–

Amikor elkezdtem nézni a DAU. Natasát, még azt sem tudtam, mit látok, mert egy ideje szeretem magam „szűzen” kitenni az élménynek. Így nincsenek elvárások, nincs semmi, ami befolyásoljon, hagyom, hogy az alkotás önmagáért beszéljen. (Na, most pont ezt fogom nektek elrontani, de csak azért, mert különben meg sem néznétek.)

Az első percekben csak annyi világos, hogy valamikor a XX. század derekán járunk, egy sötét diktatúrában (ahol még a falnak is füle van, minden szóval vigyázni kell), valami büfészerűségben, ahol férfiak falatoznak és iszogatnak, és két pincéregyenruhába öltözött nő szolgálja ki őket. 

A jelenet már itt sem olyan, mint egy hagyományos filmben. Mintha nem lenne eleje-közepe-vége, hanem csak úgy belecsöppenünk egy helyzetbe, amiben a kamera is megfigyelő, ide-oda tekintget, de nem irányítja a figyelmünket úgy, mint máskor – hagyja, hogy magunk keressük meg, ami számunkra érdekes. A férfiak aztán elszivárognak, és ott marad a két nő: Natasa és Olja (ez az Olga beceneve), akik egyszer csak egymásnak esnek. Konkrétan verekedni kezdenek, ütik, csípik, marják egymást, az ok pedig valószínűleg Natasa féltékenysége Olja fiatalságára és szépségére (Natasa ugyanis már negyvenes, Olja pedig huszonéves), amit főnökösködésbe, ma úgy mondanánk, hogy munkahelyi zaklatásba olt. Ebből lesz a cicaharc.

Én ilyen jelenetet még sosem láttam filmen, ami ennyire valóságosnak tűnik, amiben semmi színészkedést nem fedezel fel

– de ekkor még nem tudtam, mi az oka, hogyan érték el. Viszont a két nő sorsa innentől hihetetlenül érdekelni kezd, mert egy olyan frusztráció kirobbanásának vagyunk tanúi, amivel mindenki tud azonosulni: amikor a saját életeddel való elégedetlenség, tulajdonképpen az öngyűlölet átfordul a világgal szemben táplált haragba, gyűlölködésbe, keserűségbe, mert sokkal könnyebb mást utálni, mint a saját kudarcaidat beismerni, vagy a hibáidat felülírni.

A következő jelenetben újra megjelennek a férfiak, akikről kiderül, hogy fizikusok, és egy fontos kísérlet közepén járnak. Van köztük egy külföldi is, aki részt vesz a projektben, neki ebben a közegben kitüntetett figyelem jut. Már korábban is olvastam arról, hogy nyugati országok meggyőződéses kommunistái egy időre a Szovjetunióba költöztek már a húszas évektől, mert naivan úgy hitték, ott valósul meg a társadalmi igazságosság, aztán persze ehelyett a sztálini terrorral szembesültek, aminek ők különlegesen fontos célpontjaivá váltak. A francia Luc is efféle figura lehet, a fura csak az, hogy mindenki angolul kommunikál vele, pedig az ötvenes években még mindig inkább tudhattak a művelt oroszok franciául (aminek hagyománya volt a nemesi világban), mint angolul, de mindegy.

Lucnek megtetszik Natasa – éppen ő, nem a hamvasabb Olja –, aki könnyen is adja magát, hamarosan az ágyban kötnek ki. Most meg egy olyan reális szexjelenetet látunk, amilyet szintén soha korábban, sőt már-már pornóról beszélhetünk, mert minden látszik, de később kiderül, hogy ennek van jelentősége, nem öncélú.

Mindenesetre az, hogy itt színészek szerepeket játszanak, lassan teljesen lehetetlennek tűnik, olyan mértékben meghaladják a színészi átlényegülés és alázat határait.

A szeretkezés után Natasa kádfürdőt vesz, amihez Olja is társul, és ezzel megalkotják a szex utáni állapot valaha volt legtökéletesebb ábrázolását – de kezd gyanús lenni, hogy hogyan lehet minden ennyire életszerű és lúdbőrözően autentikus.

A filmeknek majdnem mindig az a céljuk, hogy kreáljanak egy olyan valóságot, amit elfogadunk létezőnek, és ami kísértetiesen hasonlít is az igazira (hacsak nem sci-firől vagy fantasyről van szó), de úgy tűnik, itt ennek egy olyan változatával állunk szemben, ami túlmegy a korábbi próbálkozásokon. Talán azért, mert ez egy orosz film (bár német–orosz–ukrán–angol koprodukció), ezáltal egészen másképp közelít a kérdéshez, mint például egy hollywoodi produkció, de az is lehet, hogy nincs köze a kulturális különbségekhez. Nagyon kevés orosz film érkezik manapság hozzánk, ezért nehéz megítélni, de éppen ebből derül ki, milyen fontos volna egy sokkal színesebb filmes palettát kapni a világ filmgyártásából, és megismerni másféle módszereket, történetmesélő megközelítéseket, mint amire már ráállt a szemünk, és aminek a sémáit kiismertük.

A DAU. Natasának – aminek a címe is rejtély – egészen az utolsó pillanatig megmarad ez a hátborzongató valóságossága, sőt az utolsó nagyjelenetnél üt csak be igazán, amikor fény derül a történet céljára, és megértjük, mit is láttunk korábban. Ebben a jelenetben (ez még talán nem spoiler) Natasára rászáll az állambiztonsági hivatal, és felelősségre vonja azért, amiért egy külföldivel hált – ez önmagában felér a kémkedés vádjával. Mi, akik Kelet-Európában születtük, pontosan tudjuk, mit jelent ez, de ezzel együtt azt is, hogy egy ilyen eljárás szovjet verziója mennyivel rettenetesebb, mint amit akár a Rákosi-korszakról tudunk. Az a kegyetlenség, az emberéletekkel való könnyelmű játék, és terror nem egy kategória azzal, ami nálunk uralkodott.

Itt pedig most húsz perc alatt megelevenedik a szemünk előtt mindaz, amiről a Nobel-díjas Szvetlana Alekszejevics történetei mesélnek: a legrémisztőbb, legaljasabb terror, ami egy pillanat alatt töri szét és zúzza porrá a személyiséget.

Bárkiét, mindenkiét, mert nincs egérút, nem lehet kicselezni. Ha elkapott, ha célja van veled, abban a pillanatban elvesztél. 

Natasát a „bűnéért” porig alázzák és felmossák vele a padlót, majd felemelik a földről csak azért, hogy kikényszerítsék belőle az együttműködést. Ő pedig hamar megtanulja a játékszabályokat. Ezek után nem nézhetünk ugyanúgy az ügynökügyekre, mintha ezt nem láttuk volna, mert nem hiheti senki, hogy ő egy ilyen helyzetben jellemesebb, gerincesebb lehetett volna. Nem, a rendszer és a módszer úgy van kitalálva, hogy az embert minden méltóságától és eszközétől megfossza, és úgy játsszon vele, ahogy macska az egérrel. Ha azt mondtam, hogy az eddigi jeleneteket átélni hidegrázós élmény volt, akkor az utolsó nagyjelenetre már elfogynak a szavaim, nincs hová fokozni.

A DAU. Natasa kísérlete sikeres volt – abban az értelemben legalábbis, hogy bebizonyította, hogy létezik egy másfajta filmkészítés, mint ameddig eddig alkalmaztak, és ez az új módszer még hatásosabb. Kérdés, hogy milyen áron. A hatást ugyanis egy majdnem olyan ördögi tervvel sikerült elérni, mint amilyen a benne ábrázolt diktatúra volt. A rendező, Ilja Hrzsanovszkij ugyanis nem azt csinálta, amit előtte mindenki: hogy írt egy forgatókönyvet, toborzott hozzá egy stábot, kiválasztott színészeket, és néhány próba után felvette az előre begyakorolt jeleneteket, hanem a szó szoros értelmében újra létrehozta a sztálini diktatúrát: 2009-ben felépítette egy ukrán város, Harkov határában, benépesítette statisztákkal (akik nem hivatásos színészek, hanem önként jelentkező átlagemberek voltak, több százan), és két éven (!) át megfigyelte őket kamerákkal, hogy hogyan viselkednek az általa létrehozott falanszterben.

Volt ott minden: szerelmek szövődtek, gyerekek születtek és nevelkedtek, valódi kutatás folyt, és előfordult vérfertőzés, árulás, lelki és fizikai erőszak – a körülöttük létező valóságtól teljesen elzárva.

Ezzel tulajdonképpen kiterjesztette Philip Zimbardo börtönkísérletét, mert ismét bebizonyosodott, hogy ha az embereket egy elnyomó rendszerbe helyezik (annak bármelyik oldalán), akkor annak alapján kezdik el élni az életüket és alakítják a sorsukat – a hatalom kegyeltjeként vagy elnyomott kisemberként, a rájuk osztott szereptől függően. (A beköltözők között voltak valódi tudósok és professzorok, sőt még egy Nobel-díjas kutató is.) Csak ennek a falanszternek a csúcsán nem Sztálin foglalt helyet, hanem maga Hrzsanovszkij – ami mindent elmond róla. A fizikai kutatóközpont, amit felépített, a sztálini éra egyik legnevesebb kutatójáról kapta a nevét (Lev Landaunak hívták – innen a címben szereplő „Dau”), és amíg a kísérlet zajlott, csak egyetlen sajtóorgánumot engedett bepillantani a falai közé: a GQ magazint, amely ITT írt tudósítást az ott tapasztaltakról.

A kísérlet eredményeként létrejött egy kiállítás, amit Párizsban mutattak be, és szintén csak úgy lehetett látogatni, ha az ember a bejáratnál leadta a mobiltelefonját, hogy a kiállítás idejére minden kapcsolatot megszakítson a jelen valósággal. Az intézetben forgatott hétszáz óra nyersanyagból pedig tizenöt filmet és hat sorozatot vágtak össze, amelyeket EZEN az oldalon lehet megnézni – mind egy-egy karakter útját követi végig. (Ebben a rendezőnek tízévi munkája fekszik.) Közülük csak az egyik Natasa története, amit viszont 2020-ban bemutattak a berlini filmfesztiválon, és az operatőre, Jürgen Jürges el is nyerte érte az Ezüst Medve-díjat. A címszereplő Natalja Bereznaja pedig a legjobb női alakítás díját kapta meg az Európai Filmakadémiától. 

A DAU. Natasát július 29-től vetítik a mozikban, és aki valami olyanra vágyik, amit még sosem élt át – és amit otthon, a képernyő előtt ülve nem is fog soha –, az feltétlenül adjon neki esélyt. Sok jó filmet játszanak a mozik (bár egyelőre még nagyon kis közönség előtt), még több várható az őszi szezonban (hiszen rengeteg kiváló alkotás maradt dobozban), de ez egészen biztosan egyedülálló közöttük. Őrült, aki kitalálta, még őrültebb, aki önként részt vett benne, de éppen ezért nincs párja – és van értelme: megmutatja, milyen könnyen manipulálhatók vagyunk.

Gyárfás Dorka

Képek: Mozinet