat is), és közben rengeteget beszélgettünk szakmáról – és nem szakmáról is persze.  

Lenyűgözött (és lenyűgöz a mai napig) a látásmódjuk – hogy ők mit vesznek észre egy-egy helyszínen, történetben –, a fókuszáltságuk, a koncentrált jelenlétük (nekik csak az itt és most van a lényeg rögzítésére, míg én később írom meg az anyagot, nem a helyszínen) az érzékenységük, a talpraesettségük. Az, ahogyan extrém körülmények közt is feltalálják magukat, az alázat, ahogyan dolgoznak, és leginkább talán a mód, ahogy az emberek bizalmát – sokszor gyakorlatilag szavak nélkül, hisz ők nem beszélgetni vannak ott – megnyerni képesek, néha előbb, mint ahogy nekem sikerül.

Mindegyikük másként találja meg az utat lélektől-lélekig, hisz nagyon különbözők, de mindig tanulságos figyelni őket.        

Az egyik, nekem legkedvesebb fotográfus útitársam Horváth M. Judit volt. Vállalt akkoriban (több mint húsz évvel ezelőttről van szó) néha külsős, „riportos” munkákat, de azért azt mindenki tudta róla, hogy elsősorban művész, sőt művésztanár, nem sajtómunkás, bár egy időben főszerkesztő is volt – az Amaro Drom című lapé. Stalter György neve is sokszor elhangzott vele kapcsolatban, ők voltak akkoriban a leghíresebb magyar fotósházaspár, és ez ma sincs másként.

Nem sokkal azelőtt, hogy mi Judittal megismerkedtünk, egészen pontosan 1998-ban jelent meg egy nagyon fontos album, a Más Világ, amely sok évnyi közös munkájuk eredménye volt.

Magyarország roma telepeit fotózták végig és a városi gettókat

Hadd idézzem Göncz Árpádot, olyan gyönyörűen fogalmaz az album előszavában:

„Ha van létezés peremén túli világ, Horváth M. Judit és Stalter György fotói erről szólnak. Kegyetlen világ ez: nyomor, elmaradottság, pusztulás – nem jó szembesülnünk vele. A látvány torkonragad, fojtogat, nem lehet szabadulni tőle. S nem is akkor igazán, amikor a nyomor kimerevített pillanatai naturalisztikusak, hanem amikor egy lírai közjáték – egy szerelmes tekintet, egy világra rácsodálkozó gyerekszempár – a lehetőségek lehetetlenségét vágja a képünkbe.

Szinte ostorcsapásként. Horváth M. Judit és Stalter György évek óta járják a putrik világát. Azt a világot, ahol üveg helyett újságpapír az ablak, ahol egy-két rozzant szék, asztal s néhány ócska fekhely a teljes bútorzat, ahol jó, ha melegít s nem csak füstöl a kályha, ahol minden zugból árad a savanyú szegényszag. Horváth M. Judit portréi ebből a világból mutatnak fel sorsokat, Stalter György képei a sorsszerűséget is. A képeknek történetiségük, reménytelenül kudarcra ítélt távlatuk van. Az előbbiek lírai színeit az utóbbiak keménysége szinte a végtelenségig felnagyítja. Ezek a képek felkiáltójelek. Lelkiismeretünk felkiáltójelei!”

Kattints a képre a Más világok sorozat további képeiért:

„Ezeket a képeket ma már nem lehetne elkészíteni!”

– mondta Judit egy csésze tea felett pár napja, amikor találkoztunk. Amikor firtatom, hogy miért nem, sóhajt, és azt válaszolja: „bezárultak ezek a kapuk, bezárultak emberek”. Említi a romagyilkosságokat, a politikai üzeneteket, a kirekesztést és a nyomort, ami azóta is változatlan, csak sokan belecsúsztak, akik akkoriban még a felszínen tudták tartani magukat valahogyan.

Aztán arról kezdünk beszélni, hogy milyen sokféle képet készített azóta, hogy a férje a nyolcvanas években megtanította fényképezni (Judit a megismerkedésükkor, a pályája elején az egészségügyben dolgozott, ápolónő volt, miután Sárvárról, egy asszimilálódott roma család egyik lányaként Pestre jött).

De az ezer és ezerféle út mégiscsak egyfelé vitte: közelebb önmagához.

Már a telepi riportok kapcsán sem mellékes, hogy saját és családja múltját, származásához való viszonyát is vizsgálta, amikor az embereket fényképezte. (Komoly szerepe volt e küldetésnek abban, hogy nyíltan fel tudta vállani gyökereit a gyerekkori traumák, az olvasott, gyerekeik iskolázottságára gondot fordító, önmagukat magyarnak valló felmenők és a megélt kirekesztés ellenére is.) 

 

A Csalóka látszat című, eredetileg 2009-es Mai Manó házbéli, önálló Horváth M. Judit kiállítás anyaga is belső utazások lenyomata, csak ezúttal jobbára tárgyak felületén tükröződik a saját lélek, nem mások szemében. (Ezekből a képekből nézhető most meg újra egy csokor a Kőfaragó utcában, a többi pedig az azonos címet viselő albumban.)

Ezt írja az album bevezetőjében: „Származásomból, lelki alkatomból, nem utolsósorban női mivoltomból adódik, hogy számomra a valóság és a mese szorosan összefonódik, a köztük levő szűk mezsgye átjárható. Könnyedén lépek át egyikből a másikba, és e kettős lélekállapotból fakadó bizonytalanságomból születnek képeim…”

De talán a szemlélő számára mégiscsak az a legfontosabb ezekben a képekben, hogy ő maga mit lát bennük

Önismereti utazásra (is) hív a művész bennünket, ha nyitottak vagyunk az asszociációs játékra, amely a gyerekeknek még oly természetes: szimbólumokkal, szívének valamiért kedves, hozzá innen-onnan csapódó különös tárgyakkal és mesékkel csalogat, amelyek részben örökségeink, részben saját fantáziánk szövedékei.

Szembenézés ez az anyag is az élet nagy kérdéseivel, csak kevésbé nyilvánvalóan talán, mint a Privát képek (I., II.) sorozatban tizenkét évvel ezelőtt.

Horváth M. Judit még akkor kezdte el fényképezni a testét, amikor egészséges volt, legalábbis annak hitte magát

Az öregedés, az elmúlás foglalkoztatta eredetileg, – a sajátjáé, az édesanyjáé, mindanyiunké –, ehhez jött aztán a szenvedéssel való szembenézés: az időközben diagnosztizált, súlyos és fájdalmas betegség, a vastagbélrák kezelésének stációinak megörökítése. 

 

Én azt mondom, erő és bátorság, ő azt mondja erre: terápia és túlélés a fényképezés.

Ahogy kedves költője, Weöres Sándor írja (Judit pedig idézi albuma elején):

„az élet szép, csak bánni kell vele

s ha félrebillen kedvem kereke,

helyrezökkenti a varázsige:

fű, fa, füst.”

Képek: Horváth M. Judit

Kurucz Adrienn