Gyárfás Dorka/WMN: Azt meséld el, hogy tényleg úgy éltél évekig Olaszországban, hogy nem tudtál olaszul?

Tombor Zoltán: De akkor inkább ott kezdem, hogy 2003. augusztus 16-án motorbalesetet szenvedtem, kórházba kerültem, három hónapig lábadoztam, és a rehabilitáció alatt gondolkodtam el azon, hogy az azt megelőző nyolc évben mit valósítottam meg azokból az álmokból, amiket a Helmut Newton-albumok nézegetése közben valaha dédelgettem. Hogy mi lett ebből a karrierből?

Ennek hatására úgy döntöttem, hogy itt, Magyarországon elfogytak számomra a valódi kihívások, és itt az ideje, hogy megpróbáljak bemutatkozni a nemzetközi piacon. A divat akkori, európai fővárosai, tehát Párizs, London és Milánó közül az utóbbi tűnt a legjobb választásnak, főként a mentalitás, illetve az ízlés okán. Ugyanis az olasz ízlés elég csiricsáré és habos-babos, mondjuk, a francia vagy az angol divathoz képest, de hozzám akkor ez a világ sokkal közelebb állt. 

Kiköltöztem tehát Olaszországba úgy, hogy a spagettin, meg a pomodorón kívül nem sokat beszéltem olaszul, ezért el is mentem rögtön egy olasz nyelvtanfolyamra, ahol magamra szedtem a nyelvtani alapokat, és hosszú évekre megmaradtam egy gyenge, felületes társalgási szinten.



Gy. D./WMN: De miért?

T. Z.: Ez annak volt köszönhető, hogy a divatvilág nyelve az angol Olaszországban is, a stáb fele külföldi, ezért a helyi olaszok is angolul beszélnek, így én is. Aztán az utolsó három-négy évben már fölkaptam magamra annyi olaszt, hogy a haverokkal elcsacsogjak, de sajnos soha nem beszéltem igazán jól. Viszont az olaszok olyan helyesek és pozitívak – hálásak, ha megpróbálsz megszólalni a nyelvükön. Franciaországban, ha nem beszélsz tökéletesen franciául, úgy tesznek, mintha nem értenének. Ez az olaszoknál nincs így.

Gy. D./WMN: Bevallom, nagyon nehéz összehoznom a fejemben azt a Tombor Zoltánt, akit a külföldre költözés előtt felületesen ismertem azzal, aki ma visszajött. Szerinted is sokat változtál azóta, vagy csak én nem ismertelek elég jól?

T. Z.: Én azt vallom, az ember maximum 15 évre visszamenőleg felelős azért, aki volt. Most negyvennyolc éves vagyok, tehát az, hogy harmincévesen milyen döntéseket hoztam – és mi alapján, hogy mi vezérelt akkor, és abban mekkora szerepe volt az érdeknek, illetve, hogy milyen szándékkal fordultam az emberekhez, mára nem érvényes rám. Nem állítom, hogy jobb ember, vagy akár bölcsebb lettem, csak talán komplexebb, hiszen egy csomó élmény, kudarc és siker ért azóta, és nyilván sokat változtam. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy az ember olyan öt-hat éves korára „elkészül”, tehát azok a dolgok, amelyek meghatározzák a személyiségét – hogy mennyire erőszakos vagy rámenős, mennyire tudja érvényesíteni az akaratát, mennyire önálló és kitartó – ezek mind kialakulnak. Tizennyolc évvel ezelőtt talán kevésbé lepleztem ezeket, de bizonyos szempontból ugyanaz a Tombor Zoli vagyok. Ugyanakkor az emberi kapcsolataimban, és a magamról alkotott képemben, vagy abban, hogy a fotográfia mit jelent az életemben, sok minden változott.

Mindig nagyszájú, nagyhangú és nagyképű voltam, legfeljebb mára picit okosabban vagyok mindez egyszerre, hogy ne legyen annyira bántó, de azért átadom az infót, amit akarok.

Gy. D./WMN: A baleset volt az első lépés abban, hogy felülvizsgáld az életed?

T. Z.: A baleset is, meg az, hogy akkor rájöttem: az az álom, amit kergettem arról, milyen fotós szeretnék lenni, Magyarországon nem megvalósítható számomra. Ez nem azt jelenti, hogy Magyarországon nem lehetsz szuper jó fotós, csak én addigra eltávolodtam attól a művészi munkától, ami az önkifejezésről szól. Az ember megszokja a pénzt, és lefényképez bármit, ha sokat adnak érte, másfelől meg, ha kizárólag a divat világában pezseg, akkor a kapcsolatai és a munkái is felületesebbé válnak. Ezt a tendenciát a mai napig látom az alkalmazott fotóban. Ahhoz, hogy az autonóm fotográfiát műveld, a figyelmedet teljesen arra kell fordítanod. Még ha ugyanaz az ember áll is a kamera mögött mindkét esetben, ez akkor is két nagyon különböző irány, mert teljesen más közönségnek szól a kettő, mások a prioritások, és más megítélés alá is esnek.

Gy. D./WMN: De nem úgy van, hogy amikor nem megbízást teljesítesz, hanem kizárólag a magad örömére vagy a magad koncepciója szerint fotózol, akkor nem is gondolsz semmiféle közönségre?

T. Z.: Így van, nem szabad a közönségre gondolni.

Az autonóm fotográfiában – amit hívhatunk történetmesélő fényképezésnek is – az a lényeg, hogy te mit akarsz elmondani magadról, vagy mi az a probléma, ami foglalkoztat, amire reagálsz.

Amikor pedig megrendelésre dolgozol, és pénzért csinálsz képet, akkor kicsit arról van szó, hogy „bérbe veszik” a szemed – vagy az ízlésedet – arra a napra. Nyilván ezen is ugyanúgy rajta van a kézjegyem, hiszen nem tudok nem „tomborzolisan” fényképezni…

Tombor Zoltán: Fényterápia (részlet)

Gy. D./WMN: Ezt az autonóm fotózást csak New Yorkban kezdted el, ha jól látom, nem rögtön Olaszországban. Szóval nem túl régóta csinálod.

T.  Z.: Nem egészen így van, 2009-ben már díjat nyertem a Magyar Sajtófotó pályázaton egy hajléktalanokról készült sorozatommal.

Gy. D./WMN: Mi indította el benned azt a munkát?

T. Z.: A gondolkodás. Amikor Európából „nagymellénnyel”, egy akkor általam menőnek hitt portfólióval átmentem Amerikába, akkor azt gondoltam, hogy onnan folytatjuk. Aztán kiderült, hogy nem egészen – Amerikában kevésbé értékelték, amit korábban csináltam, ezért újra kellett építkezni. És akkor már 37 éves voltam. 

 

Gy. D./WMN: Azt hitted, hogy vannak kapcsolataid, van hova bekopogtatnod, és kiderült, hogy még ezek sincsenek?

T. Z.: Azt gondoltam, hogy az addigi munkám érvényes Amerikában is, de szembesítettek vele, hogy csak akkor lenne az, ha amerikai szerkesztővel és New York-i stábbal csináltam volna. Amerikában soha nem lett olyan ügynököm, aki világviszonylatban meghatározó lenne – a nemzetközi siker ma legalább annyira kapcsolatok vagy marketing kérdése, mint a tehetségé.

Gy. D./WMN: Ezért kezdtél el autonóm fotókat csinálni?

T. Z.:
Ennek lett a következménye, hogy volt egy magányos, nem dolgozó két évem, amikor elővettem a régi kis Leicámat, elkezdtem nagyokat sétálni Brooklynban, és fényképezni ezt a ronda, visszataszító, elsőre nagyon befogadónak tűnő, de valójában rideg világot, ezáltal próbáltam megérteni Amerikát, és a részévé válni. Megpróbáltam hinni az amerikai álomban, miközben arról olvastam, hogy André Kertész és Márai ugyanúgy szenvedett tőle, mint én. De hát hányszor hallottuk már ezt, hogy mi az igazság abból a baromi nagy amerikai álomból, ami mindenkit ide vonz: hogy ugyanannyi boldogtalan és sikertelen ember van ott, mint bárhol a világon, akik végül egy életen át dolgoznak pultosként, takarítóként vagy taxisként.

Én soha nem éreztem otthon magam Amerikában, és most már egyre tisztábban látom, hogy ez egy olyan dédelgetett álom volt, ami nekem, az én személyiségemnek vagy habitusomnak soha nem feküdt igazán.

Talán, ha ott jártam volna iskolába, és 25 évesen anyanyelvi szinten beszélek angolul – akkor az ember felnőttként már oda szocializálódik. De negyvenévesen azt mondani, hogy „most itt vagyok”… már túl késő volt ehhez.

Gy. D./WMN: Másrészről mégsem adtad fel, és nem kudarccal tértél vissza, hanem akkor, amikor valamit elértél. 

T. Z.: Mert nem hagyom magam. Sosem hagyom magam. Biztosan sokan mondják, és már közhelynek tűnik, de ha én valamit akarok, akkor tényleg addig hajtom, amíg össze nem jön. És ebben benne van az a Tombor Zoli, akire húsz évvel ezelőttről emlékszel. Én vagyok az, akit, ha kidobnak az ajtón, visszamászik az ablakon, és megyek, udvarlok, csinálom. És

ha egy magyar fotós szempontjából nézem az amerikai karrierem, akkor azt kell mondanom, hogy olyan nagy sikert arattam, amilyet csak kevesen. Viszont azokhoz a példaképeimhez képest, akik miatt elkezdtem fényképezni, egyértelműen kudarcot vallottam New Yorkban.

Vagyis ez egy óriási spektrum. Itthonról nem derül ki, milyen rangja van annak, ha a Vogue-nak vagy a Time-nak fotózol, vagy ha Alicia Keys áll a kamerád elé.

Gy. D./WMN: De éppen ezért nem volt olyan pillanat, amikor azt mondtad magadban, hogy „na, most már ott vagyok, ahol akartam lenni”?

T. Z.: Nincs ilyen, mert mindig többre vágysz. Ez kicsit olyan, mint a pénz… Most azt gondolom, ha lenne a bankszámlámon kétszázmillió forint, akkor soha többet nem fényképeznék pénzért. Vennék egy farmot, és onnantól csak albumokon és kiállításokon dolgoznék, és magamon gondolkodnék, amit megpróbálnék a fényképezőgépemmel analizálni és vizsgálni – ezzel telne az életem. De ha – adja isten – lesz egyszer kétszázmillió forint a számlámon, akkor nagyon valószínű, hogy az ötszázmillió lesz a cél, és azt fogom mondani, hogy kicsit bővíteni kéne azt a farmot…

Gy. D./WMN: Te viszont egyszer mégis eldöntötted, hogy most már hazajössz.

T. Z.:
Azt akartam mondani, hogy az ember mindig az aktuális helyzetéhez képest tekint a sikereire. Tehát, ha azt a Tombor Zolit nézzük, aki huszonöt évvel ezelőtt arra vágyott, hogy majd egy nap New Yorkban a Vogue-nak fotózhasson, akkor ez sikerült, hiszen összejött, amit szerettem volna. Csakhogy most már tudom, mennyi minden történhetett volna még, ami viszont nem történt meg.

Gy. D./WMN: A kérdésem arra vonatkozott, hogy mikor és miért mondtad azt, hogy most már akkor is haza lehet jönni, el lehet engedni ezt a dolgot?

T. Z.: Nagyon sokat számít például az is – de nem tudom, hogy erről akarok-e beszélni –, hogy én valójában alkesz vagyok, és abbahagytam az ivást három évvel ezelőtt. Ez egy jelentős fordulat volt az önvizsgálatban. Ráadásul nemcsak ittam, hanem drogoztam is elég intenzíven húsz éven keresztül. Nyilván voltak vagy vannak is önértékelési problémáim, és ott van emögött a magány is, még ha a feleségem végig ott is állt mellettem teljes vállszélességgel. Aztán elkezdtem elfáradni. Rengeteget utaztam, havonta kétszer fordultam New York és London között, és folyamatos jetlaggel küzdöttem.

Olyan negyvenéves koromtól elkezdtem rosszul aludni, amire altatót szedtem, ettől meg egy újabb függőségem alakult ki, a többi mellé. Erre rákávézol egész nap, pörög a szíved, rendszertelenül étkezel, felszínes divatemberekkel vagy körülvéve reggeltől estig, és nekik parádézol – szóval ebből ki akartam egy ponton szállni.   

Gy. D./WMN: Pont így képzeljük a divatvilágot.

T. Z.: Nem állítom, hogy a divatvilág egésze ilyen, de azt igen, hogy kizárólag az érdekek mozgatják. A divatfotónak pedig az a szerepe, hogy úgy fényképezzelek le, hogy te és a ruhád jobban mutassanak a képen, mint az életben, és ez mind hazugság. A kozmetikai kampányban szereplő szupermodell nem úgy néz ki, ahogy a képen, mert az egy szakavatott stáb együttes munkája. Így adják el a terméket, hogy azt hidd: ha magadra kened a krémet, olyan leszel, mint ő.

Gy. D./WMN: De te a kiállításon szereplő fotóidon sem a valóságot akarod megmutatni – azokon is egy konstruált világot látunk.

T. Z.: Igen, ez inkább rendezői meló. Most már a divatszakmán belül is van olyan megrendelői kör, akit az érdekel, hogy mi az, amit te az autonóm vagy képzőművészeti munkáidból be tudsz hozni a divat világába. Tehát, hogy túlmutasson azon, hogy csak esztétikus, de nincs mögötte sztori. Persze örök kérdés, hogy mi a saját sztori. És mennyit tudsz belecsempészni? Azért van pár példa arra Viviane Sassentől Juergen Telleren át Wolfgang Tillmansig, akiknek a Tate Modernben ugyanúgy kint lógnak a képei, mint ahogy a Vogue-ban is szerepelnek. Nyilván ők a kivételek, de létezik átjárás a két világ között.

Tombor Zoltán: Fényterápia (részlet)


Gy. D./WMN: Úgy érzed, attól, hogy elkezdtél saját sorozatokat csinálni, jobb fotós lettél, esetleg több munkád is lett? Vagy hogyan hatott vissza a megbízásaidra?

T. Z.: Meggyőződésem, hogy az ember nem fejlődik. Az ember inkább változik és komplexebbé válik.

Gy. D./WMN: Ez nem fejlődés? Akkor mi a fejlődés?

T. Z.: A fejlődés az, ha valamiben egyre jobb és jobb leszel. De én valójában csak egyre jobban adom el, amit fotózok, és egyre jobban tudok róla pofázni. A meló magja, amit beleteszek, az konstans, amióta csak fényképezek, mert az intelligencia kérdése, amire nem lehet gyúrni.

Hiába olvasol el könyveket vagy jársz el kiállításokra, nem leszel tőle okosabb, mert amikor egy műtárgy előtt állsz, abból te pont annyit érzékelsz, amennyi te vagy – az ugyanis egy tükör. Tehát amit az én fotóm tud, vagy amit én vele el tudok mondani, az szerintem ugyanaz, amióta fényképezek, csak most már picit ügyesebben csinálom.

Éppen ezért gondolom, hogy a fényképezést nem lehet tanulni, mert az egy mélyen idegrendszeri dolog. Adottság, de nem úgy, mint a sportban, hogy ha hosszú a combcsontod, és ötször annyit edzel, mint a másik, akkor jobbak lesznek az eredményeid. Ezt nem lehet így mérni, és nemcsak azért nem, mert a művészet szubjektív, hanem azért sem, mert a jó szem olyan, mint a humorérzék: nem lehet fejleszteni. A legnagyobb fotós már gyerekkorában is zseni volt, csak még nem tudta, hogyan kell lenyomni a gombot ahhoz, hogy Cartier-Bressonná váljon.

Tombor Zoltán: Fényterápia (részlet)

Gy. D./WMN: Te most a tehetségről beszélsz, ha jól értem.

T. Z.:
Igen, bár nekem a tehetségről is más a véleményem, mint az embereknek általában. Én inkább azt értem alatta, amit az angol street smartnak hív, szóval aki tudja a csíziót, ismeri a trükköt, el tudja varázsolni a többieket. 

Gy. D./WMN: Hát, ez megvan benned. Érdekes, hogy neked mennyire jók a verbális képességeid, ahhoz képest, hogy képekben gondolkodsz.

T. Z.: Szerintem ma – akár képzőművészetről, akár divatról beszélünk –, sokkal fontosabb, hogy hogyan adod el, mint az, hogy mit csinálsz. Sokkal fontosabb. És ahhoz, hogy jó divatfotós legyél, szinte afféle „boys band” tagnak kell lenned. De én ezt már nem bírom csinálni, úgy érzem magam tőle, mint egy bohóc. És ha most meglátok egy olyan „hülyegyereket”, amilyen én voltam egykor, a világból ki tudok futni tőle. Nehezen viselem, ha valaki ilyen nagyképű, öntelt, harsány módon nyomja a dumát, de hát… az ember nyilván lecsillapodik a korral. Ahogy csökken a libidó, úgy csendesül le bennünk az egész, minden. Pontosabban az energia nem vész el, csak átalakul, inkább befelé fordul, más irányt vesz, és már szívesebben figyeli önmagát. Többé nem akar valami vagy valaki más lenni, hanem csak saját maga.

Gy. D./WMN: Ha már az öregedésről beszélünk, milyen érdekes, hogy ebben a korban már olyan egyértelműen látszik, ki hova jutott, és milyen választásai voltak az életben. Ezt nem érzed?  

T. Z.: Ez egyrészt nagyon érdekes, másrészt időnként ijesztő. Néha nem hiszem el, hogy még mindig ez van itt. Például utálom, hogy Magyarország ilyen átpolitizált. Nézem, hogy mi van itt, és nem tudok mondani se egy embert, se egy pártot, akivel száz százalékban egyetértenék. Viszont nem tudok olyan helyre menni, ahol ne ez lenne téma, és mindenki azt akarja, hogy állást foglaljak. Az egyik azt kérdezi, ki szponzorálta a kiállításodat, a másik meg, hogy miért a Bojár Iván András nyitotta meg… de nekem van NER-es haverom, és harsányan baloldali barátom is, és mindenkit azért szeretek, amilyen, nem pedig azért, amelyik csapatnak szurkol. Vannak elveim, és azok egy részét mindkét oldalon megtalálom, illetve mindkét oldalon látok olyat is, amivel mélyen nem értek egyet. De abban igazad van, hogy minden döntés kérdése. Az, hogy mi most itt ülünk együtt, az az elmúlt húsz évben hozott döntéseim következménye. Egyiké a másik után.

Nincs olyan, hogy szerencse, és olyan sincs, hogy „jó pillanatban, jó helyen”. Csak döntések vannak és sok munka, amiknek aztán meglesz a következménye.

Gy. D./WMN: Most, ha jól érzékelem, újabb döntést hoztál: megint a nulláról kezded, csak most a képzőművészetben mint autonóm fotós. És Budapesten indítod el ezt az új karriert, hiszen egyelőre csak itt nyílnak önálló kiállításaid.

T. Z.: A kortárs képzőművészetben ugyanúgy megvan a kreditrendszer, mint a divatban. Annyi a különbség, hogy ott szupermodellek, rangos magazinok, divatszerkesztők és márkák határozzák meg az ázsiódat, a képzőművészet területén pedig kurátorok, művészettörténészek, intézmények és galériák. De ugyanúgy van egy kereskedelmi aspektusa, és sokszor nincs pariban a teljesítmény, az üzleti érték és a szakmai elismertség egymással, tehát van, aki baromi jól ad el, de nem ismeri el a szakma, és van, akit egy ideig az egekbe emelnek, de alig ad el képet.

Gy. D./WMN: Mégis úgy döntöttél, hogy most itt kezded el felépíteni magad, ebben a mátrixban.

T. Z.: Igen, de a művészeti munkám egy műveltebb, értelmiségi körnek szól. 

Tombor Zoltán: Fényterápia (részlet)

Gy. D./WMN: Vissza akarsz térni ahhoz az értékrendhez, amiben a művészet számít, és nem a biznisz, tehát a gondolat, és nem a pénz?

T. Z.: Hát, ha lehet, akkor mindkettő. Vagyis, ha lehet egy picit baszni is, meg szűznek is maradni, akkor én ezt választanám. De úgy is mondhatjuk, hogy inkább Picasso szeretnék lenni, mint Van Gogh. Nem nekem való a tüdőgyulladás a manzárdszobában, leszáradó lábujjal – én azért szeretek jó kocsival járni, és nem tudom, mi lenne, ha ezt nem tehetném meg, hogy akkor is kötném-e az ebet a karóhoz, és ragaszkodnék-e az autonóm irányhoz. A képzőművészet területén még nem tudok olyan eladásokat produkálni, mint a kommersz világban.

Budapest pedig abból a szempontból nehéz dió, hogy a művek értékét validálni hivatott nagy intézmények mind állami tulajdonban vannak, tehát nem választhatók el az aktuális politikai erőtől. Amerikában ez nincs így:

ott a legnagyobb múzeumok vagy a város tulajdonát képezik, és mecenatúrából tartják el magukat, vagy magánkézben vannak, ezért szabadon eldönthetik, hogy csak a legjobbak kerüljenek be hozzájuk, és olyan kiállításokat rendezzenek, amikre a városnak vagy a világnak szüksége van.

Nem panaszkodni akarok, de ez egy rohadt nehéz időszak. Azt látom, hogy a MOME-n és a Képzőn tök jó irányba tartanak, akik most végeznek ott, azok többet kapnak, mint amit a megelőző generációk, de középkorúként most építeni fel egy életművet, az nem könnyű.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Gy. D./WMN: Akkor igazából nem vagy jó helyen, legfeljebb gyereknevelés szempontjából – és részben ez volt a célja a hazajövetelednek, ha jól hallottam.

T. Z.: Abból a szempontból mégis jó helyen vagyok, hogy ezt a fajta kapcsolati tőkét, ami itt megvan nekem, sehol máshol nem tudom felmutatni és mozgósítani. Nagyon megtisztelő, hogy Einspach Gábor galériája képvisel, ahol a következő kiállításom, a Felületi feszültség szeptember második felében nyílik meg. Külföldön bevett szokás, hogy ha egy művésznek van egy nagy intézményi kiállítása, akkor kicsit később rányitnak egy kisebb kereskedelmi kiállítást, ahol a múzeumban kiállított kollekció is megvásárolható, az életmű más darabjaival.

Hosszú még az út előttem, de annyiban hiszek a sorsban, hogy most ez az én dolgom. Nem látom már magam divatfotósként csinos lányokkal, üres képeket futószalagon gyártva, mert ezek a sorozatok aztán egy szezon alatt elavulnak. 

Az Instagram korában, amikor mindenki a feltűnőt, az érdekeset, a szexit, a szókimondót, a nagyon politikait keresi, engem inkább egy csendesebb és hosszabb érvényű elmélyülés érdekel. 

Tombor Zoltán: Fényterápia (részlet)

Gy. D./WMN: Zavar az a képdömping, ami ránk ömlik a közösségi média felületein?

T. Z.:
Számomra az Insta egy faliújság, amire én is kitűzöm a munkáimat, és ahol követhetem azokat a művészeket és intézményeket, akiknek a munkáit szeretem: elmegyek megnézni a kiállításaikat, megveszem a könyveiket. De nyilvánvaló, hogy az Instagramon a jachtok orrában pucsító, magukat modellnek füllentő prostituáltak kapják a legtöbb lájkot. Nincs kérdés, a felület nekik kedvez. A különbség az, hogy mi miért készül, mi a célja. Ma itt, az utcán bárkit látsz, lesz nála egy eszköz, amivel fényképet tud készíteni. Ötven évvel ezelőtt senkinél nem lett volna fényképezőgép, akkor ez egy szakavatott csoport privilégiuma volt. Ugyanolyan szakma, mint a cipész vagy a hegedűkészítő – azt is hosszú ideig kellett tanulni. A háztartási vagy lakossági fotográfiának azonban semmi köze nincs a művészeti munkához.

A fotográfia nem művészet alkotó célú gondolatok nélkül. Ha valamit megörökítesz, az tök más, mint amikor én valamin gondolkodom, és azt a fényképezés eszközeivel elmesélem. Ez pedig jóval túlmutat azon, hogy amit mutatok, az szép-e, vagy sem.

 
Gyárfás Dorka

Interjú képek: Csiszér Goti – Goti Photography