–

Ha egy ismerősöm Dél-Amerikába készült utazni, mindig megkapta az első tanácsok között, hogy ékszert semmiképp ne vigyen magával, és bizonyos körzeteket, kerületeket nagy ívben kerüljön el a városokban, mert életveszélyesek. Igen, Dél-Amerikának van egy ilyen arca is a ragyogó napsütés, a paradicsomi tájak és az mágikus realizmus mellett (mögött) – a filmjeiken ez rendesen át is jön. Fantasztikus filmkészítőik vannak Argentínától Chiléig, de a mexikói filmesek még ezen belül is külön rangot vívtak ki maguknak, olyan alkotóknak köszönhetően, mint Alfonso Cuarón, Guillermo del Toro vagy Alejandro González Inarritu, akiket Hollywood már rég elszipkázott. 

De pár éve felzárkózott melléjük egy valamivel fiatalabb rendező, Michel Franco, aki továbbra is mexikói filmeket készít, megalkuvásoktól mentesen: vagyis arról, ami a saját hazája és annak társadalma kapcsán foglalkoztatja. (Persze neki is volt már egy amerikai filmje, de nála ez egyelőre csak kitérő.) Nem jelenti ez ugyanakkor, hogy csupán mexikói problémákról lenne szó – éppen ellenkezőleg: minél konkrétabb egy történet, annál könnyebb vele bárhol a világon azonosulni. Aki a legújabb munkáját, az Új világrendet megnézi, szinte bárhol a saját környezetére asszociálhat, mert

amikor azt halljuk, hogy „nyílik a társadalmi olló”, vagyis egyre nagyobb a szakadék a szegények és a gazdagok között, akkor lassan mindenki tudja, hogy ez a hétköznapok szintjén mit jelent. És most azt is megnézheti, hová vezet(het). 

Egy felső osztálybeli esküvőbe csöppenünk a film elején, csupa elegáns férfi és nő közé (lehetnénk akár Kaliforniában is): mindenki fehér bőrű, karcsú és elegáns. Két vagyonos család készül összeadni a fiatalokat, akik tényleg szerelmesek egymásba, és boldogan enyelegnek a nagy napon. Egy ilyen eseményt a mexikói elitben egy hadseregnyi alkalmazott szolgál ki: egyrészt a vendéglátás, másrészt a biztonság terén. Eleget hallottunk már arról, hogy egyes dél-amerikai országokban hogyan kell különös gonddal óvni és vigyázni a gyerekeket, mert gyakran épp rajtuk csattan a társadalmi feszültség: elrabolják őket, és váltságdíjat követelnek értük. (Francónak is volt már egy filmje erről.) Itt, ebben a közegben azonban nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek élete is állandó veszélynek van kitéve, hiába tűnik úgy, mintha fényes és gondtalan lenne. Egyetlen percre sem lankad a figyelmük, mert – ők is tudják – bármelyik pillanatban kipukkadhat a buborékjuk, és akkor mindennek vége. 

És ahogy az örök színházi igazság tartja (ahol fegyver van a színpadon, ott az el is fog sülni), itt sem kell sokat várni a feszültség kirobbanására: egy pillanat alatt válik vérfürdővé az előkelő parti – az addig megbízhatónak hitt személyzet ugyanis az urak ellen fordul, de olyan gátlástalanul és kegyetlenül, amire mi, nézők nem voltunk felkészülve. Aki csak meg mer nyikkanni, már kap is egy golyót a hasába – legyen az épp egy terhes nő vagy a tekintélyes családfő. Az ifjú párnak pedig egyszerűen csak pechje volt: épp a boldogságuk napján jutott a feszültség a forrpontjához és törte át a gátat: a lázadók az egész várost megszállták és átvették az uralmat. De ekkor még abban reménykedünk, hogy főhősünk, az érző szívű menyasszony idejében megmenekül, hiszen ő a saját esküvőjéről is képes ellógni azért, hogy egy korábbi alkalmazottjuknak segítsen, mert érzi: komoly a baj, és talán azt is, hogy a kiváltságos helyzetük igazságtalan. 

Ami innentől történik, az maga a horror, életszerű változatban.

A könnyű, jó élet semmivé foszlik (és persze sosem volt teljesen igaz), és vele együtt a klasszikus értékrend, vagy úgy is fogalmazhatnánk, a tízparancsolat törvényei is. Hátborzongató látni, az emberek (például a ház alkalmazottai) hogyan fordulnak ki egyik pillanatról a másikra önmagukból, hogyan kezdenek el harácsolni (mert persze minden csak a javakért, azaz a pénzért történik), öldökölni, és milyen gyorsan lehet megfosztani bárkit az emberi méltóságától. 

Külön fájdalmas az egészben, hogy a rendező nemcsak „osztályharcot” láttat emögött, hanem etnikai összetűzést is.

Már a film elején is megdöbbentő látni – és égbekiáltó igazságtalanságnak tűnik –, hogy az elit tagjai egytől egyig úgy néznek ki, mint az európai emberek, a kiszolgáló személyzet pedig csupa bennszülöttből áll, de ez a választóvonal még erősebbé válik, amikor visszájára fordul a helyzet, és az aztékokból barbár „hódítók”, a börtönbe zárt európaiakból (sőt egy ázsiaiból is) rettegő foglyok lesznek. Minderről pedig azonnal a lágerek, koncentrációs táborok és gettók világa ugrik be, mert úgy látszik, tényleg nincs különbség, és a történelem állandóan csak ismétli önmagát. Még újabb kínzási módokat sem kell feltalálni, megy az magától. Szinte szóról szóra azt látjuk a képeken, mint amit Ács Dániel filmjében, A gyilkosok emlékművében lehetett hallani a XII. kerületi nyilasok vérengzéseiről. Csak persze egész más látni a szemünkkel, még ha a rendező a jó ízlés határát (ha ilyesmiről egyáltalán lehet beszélni ebben az esetben) sosem lépi át. 

Elképesztően hatásos film az „Új világrend”. Az első perctől fogva magával ragadja az embert, és onnantól szélsebesen száguldunk vele a legveszedelmesebb vonat nehézségi erejével.

Minden perce hiteles és húsba vágó – szinte levegőt sem bír venni közben az ember. Ilyen lehet a polgárháború, ami persze aztán már nemcsak a gazdagokat darálja be, hanem mindenkit: szegényt és bennszülöttet ugyanúgy, mert „aki nincs velünk, az ellenünk van”, és bizonyos bűnök elkövetése után (amikre már a korábbi elnyomás sem mentség) a tehetetlenségi erő hajtja tovább a folyamatot, egészen a végpontig. 

És a legtragikusabb az egészben, hogy igenis lennének jó emberek mindkét oldalon, akiknek ki kellene maradnia az egészből, mert nem róluk szól, nem miattuk van, hiszen az ő számukra a humanista értékek minden körülmények között érvényesek (a gazdagok között éppúgy, mint a szegényeknél) – ha lenne igazság a földön. De ebben a helyzetben már nincs igazság. Sőt, a sok-sok felhalmozódott igazságtalanság olyan kataklizmába torkollik, amiből legfeljebb a szerencse mentheti ki az embert. És erre a film befejezése még egy olyan csavart tartogat, ami az egészet megfejeli plusz egy réteggel, plusz egy tragédiával – hogy még véletlenül se higgyünk semmiféle hollywoodi mesében. 

Az Új világrend disztópia (ha még nem mondtam volna), de tulajdonképpen a jelenben játszódik, így inkább realista fikció. Nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy valósággá váljon, nemcsak Mexikóban, de akár itt, Kelet-Európában is, mert az erőszak gyakran egy pillanat alatt szabadul el a rég felhalmozódott és fedő alatt tartott társadalmi feszültségektől. (Gondoljunk csak a nagy francia forradalomra, amit a „királyné nyaklánca” robbantott ki, vagy akár '56-ra.) De ha már visszafelé tekintünk a történelemben, azt is láthatjuk, sok jó még nem sült ki ezekből a robbanásokból... Éppen ezért Michel Francónak sem célja, hogy fellélegezve álljunk fel a székből, és folytassuk az életünket ugyanott, ahol abbahagytuk, vagy reménykedjünk egy efféle lázadás megtisztító erejében.

Ellenkezőleg:

azt akarja elérni, hogy ezután még inkább vegyük észre a világban uralkodó igazságtalanságokat, a kizsákmányolást, a cinizmust és az ignoranciát, és vegyük fel a harcot ellenük, amíg nem kulminálódnak.

Mert nem kétséges, hogy ha nem állítjuk meg időben, akkor ezek szerencsétlen konstellációjából egyszer csak mindenkinek nagy baja származik. 

Sok dél-amerikai filmet láttam már (nem a szappanoperákra gondolok), és az utóbbi időkben A klánnál éreztem ugyanezt: olyan bámulatosan ötvözi a szórakoztató filmek hatásmechanizmusait a komplex társadalmi mondanivalóval, hogy nem lehet menekülni a hatása elől. Mert ez a lehető legjobb kombináció: nem kell megfejtőkulcs a befogadásukhoz, nem lehet rajtuk egy pillanatig sem unatkozni, viszont olyan problémákkal szembesítenek, amikkel utána feltétlenül kezdenünk kell valamit. Mi másra lenne való a művészet, ha nem erre? 


Gyárfás Dorka

Képek: magyarhangya