Trokán Nóra: Ha valaki elfogadja magát, annak már nem kell az állandó visszaigazolás – Interjú

–

Gyárfás Dorka/WMN: Azelőtt, ha valaki azt mondta rólad: fotográfus vagy, még szerényen elutasítottad, de most, hogy saját albumod jelenik meg, már valószínűleg bele kell állnod, nem?

Trokán Nóra: Hát igen. Nem tudom, mitől alakult ki bennem, de eddig úgy éreztem, hogy amiről nincs papírom, amit nem tanultam hivatalosan, az nem lehetek – de közben miért ne? A színészek között sincs sokaknak papírja, mégis zseniális színészek. Részemről ez nem is álszerénység volt: úgy éreztem, nem hívhatunk engem ugyanannak, mint Dobos Tamást vagy Tombor Zoltánt. 

Gy. D./WMN: Csakhogy te nem egy lapra tetted fel az életed.

T. N.: Igen, bár ezt nem terveztem előre. Anyukám ugyan mindig mondta, hogy jó volna a színészet mellett még egy lábon állni, ennek ellenére ez nem úgy történt, hogy jó, akkor mi legyen az. Hát, mondjuk, a fotózás. Ez csak valahogy sunyin bekúszott az életembe. Ha visszagondolok, már elég régen, gyerekkoromban is én fogtam a kamerát a családi rendezvényeken, aztán gimiben vettem magamnak egy analóg gépet, amivel az osztálytársaimat fotózgattam, és folyton rendezgettem is őket, hogy ide álljanak, oda álljanak – megőrültek tőlem. A Színművészetin persze semmi másra nem volt időm, mint a színészetre, de amikor leszerződtem a Kecskeméti Katona József Színházhoz, az első fizetésemből vettem egy tükörreflexes digitális gépet – azóta is azzal dolgozom. Szóval nem volt ebben semmi tudatosság. 

Az új gépemmel eleinte csak az utazásaimat fotóztam, és mivel akkoriban még újak voltak a közösségimédia-felületek, és mindent kipakoltunk rájuk, egyszer kiraktam egy egyiptomi utam fotóit a Facebookra. Másnap rengetegen írtak rám, hogy nem akarok-e ezzel foglalkozni, én meg ezen felbuzdulva elkezdtem fotózni a színésznő kollégáimat, barátnőimet. Aztán már bejártam színházi próbákra is fényképezni, és egyszer csak eljutottam oda, hogy az én fotómból készült a Katona József Színház Musik, Musikk, Musikque című előadásának plakátja. 

Gy. D./WMN: És rögtön ezután kértek fel arra, hogy a Katona társulatának portréit is te készítsd az új évadra? 
T. N.: Igen, ez egy volt a hivatalos felkéréseim közül, Pelsőczy Réka ötlete alapján – ezt neki köszönhetem. Visszagondolva nem is értem, hogy csináltam azt végig. Fogalmam nem volt, hogy hogyan kell harmincvalahány különböző bőrtípusú, korú, arcberendezésű embert megörökíteni.

Szerencsére nem bénultam le a feladattól. Bár izgultam, persze, de nem annyira, hogy ne álljak ott egyszer csak Zsámbéki Gábor, Szirtes Ági és Máté Gábor előtt kamerával a kezemben. Egyszerűen csak megcsináltam, és szerencsére nagyon jól sikerült.

Gy. D./WMN: Pedig ez már tényleg nem ugyanaz, mint egy nyaraláson meglátni az érdekes részleteket – itt például már világítani is kell, meg feloldani az alanyt, hogy természetes legyen. Mondjuk, az, hogy színész vagy, a bizalom megteremtésében biztosan segített.

T. N.: Igen, ennek az albumnak a fotózásánál is éreztem, hogy ez mekkora előny. De a portréfotózás más tészta, mert bár az emberek azt hiszik, hogy a színészek szeretnek fotózkodni, de a valóság az, hogy a legtöbben utálják, ha fotózzák őket. A színpad nagyon más: ott a szerepben vagy, de amikor szembe kerülnek egy fényképezőgéppel, nagyon sokan kezdik úgy, hogy „fú, én nagyon utálom, ha fotóznak”. 

Gy. D./WMN: És akkor mit csinálsz?

T. N.: Hát ez az! A fotózás egyik legnehezebb része szinte már pszichológia: hogyan éred el, hogy szinte észre se vegyék, ha fotózunk. Most elárulom az egyik trükkömet: egy csomószor eljátszom, hogy még csak fényt mérek, és közben már megörökítem a legjobb pillanatokat.

Gy. D./WMN: És utána nem reklamálnak? Én riporterként úgy vettem észre, hogy a színészek azért nagyon szeretik kontrollálni, hogyan jelennek meg a nyilvánosság előtt.

T. N.: Érdekes, de most nem volt így. Kicsit olyan érzésem volt, mintha áldás lenne ezen a projekten, minden olyan gördülékenyen zajlott. Egyetlenegy színész kérte csak, hogy az ő fotóját ne használjam, a többi nagyjából 150 simán engedte, pedig olyan helyzeteket is megörökítettem, amikről nem is tudtak, mert azt szerettem volna, hogy az olvasó olyan pillanatokba kapjon betekintést, amit csak mi, színészek látunk a színpad mögött – vagy még mi sem, mert valaki éppen egyedül van az öltözőben.

Sokszor előfordult, hogy csak bekukucskáltam a nyitott ajtón, és nem vették észre, hogy lőttem pár képet, vagy ha látták, akkor megvártam azt a pillanatot, amikor már nem törődtek velem. Nagyon izgalmas volt.

Nem mondom, én is féltem attól, mi lesz, ha százötvenen elkezdik kérni, hogy itt ne, azt ne, úgy ne… mert akkor sosem leszek készen. Ehelyett csak egy képet kellett kihagynom, és egyvalaki kért még egy kis korrekciót, de abban tök igaza volt, jobb lett tőle a kép. 

Gy. D./WMN: Ez mitől lehet?

T. N.: Talán azért, mert én magam is törekszem arra, hogy előnyösen mutassanak az alanyaim a fotókon – ami nem egyenlő azzal, hogy agyonretusálom, vagy az ízlésemet ráerőltetném. Inkább azt az érzést próbálom megtalálni magamban, mint amikor szerelmes vagyok: olyankor az ember gyomra valahogy összeugrik. Amikor kiteszem a képeket a képernyőre, és átpörgetem őket, akkor is arra várok, hogy ugorjon egyet a gyomrom: az a kép akkor jól sikerült. És persze ezután kell még dolgoznom is rajta. 

De ezek a képek nem portrék – ez is segíthet. Egy portrénál az arc van fókuszban, odakoncentrálódik a figyelem, szép-e, izgalmas-e. Itt viszont pillanatképekről van szó, amik valami mást fejeznek ki. Igaz, a kötetben szerepel pár portré is, ahogyan a színészek nézik magukat a tükörben. És volt olyan színész is, aki azt mondta: önmagának nem tetszik a fotón, de olyan jó kép, hogy szerepelhet az albumban.

Gy. D./WMN: Neked van valami rituáléd színpadra lépés előtt?

T. N.: Ez a szerep nagyságától függ. Amikor Kecskeméten a Hosszú út az éjszakába vagy A szecsuáni jólélek című előadásokra készültem – amelyek talán az eddigi legfontosabb munkáim voltak –, akkor szerettem egyedül lenni, és memorizálni a szöveget, mert rengeteget beszéltem bennük. A lelki részére nem gyúrtam különösebben előre – azt szerettem, ha a színpadon történik meg. Persze vannak kivételek, például amikor Nyinát játszottam a Sirályban, és az utolsó felvonásba megborult lelkiállapotban, kisírt szemmel kellett megérkeznem, akkor hallgattam zenét előtte, hogy a megfelelő állapotba kerüljek. Ezt az Átriumban játszottuk, és a nézőtérről jöttem be, előtte pedig mindig bedugtam egy fülhallgatót, és Máté Pétert, és más szentimentális számokat hallgattam.

Gy. D./WMN: Ha akkor ott egy fotós, azt el tudtad volna viselni?

T. N.: Nehéz kérdés. Az album készítésénél mindig figyeltem arra, mikor jön el az a pillanat, amikor nem szabad közelebb menni. Talán ebben segít, hogy én is színész vagyok, mert felismerem ezt a pillanatot, és tiszteletben tartom.

Pontosan tudom, milyen nehéz egy ilyen helyzetben kizárni a külvilágot, és csak befelé koncentrálni.

Gy. D./WMN: Érdekes, hogy a színház egy illúziót árul, de most – a social media korában – egy olyan világban élünk, amiben nem akarunk titkokat hagyni, minden kulissza mögé be akarunk kukkolni, és mindenkinek szeretnénk látni az esendő oldalát. Ez a könyv most erre erősít rá, nem? Megmutatja, milyen munka és gyötrődés van egy-egy alakítás mögött.

T. N.: Igen, bár nem az volt a célom, hogy leromboljak bármilyen nimbuszt. Az inspirációt egy angol fotóstól, Simon Annandtól kaptam, akinek az albumát Londonban, a National Theatre-ben láttam jó pár évvel ezelőtt. Ő a hatvanas évektől kezdve fotózott a színházban, és megörökítette Anthony Hopkinstól Charlotte Ramplingen és Cate Blanchetten át Ralph Fiennesig a legnagyobb színészeket – olyan színházi pillanatokban, amiket a néző nem lát. Addig mindig csak kerestem, hogy mi lesz fotósként a profilom, de amikor ezt az albumot kézbe vettem, azt éreztem, hogy ezt itthon talán én tudnám legjobban megcsinálni, mert ebben vagyok nyakig, és tudok fényképezni. De aztán még legalább hét év eltelt, mire nekikezdtem, és igazán komolyan csak 2019-ben fordultam rá: akkor írtam körbe a színházaknak, hogy bejárhatnék-e hozzájuk.

A budapesti Katonának rögtön megtetszett az ötlet, és úgy állapodtunk meg, hogy a náluk készült képek előbb a műsorfüzetükben jelennek meg. Így már határidőre kellett dolgoznom, ami nagyon erős löketet adott. Ezután jött a Covid, majd az újranyitás után már mentem máshová is például az Örkénybe, a Radnótiba, de még az Operettbe is, meg persze a családom tagjainak előadásaira is. (Nóra családját korábban ITT és ITT mutattuk be.)

Gy. D./WMN: Hogy lehet, hogy végül nem egy könyvkiadó, hanem te magad adod ki?

T. N.: Amikor először meséltem erről az ötletről Pusztai Ferenc filmproducernek, akit a Kút című film forgatásán ismertem meg, azt mondta: szívesen beszáll, mert neki van egy nyomdai vállalkozása. Rá bíztam magam, mert nem értek ehhez, de ha meg tudjuk ezt csinálni mi magunk (és Lengyel-Szabó Zita grafikussal, és Kovács Judittal a nyomda részéről tényleg fantasztikusan lehetett dolgozni), akkor csináljuk. Egyelőre webshopban lehet majd kapni, és közben tárgyalunk arról, hogy eljusson a könyvesboltokba is.

Gy. D./WMN: Most, hogy beleláttál különböző színházak működésébe, érzékeltél különbséget közöttük? Vagy érezted valahol azt, hogy „ide szeretnék tartozni”?

T. N.: Egyrészről azt láttam, hogy mindenhol nagyon hasonlóan működnek a dolgok, még az Operettben is, csak ott nagyobb gépezettel, másrészt amíg fotóztam, eszembe sem jutott, hogy színésznő is vagyok. Sőt, inkább azt éreztem, hogy nekem legalább azon az estén nem kell izgulnom.

Három embert kértem meg, hogy írjon ajánlást a könyvhöz: Dobos Tamás fotós-operatőrt, Zsótér Sándor rendezőt és Juhász Anna műsorvezetőt. Érdekes, hogy mindhárman hasonló dolgot emeltek ki: hogy milyen intim pillanatok ezek, egyben milyen súlyosak is: mint amikor a katonák indulnak a csatába, vagy amikor az ember várja a rá szabott ítéletet.

Talán sikerült megmutatni, milyen félelmetes az a perc, mielőtt az ember színpadra lép, még ha huszonhatodszorra játssza is azt a szerepet. Akkor is az pörög benne, hogy ma mi lesz. Elfelejtem szöveget? Meg tudom csinálni? Hogyan veszik ma a nézők? És a színészek arcán ez mind ott van: az ismeretlenbe ugrás izgalma és félelme. 

Az ajánlások mellett megkértem a színészeket is, akik a képeken szerepelnek, hogy mondják el pár szóban, nekik mit jelent színpadra lépni – ezek között is irtó érdekes gondolatok voltak. Gálffi László például azt írta: alászolgája – és a szó jelentését az értelmező szótárból. Bata Éva meg „Javítási lehetőség. Minden alkalommal.” Apukám meg csak annyit írt: másfél évvel ezelőtt nem gondolta, hogy ez neki ennyire tud hiányozni. De a Covid hatását másokon is éreztem. Még szép, hiszen egyik színész életében sem volt még olyan, vagy csak extrém esetben, hogy másfél évig egyáltalán ne játsszon. Gondold el, milyen lehet ez 40 év színpadi munka után! És persze van olyan is, aki viszont éppen arra jött rá, hogy még mennyi minden van az életben a színházon kívül.

Gy. D./WMN: Te melyik kategóriába tartozol?

T. N.: Én már a járvány előtt is a másodikba estem. Igazából engem sosem az motivált, hogy megmutassam magam, de egyre kevésbé vagyok exhibicionista alkat: ha nem muszáj, nem szerepelek. Ennek ellenére az első tíz évem a szakmában olyan szerencsésen alakult, hogy nagyon fajsúlyos szerepeket kaptam, és évi öt-hat bemutatóm volt, csodálatos kollégákkal. Fantasztikus időszak volt, de egy idő után azt éreztem, hogy muszáj ebből egy kicsit kiszállnom, hogy ne unjam meg, ne égjek ki. Ezt pedig csak úgy lehetett megoldani, ha kiszállok a mókuskerékből. Ekkor jöttem vissza Pestre Kecskemétről (miközben oda is visszajártam vendégként), és lettem szabadúszó. Ezek után kezdtem többet filmezni, például bekerültem A tanárba.

Korábban is nagyon izgatott a filmezés, de egyáltalán nem volt rá időm a színház miatt. Ezután viszont szerettem volna kézbe venni az életem alakulását, amit társulati tagként sokkal nehezebb megtenni. Mára talán meg tudtam ezt teremteni

– amiben nagy segítség, hogy ott van nekem a fotózás is. Így, ha épp nincs színház vagy forgatás, akkor sem unatkozom, és tudom, hogy mihez kezdjek magammal.

Gy. D./WMN: De valamennyire már élsz is belőle, vagy csak leköti a kreatív energiáidat?

T. N.: Ez is, az is, de inkább az utóbbi: van, ami leköt, és tudok vele foglalkozni.

Gy. D./WMN: A színészek között ma már nincs az a szemlélet, hogy ha nem száz százalékig a színházban élsz, akkor nem is vagy igazán elkötelezett?

T. N.: Van. De talán ez inkább az igazgatókra igaz. Van, aki még a filmezést sem nézi jó szemmel.

Volt olyan igazgató – ő maga is sokat forgatott egyébként –, aki azt mondta egy alkalommal, amikor filmes felkérésem ütközött a színházi munkámmal, hogy „jobb nem forgatni, mint forgatni”. Én ezt nem így gondolom, és szerintem valójában ő sem.

Az akkori rendezőmnek köszönhettem, hogy végül meg tudtam csinálni azt a sorozatot. És iszonyúan élveztem, nagyon akartam még csinálni. Biztos ebben is ki lehet égni, de szerintem Magyarországon minket nem fenyeget ez a veszély.

Gy. D./WMN: Persze, Ryan Reynolds épp most jelentette be, hogy hosszabb időre szabadságra megy…

T. N.: Hát ez az, Amerikában! Azt el is tudom képzelni, hogy hosszú távon nem lehet kellemes, amikor hónapokig távol vagy a családodtól. De kicsit azért megtapasztalnám, milyen abban kiégni (nevet).

Gy. D./WMN: Itthon te is híresség vagy, sokat is fotóznak. Közben te szoktál trükköket ellesni a fotósoktól?

T. N.: Igen, bár lehet, hogy van, akinek ez idegesítő. Amikor még az egészet kezdtem, és fogalmam sem volt, hogyan kell világítani, akkor volt, hogy fotós kollégát – na, tessék, ki tudtam mondani! – megkérdeztem, hogy portrét hogyan világítsak jól. Külön átmentem hozzá, és mutatott pár dolgot, ami elindított az úton, így később már tudtam magamtól csinálni. A családomon és a barátnőimen gyakoroltam.

Gy. D./WMN: Modellként pedig már azt is megtanultad, hogyan kell ellazítani az alanyodat?

T. N.: Hát, azzal biztos nem, ha azt mondogatják: „Legyél pozitív!” „Nagy mosoly” – mennyiszer kaptam ezt. Nálam nem kell semmit sem csinálni, többnyire csak beteszek valami zenét, az szokott segíteni – és nekem is jót tesz.

Gy. D./WMN: Nagyon vicces az a reklám, amit a Szabadszínésznek csináltatok Molnár Áronnal, ami bemutatja, hogy hogyan NEM szabad instruálni egy színészt, illetve hogyan lehet begörcsöltetni. 

T. N.: Úristen, azt nagyon szerettem csinálni. Ráadásul totál improvizáció volt, csak nagyjából tudtuk, miből fog állni a jelenet. És tudod, hány ilyen esik meg a valóságban? De a főiskolán tudatosan hozzászoktattak minket az ilyen helyzetekhez, bár még így is elég sok önbizalom kell ahhoz, hogy helyre tedd magadban: a rendező azért bánt, mert valójában ő a bizonytalan. Volt, hogy egy rendező annyira nem figyelt, hogy észre sem vette, milyen érzelmi állapotba kerültünk a próbán egy jelenetben. Persze a színész sosem tudhatja száz százalékig, hogy jó-e, amit csinál, de azt kéne erősítenünk magunkban, hogy valójában a rendező sem feltétlenül tudja jobban. Van egy elképzelése arról, mit szeretne látni, de hogy hogyan csinálod meg, azt te tudod a legjobban. Ha csak magadra erőlteted az akaratát, az sosem lesz jó. Úgy lesz a legjobb, ahogyan te gondolod, ahogyan belőled fakad.

Gy. D./WMN: Fiatal színésznőkön gyakran látom – és mélyen együttérzek vele –, ahogy próbálnak megfelelni valamilyen külső elvárásnak, és nem magukból építkezni.

T. N.: Az én pályámon is el kellett telnie pár évnek, mire rátaláltam a saját hangomra. Addig hiába próbáltam megfelelni, mint az állat, valahogy éreztem, hogy nem vagyok felszabadult. Többször meg is buktam, rossz kritikákat kaptam.

Ma már nem olvasok kritikákat, de akkoriban állandóan lehúztak, vagy bele sem írtak a cikkbe, mintha ott sem lettem volna, és valószínűleg volt alapja, mert az nem lehet, hogy mindenki rosszindulatú volt velem. Én is éreztem, hogy keresem az utam.

Aztán, amikor Zsótér Sándorral először dolgoztam a II. Edwardban, akkor az egyik próbán egyszer csak megéreztem, hogy most máshonnan szólalok meg. Sanyi is elkezdett csapkodni, hogy „bassza meg”, valami történt. És akkor mintha rákerülnél egy sínre, amin persze még sokat kell dolgozni – nem azt mondom, hogy innentől jöhet a Kossuth-díj –, de végre nem érzed megerőltetőnek, hogy megszólalj, mert azt érzed, hogy „én beszélek” valamin keresztül. 

Gy. D./WMN: De ez nem azért van, mert szerencsére találkoztál egy rendezővel, aki bizalmat adott, és hitt benned?

T. N.: De igen. Én ezt Sanyi nélkül nem tudtam volna megtalálni. És ő elfogadta, hogy én úgy dolgozom, hogy amíg nem tudom száz százalékig, hogy mi lesz, hogy lesz, mit fogok csinálni, addig nem tudok úgy tenni, mintha. Vannak színészek, akik mindent ki mernek próbálni, bátran rosszak is, ha kell, én viszont ezt a munkát belül végzem el – ami kívülről lustaságnak tűnhet, vagy úgy, mintha nem csinálnék semmit. Frászt kapnak ilyenkor, hogy mi lesz így. Sanyi viszont tudta, hogy rendben lesz, össze fog állni, csak ki kell várni.

Gy. D./WMN: Azzal nem küszködtél, hogy a külsőd alapján ne ítéljenek meg, hanem megmutathasd, hogy belül mennyiféle vagy?

T. N.: Én már a főiskolán is megtettem mindent ezért, de ez sem jó dolog, mert nem lehet megkerülni azt, amilyen vagy – ebből kell dolgoznod. Ott csak a csúnya lányt, a fiút, és a fura karaktereket választottam, de nem ment jól, mert akkor még meg akartam kerülni magamat. 

Ebből a szempontból fontosak voltak a kecskeméti évek, mert ott sem csak mint szép lányban gondolkodtak bennem, hanem sok olyan szerepet játszottam, amikben ellene mehettem ennek. De a legnagyobb ilyen feladatom a Hosszú út az éjszakába Maryje volt: egy hatvanéves morfiumfüggő anya – sok idősebb színésznő szerepálma. Amikor először adták kezembe a darabot, két női szerepet láttam: Maryt meg a szolgálólányt, és persze úgy gondoltam, hogy az enyém a szolgálólány lesz, egy tök jó kis karakter. Erre azt mondja nekem a Sanyi, hogy nem, a Mary Tyrone lesz az enyém. Én meg: „Normális vagy?” De azt mondta, várjak, mert minden rendben lesz. 

Nagy munka volt végül, de szépen sikerült. Ráadásul a külsőmön sem öregítettek: direkt szépnek kellett lennem. Nagy, tupírozott kontyom volt, és szép, hatvanas évekbeli ruhám, de belül egy összeomlott idősödő nőnek kellett lenni.

Nagy feladat volt átlépni a kinézetemen a saját magam számára is, de sikerélményem volt, amikor megcsináltam. Kollégák is szokták emlegetni. 

Pálmai Anna barátnőm megnézte Kecskeméten, és azt mondta, addig nem nyugszik, amíg ezt Pesten is meg nem lehet nézni. Elintézte, hogy párszor eljátszhassuk a Kamrában, ahol a pesti kollégák is látták, és jó érzés volt a visszajelzésük.

Gy. D./WMN: És aztán megcsináltad ezt filmen is, a Kútban…

T. N.: Igen, pedig amikor a próbafelvételek zajlottak, éreztem Gigor Attila rendezőn, hogy úgy gondolja, túl tiszta az arcom ehhez a kemény, prostituált karakterhez. De én tudtam, hogy meg tudom csinálni, hogy át tudom alakítani magam. Az egyik kecskeméti próbaszünetben unatkoztam, és feltettem egy sminket, ahogy én elképzeltem Hajnalkát, és elküldtem Attilának fotón. Ő meg kérdezte: Ez ki?! Tényleg elég durván nézett ki. De utána már tudta, hogy ilyen is tud lenni a fejem. Nekem ez nagyon hálás feladat volt, nagyon szerettem a Kútban dolgozni. És amikor a kollégák külön felhívnak, hogy gratuláljanak, akkor tudod, hogy ez most tényleg jól sült el. Hálás vagyok Attilának, hogy bízott bennem, és rám bízta a feladatot.

Gy. D./WMN: Érdekes, hogy az Instádon mennyire visszafogottan exponálod magad, sem a színészi munkáidról nem posztolsz túl sokat, sem a szépségedről, sem a fotós munkáidból nem mutatsz meg mindent…

T. N.: Van egy külön fotós oldalam, de igen, nekem nagy erőfeszítés posztolni, szinte olyan, mint egy munka. Magamtól napokig eszembe sem jut. Meg bevallom, úgy gondolom, ha valaki elfogadja magát, annak már nem kell az állandó visszaigazolás. Ezek a felületek pedig ezt eléggé kielégítik – de közben azt a részét meg hülyeség megkerülni, hogy közvetlen elérés. Ennyi emberhez más platformon sokkal nehezebb eljutni. 

Gy. D./WMN: Akkor úgy érzed, nagyjából jól vagy magaddal?

T. N.: Most úgy érzem, igen. Jó hosszú munka volt, és legalább három év pszichoterápia. Még mindig járok, de már ritkábban – és szerintem ezt nem kell titkolni.

Az emberek sokszor hiszik azt, hogy minden oké, aztán kiderül, hogy mégsem. És bár Magyarországon ha pszichológushoz jársz, akkor még mindig azt mondják: „hűha”, de szerintem minden felnőtt embernek van az életében olyan törés, amit nem dolgozott fel.

És ez olyan, mint konditerembe járni: ott is kell egy edző, aki megmutatja, hogyan emeld fel a súlyt, hogy ne húzd meg a vállad, itt meg egy pszichológus terelget, aki tudja, milyen gombot kell megnyomni ahhoz, hogy ezek az eltemetett sebek feljöjjenek a mélyből. Itt a tested edzed, és ismered meg, ott a lelked. Ezen át kellett esnem ahhoz, hogy ne igényeljem állandóan a visszaigazolást. 

Gy. D./WMN: Szerinted ha az ember végiglapozza majd az albumot, azt gondolja majd, hogy de jó dolog színésznek lenni, de szép világ is a színház?

T. N.: Szerintem igen, még talán izgalmasabbá is teszi ezt a világot, mint ahogy eddig látták, mert olyan sarkokba, olyan érzékeny pillanatokba enged betekintést. 

Gy. D./WMN: Szóval ez egy kicsit főhajtás is a hivatásod előtt.

T. N.: Igen, az. Gyönyörűnek találom, az album ezt is hivatott kifejezni. És biztos eljön majd az az idő, amikor hiányozni fog, hogy én is minden este színpadra álljak, de most még kicsit távolabbról nézek rá.

Gyárfás Dorka

November 25-től két héten át a könyvben szereplő képek egy részéből fotókiállítás is várja az érdeklődőket, december 5-ig, a Godot Kortárs Művészeti Intézetben látható.

Képek: Chripkó Lili/WMN