–

Ugorjunk vissza még pár napot az időben: a múlt heti Popfilter vendége Bányai Judit volt (ITT tudjátok megnézni az adást, egyébként nagyon ajánlom). A beszélgetés során a Motherless-ügy kapcsán az is szóba került, hogy kit milyen atrocitás ért már az utcán idegen férfiak részéről, Judit és Adrienn is elmesélte a személyes tapasztalatait. Olyan élményeket osztottak meg, amelyeket jól ismerek én is, ahogy ismer szinte minden nő.

Aztán, ahogy az minden műsor minden adásánál lenni szokott, a beszélgetésből rövidebb videós részletek kerültek a social felületeinkre – ami viszont a posztok alatt történt, ahhoz sokévnyi moderálás edzettsége is kevés volt.

„Örülj neki, hogy van, akinek van gyomra hozzád!”

„Ki akarna hozzád érni? Kamugép.”

„Ilyen csontokkal csak a kutyáim játszanak, a férfiak leszarják.”

„Rajtad nincs is mit megfogni.”

„Ha nem akarod, hogy megnézzenek, minek öltözködsz így?”

A hozzászólások sűrűjéből direkt nem idézek, hiába a sokat látott (és moderált) szem, egyszerre kerülgetett hányinger és szégyen, ahogy töröltem, tiltottam azokat. Legyen elég a konklúzió, miszerint a kommentelők többsége szerint egész egyszerűen hazugság a zaklatásról szóló beszámoló, hiszen – kapaszkodjatok meg, kikezdhetetlen érv következik! – az áldozat nem az ő ízlésüknek megfelelően öltözködik, vagy, tovább megyek, néz ki.

Nem voltam még tizenöt, amikor az iskolából hazafelé metrózva megállt előttem egy férfi, lehúzta a sliccét, és elővette a farkát. Nem ért, nem is szólt hozzám, csak nézett. Arrébb mentem.

Végtelen hosszú másodpercek alatt értünk a következő megállóba, és amikor leszálltam, ő csak mosolygott.

Évekkel később a négyeshatoson került hozzám túl közel a mögöttem álló férfi. Először csak a légzését éreztem a nyakamon, aztán, ahogy haladt a villamos, úgy szűkült köztünk a tér. Próbáltam távolodni, de tömeg volt, és ahogy léptem előre, úgy lépett ő is – egészen addig, amíg a teste az enyémhez nem simult. Kiverekedtem magam a tömegből, leszálltam, hogy a hátralévő megállókat gyalog tegyem meg. De hiába, ott éreztem a leheletét, a teste súlyát az enyémen.

Azt hittem, idővel majd elmúlik. Kinövöm, vagy ilyesmi. De ugyanúgy markolt a fenekembe egy idegen férfi, amikor nyolc és fél hónapos terhes voltam, mint ahogy kapaszkodás közben dörgölte a karját a mellemhez egy másik a buszon.

Pedig egyik alkalommal sem voltam meztelen, és – bár azzal se lenne gond – a hétköznapok során kihívóan sem szoktam felöltözni. Mindegy, hogy mennyit mutat a mérleg, nyári ruha, farmer és póló, vagy kapucnis pulcsi van rajtam, egyik sem véd meg a zaklatástól.

Ennek oka pedig végtelenül egyszerű. A zaklatás ugyanis nem a fizikai vonzalomról szól.

Mindegy, hogy szerinted szép-e a másik, vagy hogy amúgy ilyen testalkatú emberekre buksz-e. Mindegy, hogy szerinted kihívó-e a ruha, amit aznap felvett, ahogy mindegy az is, hogy milyen évszak és hány fok van.

Mindegy, mert a zaklatás nem a fizikai vonzalomról szól, a zaklatás célja a másik feletti kontrollgyakorlás. Hogy ha akarod, ha nem, az arcod elé lógatja a farkát a metrón. Hogy hiába menekülnél, nincs hova. Nem érdekli, hogy te hozzá akarsz-e érni, ő hozzád fog, leszarja, hogy mi a jó, mi a komfortos neked. A lényeg, hogy amit ő akar, ellentétes azzal, mint amit te.

Mindennapos jelenség ez, nem csak akkor, ha nyitott szemmel jár az ember. Látják, akik nem lépnek közbe, meg azok, akik cinkossá válva fordítják el a fejüket. Akik, ha valaki mégis szólni mer, bagatellizálnak, vádaskodni meg személyeskedni kezdenek, foggal-körömmel hiteltelenítik azt.

Mondjátok napestig, száz meg száz kommenten át, hogy nem zaklathatták, mert kicsi a melle. Mert vékony a testalkata – vagy épp ellenkezőleg, annál, ami számotokra ideális, nagyobb. Mert szoknyában volt, hát szinte már kérte is. Csakhogy ettől a kéretlen érintések nyomai nem múlnak el a testekről, a trauma nem válik meg nem történtté, és a valóság sem lesz kevésbé valóságos.

A zaklatás, a kontroll, az erőszak viszont nagyon is.

Mózes Zsófi

A kiemelt kép forrása: Pexels/Anna Tarazevich