Jól születni: szeretet és szabadság 

Sokan említik a családi háttér meghatározó voltát, akár kedvező, akár kedvezőtlen irányban. Ata Kandó esetében ez mindenképpen igaz, amit már maga a neve is tökéletesen kifejez. Ha szeretnénk megérteni, egy kicsit a szokásos életrajzi adatok mögé kell néznünk. 

Görög Etelka néven látta meg a napvilágot 1913. szeptember 17-én. Édesapja, Görög Imre középiskolai tanár, akinek az orosz hadifogságban oly mértékben sikerült elsajátítania fogva tartói nyelvét, hogy hazatérése után az orosz irodalom  többek között Dosztojevszkij és Tolsztoj  remekműveinek fordításával vált ismertté.  Édesanyja  Beke Manó világhírű matematikus lánya  G. Beke Erzsébet író és a skandináv nyelvek fordítója volt, többek között Nils Holgersson történetét is ő ültette át magyarra. Nyelvtudását részben egyetemen, részben autodidakta módon szerezte.

A kikeresztelkedett zsidó családban a gyerekek értelmiségi közegben, szeretetteljes, támogató, e korban az általánostól eltérően, szabad szellemben nevelkedtek. 

Csizek Gabriella ezt így mesélte:

„Olyan családba született, ahol mindenki egyenrangúnak számított, a gyerek ugyanúgy tiszteletet érdemelt és a maga módján egyenrangú volt a felnőttel, erre jó példa a neve is.” 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Csizek Gabriella - Fotó: Erdei Krisztina

A beszélni még nem igazán tudó Etelka először Ataként kezdte emlegetni magát. Anyja – aki a művész későbbi nyilatkozata szerint „(kis túlzással…) nagyon vad, modern” pedagógiai elveket vallott, mely szerint „a gyerekre mindent rá kell hagyni, mert ő jobban tudja” – ezt elfogadta, és onnantól így szólították. A fotós szakember hangsúlyozta, hogy abban az időben ez különlegesnek számított, az akkori polgári nevelés szerint a szülők nem hagyták volna ezt, hanem megkövetelték volna, hogy a gyerek tanulja meg a nevét

„Családjukban mindenki szabad szellem volt, nem kellett mondvacsinált szabályokkal és határokkal a jó irányba terelni a gyereket, csak segíteni őt, hogy megtalálja a jót, és képes legyen megtenni, amit kell.”   

 

Görögné Beke Erzsébet első könyve is ebből az élményből született: Ata könyve címmel jelent meg 1915-ben. Ez nem egy klasszikus napló gyermeke fejlődéséről  dátumok és történések az első fogtól az első megtett lépésig , inkább „Ata személyiségfejlődése: kíváncsiságának megfigyelése, a világ megismerésének folyamata, tapasztalatai és azok beépülése a fejlődés folyamatába. Ha a szülők képesek lennének így látni a gyermeküket, akkor a világot is máshogy látnák, és talán mindenki boldogabb lehetne” – vélte beszélgetőpartnerem.

Egy művészi erővel, intuícióval és kíváncsisággal figyelő anya feljegyzései, aki lenyűgözve figyeli lánya – még kialakulatlan, civilizációs hatásoktól mentes – értelmének és jellemének kibontakozását, előzetes ismeretektől tiszta reakcióit, tudásvágyát, felfedező szellemét. Engem pedig ez a pedagógiai érzékenység nyűgöz le, ami bizony nem csak száz évvel ezelőtt számított kiemelkedően progresszívnek.

Bátorság, igazság, fotózás

Kamaszként Ata még képzőművésznek készült. Egy időre kapcsolatba került a haladó ifjúsági mozgalmakkal is – 16 évesen egy alkalommal megverték, és két hétre börtönbe is zárták.

Volt, hogy József Attilával kirándultak együtt, aki  Ata visszaemlékezései szerint  olyan szegény volt, hogy cipőjét kímélendő, kézben cipelte inkább, és mezítláb ment jó darabon.

Bortnyik Sándor festőiskolájában ismerte meg Kandó Gyula festőművészt – a feltaláló Kandó Kálmán unokaöccsét –, akivel 1931-ben házasodtak össze. A fiatal pár a kor művészeti központjában akart élni, ezért Párizsba költözött, ahol azonban komoly megélhetési gondokkal küzdöttek, így 1935-ben visszatértek Budapestre. 

1936-ban egy férjével közösen megnyert barcelonai plakátverseny díjaként tett szert Ata első fényképezőgépére. Ennek köszönhetően kezdett fotográfiát tanulni Budapesten többek között Wachter Kláránál, Haár Ferencnél és Pécsi Józsefnél. Amikor a házaspár 1938-ban újra Párizsba költözött, Ata már fényképészként próbált szerencsét. Haár Ferenc feleségével saját fotóstúdiót is működtettek az Opera közelében, ami elhozhatta volna a későbbi sikert és egzisztenciát. A történelem azonban közbeszólt: a német megszállás után hazatoloncolták őket Magyarországra. Az ekkor már első fiukkal, Tamással várandós Ata Budapestre érve, a párizsi nélkülözés után szinte beleszédült, hogy itt libamáj, sonkák és kolbászok sorjáztak a kivilágított üzletekben, miközben a fények városában sötétben kuporogtak a szerény étkek felett – még a 65 évvel később készült portréfilmben is nagyot nyel, mikor erről beszél. Ikerlányaik is Magyarországon születtek 1943-ban.

Hogy mivel töltötte a háborús éveket az immár háromgyerekes család? A hétköznapokon túl akadtak kalandjaik is: emberi életeket mentettek. Egyszer például, ahogyan beszélgetőtársam mesélte, varrtak egy német katonai egyenruhát. Innen a történet szinte regénybe illő fordulatot vesz.

Kandó Gyula magára öltötte az uniformist, Kassánál eltérített több, deportáltakkal teli vonatot, és így mentette meg az embereket. Igen ám, de lebukott, és ezzel ő került életveszélybe. Rajta egy váratlan véletlen segített: egy volt osztálytársa is akadt fogva tartói között, felismerte, és mivel ő sem értett egyet a nácikkal, hagyta elmenekülni.

Ehhez hasonló akcióik miatt később Ata Kandó is megkapta a Yad Vashem „Világ Igazai”-nak járó díját.

Úttörőprojektek

Mesélhetnénk tovább Ata Kandó életének következő periódusait: amikor a világháború után a család újra Párizsba költözött, és a korábban eldugott fényképezőgépe eltűnt, Robert Capától kapott egy Leicát, valamint laborasszisztensi állást a Magnum fotóügynökségnél. Kandó Gyula 1949-ben visszatért Magyarországra, a vasfüggöny hamarosan elválasztotta őket, és el is váltak. Újabb társra és férjre a holland fotós, Ed van der Elksen személyében lelt, akivel 1954-ben Hollandiába költöztek, de már 1955-ben elváltak. Ata Párizsban és Hollandiában is jórészt egyedülálló anyaként nevelte három gyerekét, idegen országokban, családi segítség nélkül. Bevételeinek nagy része ekkortól tanításból, valamint nagynevű francia és holland divatcégeknek készített divatfotókból származott. De fotográfusként nem ez a téma volt a szívügye.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Renaud Gallet (@oneliners) által megosztott bejegyzés

Inkább arról kérdeztem a kurátort, szerinte miben áll Ata Kandó fotóművészeti jelentősége. Ő úgy látja, hogy a művész egyik iskolateremtő nagysága a  ma már gyakori, de akkoriban teljesen szokatlan – projektalapú munkában rejlik. Ennek egyik példája a híres, cím nélkül megjelent, azóta a borító színéről elnevezett Piros könyv (Könyv cím nélkül. Későbbi, magyar kiadásban: Édes hazám, isten veled!)

„Képzeljünk el egy anyát, aki 1956 novemberében barátokra bízza három gyerekét, és egy barátnőjével, Violette Corneliusszal elutazik az osztrák-magyar határra. Ott fotózik, majd a gyakran egyedül maradt, disszidens gyerekek láttán kitalálja, mivel segíthet.

Megszervezi a nyomdát, a képekből még karácsony előtt kiadnak egy albumot, hogy a pénzt ezek a gyerekek kaphassák adományként. A rohamtempóban (három hét) elkészült könyv mintegy negyedmillió dollár bevételt hozott. Persze mindenki ingyen dolgozott rajta. Ez a fajta munkametódus példaként szolgált a későbbiekben, a szándék pedig elválaszthatatlan a ténytől, hogy egy egyedülálló szülő, egy nő állt az objektív mögött.”

Hasonlóan az úttörők közé tartozik Ata Kandó a kulturális antropológiához is köthető fotózás területén – beszélgetőtársam egyébként egyetemistaként először éppen itt találkozott Kandó nevével és képeivel. Ahogyan Újvári Bea is megírta ITT, a fotográfus 1961-ben, majd 1965-ben is járt Dél-Amerikában, ahol olyan indián törzsekről készített fotósorozatot, akik fehér embert sem láttak előtte, nemhogy még fehér nőt. A kezdeti bizalmatlanság után „…fotografálhattam. Egy asszony mit csinálhat? Túl veszélyeset nem” – beszélt kalandjairól bájos, ironikus önreflexióval Ata Kandó a róla szóló portréfilmben. 

Alkotás családilag

Még különlegesebb, újítóbb Ata Kandó két másik könyve, amelynek társalkotói nem mások, mint saját gyerekei. Bármilyen szerény körülmények között is éltek, Ata ragaszkodott hozzá, hogy családjuk minden évben elutazzon vakációra, volt olyan év, amikor ezt stoppal tették. 1954-ben a svájci Alpokban nyaraltak. A gyerekeiről itt készült felvételeiből előbb akaratlanul, később szándékosan, fotókkal elmesélt álomszerű történet állt össze, amelyhez 14 éves fia írt összekötő szöveget, és 1957-ben adtak ki Álom az erdőben címmel. Több holland könyvesbolt kissé erotikusnak ítélte – a mai szemmel ártatlan  képeket, és ezért nem volt hajlandó forgalmazni az albumot, ami ma már ritka kincsnek számít gyűjtői körökben.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Tschiegg (@tschiegg69) által megosztott bejegyzés

Egy másik utazáson, amikor fia éppen az Odüsszeuszt olvasta, már „előre megfontolt” koncepció alapján játszottak újra jeleneteket a homéroszi történetből. Ezekből a fényképekből 2004-ben jelent meg fotókönyv Kalypso & Nausikaa címmel. A fotótörténeti szakember ezt így látja: „Világelső a gyerekeivel készült projektekben. Hihetetlen, ahogyan a gyerekeivel alkotott, ez az ő együttlétüknek a gyümölcse volt, ami művé érett.

Így vitte tovább azt a mintát, amit a szüleitől látott: hogyan lehet a gyerekekkel jól együtt lenni, vagyis a szabadságukat a közös munkában megélni és együtt teremteni.”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Éva Zoé Jakabffy (@evazoejakabffy) által megosztott bejegyzés

Hivatás és család

Ata Kandó a Piros könyvre és az első fotókönyvére volt a legbüszkébb. Kérdésemre, hogy mi volt a művésznő legjelentősebb alkotása, Csizek Gabriella két (valójában három) dolgot emelt ki: fotós életművét és a családját  és e kettő összehangolását. 

Ebben (is) láthatjuk Ata Kandó hihetetlen modernségét. Ez a szerető, haladó szellemiségű családba született, az emberi jóságban sziklaszilárdan bízó, törékeny asszony továbbvitte a gyerekkorában kapott szeretetcsomagot, és egyedülálló anyaként boldog, kreatív, szabad légkörben felnevelte gyermekeit, akik gyakran az alkotófolyamat aktív részesei voltak. Közel 104 éven át összefogta a világ számos pontján élő, gyermekeiből, unokáiból és dédunokáiból álló családot, akikkel franciául, angolul vagy éppen hollandul kommunikált Skype-on, e-mailben, telefonon. Ezzel párhuzamosan egy pillanatra sem adta fel hivatását, hiszen – saját definíciója szerint – „vizuális lény” volt, és ahogy Henri Cartier-Bresson is mondta, „fotográfusnak lenni egy életforma”.

Hogy nélkülözött-e élete során e nagyszerű fotóművész? Nem is keveset. Lehet-e mégis többet kívánni az élettől, mint szerető családot, szenvedéllyel űzött hivatást, hosszú, szép életet?

Ata Kandónak legfeljebb még annyit kívánnék, hogy végre fotográfusként is kerüljön az őt igazán megillető helyre.

Kis Zsuzsa

Ata filmje elérhető ITT 

Kiemelt kép: Csizek Gabriella felvétele