10. Mese a barátságról



Erről a filmről épp a napokban írtam bővebben (ITT olvashatjátok), úgyhogy még van esélyetek megnézni a mozikban, viszonylag friss bemutató. Most csak annyit: nagyra tartom, ha valaki könnyedén, humorral tud mesélni fontos dolgokról; ha úgy tudja az emberi gyarlóságot ábrázolni, hogy azt áthatja az együttérzés és a szeretet; és ebben az évben különösen nagyra értékelem, ha nem aktuális problémákat feszeget, hanem örök emberi kérdéseket. Ebben az ízig-vérig francia filmben – ami az irigység témakörét járja körül – ez mind együtt áll, és mindezeken túl rezonált a saját életemre is. Bár nem turnézhatta körbe a menő nemzetközi fesztiválokat (mert nem olyan típusú alkotás), és minden valószínűség szerint nem kerül be a magas művészet panteonjába sem, de kit érdekel? Irtó nagy szükségünk van a minőségi, tartalmas szórakoztatásra.

9. Legjobb tudomásom szerint



A magyar filmek – ha lehet – még a többinél is mostohább helyzetbe kerültek, mert az átlagnál is erőteljesebben esett vissza az érdeklődés irántuk, pedig a sok befektetett munka és szenvedély nem ezt érdemelte volna. Nem tehettem fel mindet a listára – pedig a Toxikoma vagy a Külön falka is megérdemelte volna –, de az egyik személyes kedvencemnek feltétlenül itt a helye. Erről a komplex történetről is nemrég értekeztem hosszabban (ITT találjátok), és azt gondolom, huszonöt évtől felfelé bárkinek a kedvére válhatna, mert izgalmas, fordulatos, elgondolkodtató, és ami számomra különösen vonzó volt benne: nagyon hitelesen ábrázolja a mai magyar valóságot.
 

8. Annette



Az emberek többsége, amikor arra vágyik, hogy hagyják kicsit békén a gondolatait, hadd pihenjenek, jöjjön valami agyzsongítás, akkor hollywoodi szuperprodukciókra vált jegyet. Nekem ezt nyújtják – és azért ennél még sokkal többet – a francia zseni, Leos Carax filmjei, amik tökéletesen elvarázsolnak. Az Annette nem tartozik ugyan a legjobb munkái közé, de nekem épp elég volt így is, és szerintem ti sem fogtok csodálkozni ezen, ha elárulom, hogy Marion Cotillard és Adam Driver szerelmi történetét nézhetjük végig ebben a modern musicalben (igen, amiben végig énekelnek). Ráadásul felidézte bennem azt az Adam Drivert, akit valaha megszerettem a Csajok című sorozatban: akiből félelmetes nyerseség, kiszámíthatatlan érzelmi kitörések és megejtő sérülékenység árad. Lehet, hogy ehhez a filmhez nagyon nyitottnak (vagy nagyon fáradtnak) kell lenni – de nekem nagyon beütött az év egyik utolsó mozis vetítésén.

7. Evolúció



Egy újabb magyar film, ami mintha nem is lett volna, úgy elsikkadt az év végi mozis kínálatban, pedig megjárta a cannes-i filmfesztivált is (ahol Mundruczó Kornélnak már szinte bérelt helye van). Tudom, hogy a holokauszttéma már sokaknak a könyökén jön ki (még néha nekem is), de most megint sikerült egy egészen új nézőpontból megközelíteni és ábrázolni, és éppen azt megmutatni, hogy hogyan él velünk a mai napig. A film három részből áll: az első játszódik a gázkamrában (igen, a belsejében), a második kettő már a modern korban, a túlélők leszármazottai között, és én – azt hiszem – még sehol sem láttam olyan hitelesen és plasztikusan elmesélni, mit is jelent zsidónak lenni Közép-Európában, mint itt. Emellett Monori Lili alakítása miatt ez a film szerintem mindenképp bevonul a filmtörténetbe – akárhányan nézték is meg. Ez az alakítás egy külön esszét érdemelne, olyan egyedülálló és borzongató élmény. 
 

6. Minari: A családom története



Hogy milyen iszonyatos küzdelem bevándorlónak lenni Amerikában, azt meg ez a film meséli el úgy, ahogy még soha senki – pedig ennek a témának is nekifutottak már páran. Hogy hogyan őröli fel egy család energiáit; mit jelent az „amerikai álomban” hinni, és feltenni rá mindent, míg rá nem megy a család (vagy majdnem); és hogy milyen más terhet ró ez egy férfira és egy nőre, illetve milyen sors jut ebben a gyerekeknek… ez mind benne van. Fantasztikus és szívbe markoló az összes alakítás benne, de ami nem véletlenül érdemelt Oscar-díjat, az Jun Jodzsong (Juh-Yun Young) játéka a nagymama szerepében, annak is tulajdonképpen egyetlen pillanata, amiben az egész dráma kicsúcsosodik. Meglepő lehet, de van olyan, hogy egyetlen képért látni kell egy filmet – ehhez pedig szükség van az odavezető útra, ami megágyaz neki.

5. Amíg tart a nyár



Ebben a filmben leginkább azt szerettem, hogy semmi sem az, mint aminek elsőre látszik benne. Megismerünk egy kótyagos, őrült apukát, aki pszichiáterként dolgozik, de valójában a páciensével kefél – aztán kiderül, hogy az a felesége (a szomszéd lánnyal viszont tényleg hetyeg – de aztán visszatáncol belőle). Az anyáról kiderül, hogy bár antidepresszánson él, de helyén van a szíve; a közös kamasz lányukról, hogy érettebb mindkettejüknél, viszont már csak hónapjai vannak hátra (mert rákos), és azt szeretné idétlen tiniként leélni; és a szerelméről, a csöves, drogos fiúról meg… na, benne éppen az a jó, hogy nem derül ki róla, hogy valójában egy megbízható, felelősségteljes alak. De ez csak egy dolog, amiért imádni való a film. A másik – talán kicsit fontosabb –, hogy úgy beszél a szeretetről, elfogadásról és szerelemről, hogy abban semmi közhelyes nincs, viszont kegyetlenül a bőrünk alá megy. Engem legalábbis teljesen fel- és megkavart.

4. Új világrend



Ez egy nagyon kemény film, remegve jössz ki róla. Hallottam már arról, hogy Közép- és Dél-Amerikában milyen a közbiztonság bizonyos városokban, hogy mekkora szakadék tátong a gazdagok és szegények között, és milyen kevés szerepe marad a jognak és a törvénynek, láttam is már jó pár filmet a témában, de ez biztosan az egyik legjobb volt. A mexikóvárosi felső tízezer körében megrendezett esküvőbe csöppenünk, ahol minden vendég fehér bőrű, európai vonású, és minden alkalmazott azték, vagyis bennszülött. De mire igazán feltűnik ez az égbekiáltó igazságtalanság, már fordul is a kocka, és a szegények lázadásába kerülünk, ami meg olyan agresszióval és kegyetlenséggel követel magának igazságot, hogy megint csak a másik oldallal, a hirtelen hatalmukat, sőt emberi méltóságukat vesztett áldozatokkal empatizálunk. Majd amikor ebben is kellő mélységben megmártóztunk, újra csavarnak egyet a történeten, és minden más megvilágításba kerül – és nem forgatókönyvírói önkény hatására, hanem mert sajnos mind, akik egy állam polgárai vagyunk, a hatalom játékszereivé válhatunk. Félelmetes, borzongató, és sokáig nyugtalanító élmény, hollywoodi profizmussal tálalva.
 

3. A fészek



Minden évben vannak filmek, amiket felkapnak a fesztiválok, és a magasba emelik őket, kinevezve magas művészetnek. Hogy, hogy nem, ez a film valamiért elkerülte a figyelmüket, és ezt különösen méltatlannak tartom, amellett, hogy ezáltal a hozzá illő közönséghez sem jutott el. (De szerencsére még meg lehet nézni az HBO-n, úgyhogy ez a része legalább pótolható – a szakmai elismerések sajnos nem.) Én az egyik legkifinomultabb, legjobb ízlésű, legfontosabb alkotásnak éltem meg az idén (írtam is róla ITT), ami hiába játszódik a nyolcvanas években, számtalan mai családra érvényes történetet mesél el: amikor a pénz után loholva azt is tönkretesszük, amink volt: az egymásra figyelést, a meghittséget. A pénz pedig – persze csak sokára jövünk rá – általában valami gyerekkori seb gyógyítására szolgálna, de erre persze alkalmatlan. Nemcsak Jude Law-t láthatjuk benne egy sokkal értékesebb és érzékenyebb oldaláról, mint eddig, de egy fantasztikus amerikai színésznőt is megismerhetünk: Carrie Coont, a csodálatos képekért pedig a Saul fia operatőre, Erdély Mátyás felelt.
 

2. West Side Story



Hosszan értekeztem arról pár hete, miért tartom zseniálisnak (és ezt a jelzőt nem osztogatom gyakran), de most, hogy már másodszor láttam, megfogalmazódott bennem egy újabb gondolat. Ezt a filmet a mai világunkat behálózó és megmérgező CINIZMUS ellen készítette Spielberg – szerintem. Meg akarta mutatni, hogy van egy dolog, amit nem lehet relativizálni, bagatellizálni vagy megkérdőjelezni: és ez az első szerelem. Tönkreteheti persze a környező világ sötétsége és nyomora – ami óhatatlanul gyűlölködéshez és rasszizmushoz vezet –, de be nem mocskolhatja. Olyan tiszta szerelmet látunk ebben a filmben, amilyet nagyon régen nem, mert ma már sajnos „nem divat” hinni a tiszta érzelmekben – körülötte pedig így is megjelenik a sok kosz, káosz és indulat, így nem válik giccsé. Mert a nagy mester (szerintem az egyik legnagyobb) azt is elmeséli, hogy ebből is áll a mai Amerika: a magukra hagyott szegényekből, akik végső elkeseredésükben egymás torkának esnek az utolsó parcella kis földdarabért, mielőtt azt is elveszi tőlük az állam, amelyik cinikusan egymásnak ugrasztja és kihasználja őket. Mert mi mást tehetnének frusztrációjukban? Kit érdekelnek ők? És mi lesz így belőlük? Ki fogja egyszer végre emberszámba venni őket?

1. DAU. Natasa



Talán túlzás lenne azt állítani, hogy a 2021-es évem kedvenc filmje volt a DAU. Natasa, de hogy a legnagyobb hatást tette rám, az talán megállja a helyét. Nem szívesen nézném újra, az biztos, és nem is igazán nevezném filmnek. Ez ugyanis inkább egy végtelenül kegyetlen valóságshow volt, amit a résztvevők éveken át játszottak, és közben újraélték a sztálinista kommunizmus terrorját, mi pedig ebben az epizódban csak egy rövid kis ízelítőt kaptunk belőle. (Hogy ez hogyan történt pontosan, arról ITT írtam korábban.) De ennyiből is kiderült, hogy ezek a szereplők nem színészek, a szövegüket nem írták meg előre, és amit a vásznon látunk, az úgy igaz, ahogy van. Tanulság? Bármikor, bárhol újraépíthető a diktatúra, aminek pillanatok alatt bárki a szorgos kis katonája lesz, akármelyik oldalon áll is, ugyanis egy diktatúrában nincs másik oldal. Csak „kint” meg „bent” van, és amíg ott élsz, addig szolgálod. Csoda, hogy ez a mozi ment végül a legmélyebbre?

Gyárfás Dorka