A hivatás, amely bármelyik küldetésen véget érhet – Női haditudósítók és fotográfusok a fronton
Amikor háborúról szólnak a tudósítások, sorjáznak a – tragikus, de sajnos nagyon is igaz – közhelyek: elesett katonák, megszabdalt férfinemzedékek, gyászoló anyák és feleségek, ártatlan polgári áldozatok, sebesültek, romba tiport városok, éhínség. A nők helye és képe hagyományosan szorosan a hátországhoz kötődik. Noha ma már egyre több nőt találni a frontvonalban is – és ezt most nem örömmel írom –, van egy nagyon speciális szakma (az egészségügyiseken kívül), amelyben a nők már nagyon korán megjelentek, és ha kis számban is, de ugyanúgy vásárra vitték a bőrüket, ahogyan férfi kollégáik: ez pedig a női haditudósítóké és fotográfusoké. Ez utóbbiaknak szenteli aktuális kiállítását a Párizs felszabadulásának Múzeuma (teljes nevén: Musée de la Libération de Paris-Musée du générai Leclerc-Musée Jean Moulin), mely nyolc különböző generációhoz tartozó és nemzetiségű női fotós munkáiból nyújt érdekes, elgondolkodtató válogatást. Mivel a tárlathoz kapcsolódva a napokban egy kerekasztal-beszélgetés is zajlott hadifotósok – többek között az egyik kiállító – részvételével, úgy döntöttem, hogy nekem is ott a helyem. Kis Zsuzsi írása.
–
A 2022 végéig látogatható tárlat rendezői arra a – tipikus és klasszikus – kérdésre is keresték a választ: van-e nemi jelleghez köthető sajátossága ezeknek a fotóknak, létezik-e speciálisan „női fotográfusi” megközelítés ezen a tipikusan férfias terepen. Ha végérvényes választ nem is kapunk, az kétségtelen, hogy bizonyos képeket – a helyzetből fakadóan – egy férfi nem készíthetett volna el. A kerekasztal-beszélgetésen erre is hozott példát a ma már bőven a hetvenes éveit taposó kiállító, Christine Spengler – de tekintsük át előbb a tárlat résztvevőit és anyagát.
Gerda Taro, Capa társa és az első női áldozat
Gerda Taro (született Pohorylle) 1933-ban, 23 évesen érkezett Németországból Párizsba, miután náciellenes tevékenységért röviden a börtönt is megjárta. 1935-ben lett Friedmann Endre, avagy ismertebb nevén Robert Capa társa. A magyar származású fotóst ő vitte az Alliance Photo ügynökséghez, segítette „amerikaias” hangzású művészneve kitalálásában és karrierje elindításában is. A pár 1936-ban utazott először Spanyolországba, hogy hírt adjanak az ott dúló polgárháborúról.
Amikor 1937 nyarán Taro újra visszatért, Madrid mellett egy tank összeütközött a nőt is szállító teherautóval. Gerda Taro másnap belehalt sérüléseibe, és ezzel ő lett a világtörténelem első női hadifotósa, aki munkája közben veszítette életét.
Még 27 éves sem volt. Capa 1939-ben, amerikai emigrációja előtt egy barátjánál hagyott megőrzésre egy bőröndöt, amely 4500 Capa- és Taro-negatívot tartalmazott. Az értékes csomag 2007-ben került elő „a mexikói bőrönd” néven, és ekkor derült ki jó néhány Capának tulajdonított képről, hogy valójában Gerda Taro felvétele.
A kiállításon szereplő fotói némelyike – egy fal védelmében osonó felkelők – akár Capáé is lehetne. Ő is legalább „olyan közel ment” a történéshez, a veszélyhez, mint ahogyan később Capa megfogalmazta a jó fotó és a jó fotós ismérvét. Történelmileg fontos tény, hogy nők is szerepelnek képein, akik a férfiakkal együtt harcoltak a köztársaságért.
Lee Miller, aki Hitler kádjában fürdött
A kiállítók közül számomra az egyik legizgalmasabb alkotó, az amerikai Lee Miller. Már az élete is olyan, mint egy fordulatos dél-amerikai tévésorozat (haladó gondolkodású család, kislánykori szexuális abúzus, manökenség, Man Ray múzsája, szerelme és tanítványa, barátság a párizsi szürrealista körökkel, egyiptomi (első) férj, Picasso modellje, divatfotós, haditudósító, Buchenwald és Dachau felszabadulásának egyik első fotósa, majd, immár anyaként, kulináris versenyek díjazottja).
A kiállított képei – amelyeket az amerikai hadsereget követve, a brit Vogue divatlap megbízásából 1944 nyarától egészen 1946-ig készített (Németországtól Ausztria és Magyarország érintésével egészen Romániáig) – azonban legalább ilyen érdekesek, meglepőek.
Egyik 1945 márciusi, Kölnben készült felvételén egy szinte földig bombázott épületcsonk előtt, egy padon ülve, két fiatal nő cigarettázik és beszélget fesztelenül – mintha csak egy kellemes parkban üldögélnének egy átlagos, tavaszi napon, békeidőben. A háttér rettenete, és az előtte zajló hétköznapi jelenet között fennálló feszültség még inkább kiemeli, mennyire közönyössé válhatunk a borzalommal szemben. Egy másik fotón, amelyen egy koncentrációs táborból frissen szabadult portréjaként az arc vagy az egész test helyett a fogoly lábát látjuk, a rabcsíkos egyenruha képbe nyúló darabjával és egy rongydarabokból eszkábált lábbeliféleséggel.
Ellentmondásos megbízatására – divatmagazin haditudósítója – reflektálva írta képe mellé, hogy valószínűleg a csíkos pizsama egy ideig biztosan nem lesz divatos.
Számunkra történelmi értéke lehet annak a fotójának, amelyen Bárdossy László, volt magyar miniszterelnök áll a kivégzőosztag előtt 1946-ban Budapesten.
A legambivalensebb fotón – amelyet David Scherman, a Life magazin fotósa és egyben akkori szeretője készített – maga Lee Miller látható, amint éppen egy kádban mosakszik. A kád bal szélén egy Hitlert ábrázoló fotó, jobb oldalán egy női aktszobor, a kád előtt Miller viseltes, frontot megjárt bakancsa. A kád előző használója pedig nem volt más, mint maga Adolf Hitler – az ő magánlakásában (16, Prinzengentenplatz) húzódott meg a két fotós, amikor az amerikai hadsereg elérte Berlint, és itt mosták le magukról az előző időszak viszontagságainak mocskát.
Anélkül, hogy részletesen beszámolnék a többi másik kiállító: Catherine Leroy, Françoise Demulder, Susan Meiselas, Anja Niedringhaus és Carolyn Cole nagyszerű és megdöbbentő műveiről, néhány szót ejtsünk még Christine Spenglerről, akivel a kerekasztal-beszélgetésen volt szerencsém találkozni.
Christine Spengler, az élő (fotós)történelem
1945-ben született Elzászban, de Madridban nőtt fel. Későbbi látásmódjában, kompozícióiban visszaköszön a heti rendszerességgel látogatott Prado-beli – például Goya – festmények hatása. Noha írónak készült, huszonöt évesen, szinte véletlenül talált rá hivatására. Öccsével, Erickel Csádba utazott, és az ott látott nyomorúságot képeken akarta megörökíteni, a világnak megmutatni. Egy kisebb bökkenő azért akadt: neki nem volt fényképezőgépe, és a szakmát sem ismerte. Eric azonban egy híres fotós asszisztenseként négy masinával utazott, így Christine könyörgésére odaadta neki az egyik fényképezőgépét, és elmagyarázta az alapokat. Christine Spengler sokáig dolgozott ezzel a Nikonnal, annál is inkább, mert testvére 1973-as halála mélyen megrendítette.
Döntését, mely szerint „a szakmát a gyakorlatban tanulom meg, hogy haditudósítóvá váljak, és tanúskodhassak az igaz ügyekről” hamar tettek-, konkrétan utazások követték. Első útja Észak-Írországba vezetett, ahol,
hogy komolyan vegyék, a Life tudósítójának adta ki magát: „mivel füllenteni kellett, rögtön a legkomolyabb lapot mondtam, főként, mert azt ismertem” – vallotta be, amit egészen addig el is hittek neki, amíg a magazin valódi fotósa meg nem jelent ugyanabban a szállodában.
A szállodai portás persze rögtön jelezte a fiatal nőnek, hogy milyen probléma akadt. Spengler egy korsó sör mellett kért elnézést a magazin munkatársától, amiért visszaélt identitásával, és sikerrel, mert az megbocsátott neki. Ekkoriban készült a füstölgő háttér előtt egy gyerekbandáról készült képe, melyen az egyik kissrác – a szemtelen vagány – nyelvet ölt a fotósra, s így ránk is.
Christine Spengler az elmúlt ötven év számos fontos hadihelyszínéről tudósított fekete-fehér képeivel: járt Vietnámban, Kambodzsában, Iránban, Nicaraguában, Salvadorban, Libanonban, Irakban, Koszovóban, de a tálibok uralta Afganisztánban is. A terepen töltött évek alatt elfogadhatóan megtanult arabul is, a helyiekhez a saját nyelvükön is szólt, fekete kendőt és csadort öltött, így jobban belesimult a környezetbe, és könnyebben elfogadtatta magát. A találkozón elmesélte, hogy mindig készen állt két előre becsomagolt bőröndje: az egyikben hétköznapi ruhák, a másikban a muzulmán országokban használatos darabjai, egész testet takaró kendők, fátylak várakoztak, hogy akár órákon belül indulni tudjon, ahová a megbízója küldi.
A kiállítás plakátján is az ő képe szerepel, amelyet Pnom-Penh 1975-ös bombázásakor készített. Első ránézésre inkább egy XVIII. századi klasszikus festmény modern kori fotós interpretációjának tűnik, mint újságillusztrációnak: Spengler nem frontálisan, az ember arcába nyomva mutatja a halottakat, hanem szinte esztétikussá és egyúttal még drámaibbá teszi az esztelen gyilkolás következményét.
Hadifotóin nem a harcokat és aktív résztvevőit, hanem az áldozatokat, a következményeket, a háborús helyzet hétköznapjait rögzíti: fegyveralkatrészekkel játszó gyerekeket, temetőben vonuló nőket, nemzeti zászlóval épületrom előtt pózoló menyasszonyt.
Spengler háborús témájú, fekete-fehér képei élesen elválnak művészfotóitól, montázsaitól, amelyek tobzódnak a színekben; barokkos burjánzás, spanyolos, a giccs határát súroló motívumok teszik összetéveszthetetlenné. Érdekes, hogy megjelenésében a fotós ugyanezt a logikát követte: míg a háborús zónákban mindig puritán, fekete ruházatot viselt (az arab világban megkapta a Sawda, vagyis „a nő feketében” becenevet), addig a civil életében színesen, változatosan, elegánsan és excentrikusan öltözött. Amikor megjelent a múzeumban a beszélgetés elején, az 1920-as éveket idéző fekete bubifrizurája, fényes zöld fejpántja és hasonló zöld-fekete-fehér, növénymintás ruhája, hangsúlyos sminkje, karperecei és fehér gyöngysora azonnal magára vonta mindenki tekintetét.
Haditudósítók három generációja
A kerekasztal-beszélgetés három, más-más korosztályhoz tartozó résztvevője: Christine Spengler, Adrien Jaulmes, a Figaro ötvenkét éves haditudósítója, valamint a harmincnyolc éves Laurence Geai, a francia fotóriporterek, „feltörekvő csillaga”, ahogyan a moderátor bemutatta, a zsúfolásig megtelt teremben meséltek személyes és érdekes történeteket tapasztalataikról. Hogy a tematika tette-e, nem tudom, de feltűnő volt, hogy a közönség soraiban jórészt nők ültek (körülbelül 80 százalékban), köztük egy szociálisan hátrányos helyzetben lévő, külvárosi gimnázium hét-nyolc diáklánya is.
Hogyan válik valaki háborús tudósítóvá és fotográfussá?
Mindkét nő autodidaktaként kezdte, Geai a divat világából érkezett, egy humanitárius misszión döntötte el, hogy haditudósítóként dolgozik tovább, a szakmát pedig esküvői fotósként sajátította el. Adrien Jaulmes – az este egyetlen férfi szereplője – katonából lett haditudósító, majd fotós. És hogy miért? Abban mindhárman egyetértettek, hogy ezt a hivatást nem lehet félgőzzel űzni. Kell hozzá eltökéltség, rámenősség, alkalmazkodókészség, bátorság, kíváncsiság és jó fizikai erőnlét. Spengler ezt így fogalmazta meg: „fényképezőgéppel a kezemben nem fázom, nincs melegem és nem félek”. Geai pedig így: „amikor kitesznek az ajtón, visszamegyek az ablakon.”
Christine Spengler a találkozón elmondta, hogy már korán eldöntötte: nem megy férjhez és gyereket sem szül, hogy teljes mértékben a hivatásának szentelhesse életét, amely – tökéletesen tisztában volt vele – bármelyik küldetésen véget érhet.
Pajkos mosollyal tette hozzá, hogy a szerelmi élete azonban annál gazdagabb volt – az ő idejében csak néhány nő akadt a haditudósítók között, sokszor hónapokat töltöttek egy-egy konfliktuszónában, és a napi veszélyek után a kollégák este gyakran engedték ki a gőzt egymás társaságában egy-két pohár mellett…
A munkamódszerükben több különbség is akad, ami talán személyiségfüggő, de még inkább generációs kérdés
Míg Christine Spengler szinte mindig egyedül dolgozott, a két fiatalabb a leggyakrabban – az adott lap megbízása alapján – egy újságíróval. Christine Spengler egy másik kiállítót, kortársát, Catherine Leroyt említette, akivel barátnők voltak ugyan, de a terepen egymás riválisaként viselkedtek.
Az újabb generációk inkább egymás segítéséről, összedolgozásról számoltak be – igaz, hogy a haditudósítók munkája is egyre szabályozottabbá vált, a biztonsági oktatásokkal, akkreditációkkal lehetőségeik is korlátozottabbak, mint korábban Spengleréi. Ahogyan a csomagjuk is mintha egyre nehezebbé vált volna, mind több felszereléssel utaznak – a technológiai fejlődés nem könnyített a cipelendők súlyán. Kiemelték a helyi fixer vagy tolmács jelentőségét, és azt a morális dilemmát is, hogy mindig kell arra is gondolniuk: amíg ők egy riport után hazautaznak kellemes, nyugat-európai, békés és biztonságos életükbe, addig helyi segítőjük ott marad, és olykor megtorlásoktól is kell tartania. Az ukrajnai háborúval kapcsolatban Laurence Geai érdekes tapasztalatról számolt be: talán a közeli helyszín miatt is, de Ukrajnában olyan sok tudósító és stáb dolgozott, hogy ráérő fixert szinte a lehetetlenséggel volt határos találnia. Szerinte egyébként mára már nem ritkaság a női haditudósító, fotós vagy kameraman, becslése szerint lassan elérhetik a fele-fele arányt.
Természetesen felvetődött a kérdés, más-e, és ha igen, miben, amikor egy haditudósító éppenséggel nő
Christine Spengler meggyőződése, hogy neme több esetben kifejezetten előnyére vált. Praktikus szempontból a muzulmán országokban a burkában kevésbé keltett feltűnést, szabadabban dolgozhatott, olykor a Nikonjának is rejtekéül szolgált. Nőként könnyebben elfogadták és megnyíltak neki, mert sokkal veszélytelenebbnek tartották.
Bizonyos témákat máshogy nem is tudott volna feldolgozni – példaként az Afgán madonnák című sorozatát említette: a sűrűn elfátyolozott, elzárt asszonyokat egy férfi sohasem közelíthette volna meg. Véleményét Laurence Geai is megerősítette.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Kikerülhetetlen volt a félelem témája is. Spengler kijelentette, hogy ő soha nem félt, mert hívő – ugyanakkor a mai napig gyötrik rémálmok, amelyeket, mintegy terápiaként, minden egyes út után egy színes fotómontázs-sorozatban oldott fel. Laurence Geai kérdésemre bevallotta, hogy ő kifejezetten félős alkat, és számára kétfajta félelem létezik: a kicsi és a nagy. A kicsi félelmet megtanulta a tudatával kezelni. Nagy félelmet ritkán érzett, akkor viszont az egész testében megélte: zúgott a füle, fájt a hasa, a feje – de ilyenkor is cselekednie kellett, egy alkalommal egy bombatámadás során egy kollégája megsérült (majd bele is halt sérüléseibe), ki kellett menteniük – ilyenkor, életveszélyes helyzetben az a legfontosabb, hogy „jó döntéseket hozzunk”.
Az egyik külvárosi gimnazista lány a beszélgetés végén megkérdezte ezeket a többszörös földi poklot megjárt embereket, melyik küldetésük érintette meg őket a leginkább. Megdöbbentő volt, hogy egyikük sem háborús élményt idézett fel. Christine Spengler legtraumatikusabb élménye az észak-franciaországi Calais-ban, embertelen körülmények között tengődő több száz és ezer menekült „városa” volt. A Le Figaro fotósa számára a Catarina ciklon amerikai pusztítása volt a legemlékezetesebb. Laurence Geai legmegrázóbb emlékének pedig egy gyermekhospice-ban készített riportját tartja.
Egyszerre volt felemelő, szórakoztató és hátborzongató a fotókat nézni és a haditudósítók szavait hallgatni. Azt kívántam magamban, hogy bárcsak egyszer munkanélkülivé válnának. Ugyanakkor az is felmerült kérdésként: ezek szerint van, ami még a háborúnál is borzalmasabb?
A kiállítás a Femmes photographes de guerre/Női hadifotográfusok címet viseli, és a párizsi Musée de la Libération-Musée du Général Leclerc-Musée Jean Moulin a düsseldorfi Kunstpalasttal közösen szervezték. A tárlat 2022. december 31-ig látogatható.
Kiemelt kép: Anja Niedringhaus: Az amerikai tengerészgyalogság berontott egy iraki képviselő házába Abu Ghraib negyedben. Bagdad, Irak, 2004. november – Forrás: © Anja Niedringhaus/AP/SIPA