Annyi rétege van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Ha már hallottál róla, valószínűleg a szexuális abúzus híre jutott el hozzád: a főhősnőt ugyanis megerőszakolják a történetben – legalábbis ezt állítja magáról –, ám mivel az incidensre csak töredékesen emlékszik, sőt egy ideig kifejezetten a felejtésre koncentrál, nem teljesen világos, mi is történt azon az éjszakán – ez adja a film fő feszültségforrását.   

De a történet mégsem itt kezdődik, és nem is itt ér véget – az erőszak valójában csak mérlegre teszi a két főhős, Dénes (Bodolai Balázs) és Nóra (Hámori Gabriella) kapcsolatát és életét. Egy átlagos harmincas párról beszélünk Budapesten, akik irodai munkát végeznek (a piackutatásban dolgoznak), munka után a barátaikkal sörözni mennek, és nagyban „dolgoznak” a „babaprojekten”, mint oly sokan a generációjukból.

És mint oly sokan mások, úgy erőlködnek egy kívülről tisztes polgári lét modern verziójának megvalósításán, hogy csak épp a legfontosabb kérdéseket nem teszik fel maguknak: kik is vagyunk mi? Mit is hoztunk otthonról? Mit is akarunk az élettől voltaképpen? Szeretjük-e még egymást?   

Mindehhez elég egy-két jelenet és pár frappáns párbeszéd, hogy tökéletesen értsük, miről van szó. Lehetne bármelyik pár a környezetünkből, vagy akár mi magunk (ha képesek lennénk meglátni magunkat a felénk tartott tükörben). A sok-sok elmulasztott szembenézés nagyon gyakran bukik ki ott, hogy a gyerek valahogy nem akar összejönni. Ahogy nézzük mindjárt a film kezdetén azokat a párokat, akik pár mondatban bemutatkoznak az örökbefogadási tanfolyamon, egyik álszent, megjátszott boldogság repedezik a másik után. De Nóra és Dini kapcsolata hamarosan nemcsak reccsen egyet, hanem kis híján szilánkjaira is hullik.

A barátaikkal ünnepelni mennek, ugyanis az örökbefogadás a finisbe jutott, már ki van osztva rájuk egy újszülött kisbaba. A buli után azonban különféle hatásokra (amik szuperül be vannak mutatva – ennyire kevés kell ahhoz, hogy valakiben felpiszkáljuk az indulatokat) összekapnak, így végül nem együtt érkeznek haza – Nóra dühében ott hagyja Dinit a buszon. És mire hazaér, az egész életük megváltozott, csak ezt még egyikük sem tudja. Nóra ugyanis csak később képes elmesélni, hogy miért órákkal később bukkant fel, és akkor sem egyben az egész történetet.

A film innentől arra koncentrál, mit tehet egy férj, ha a feleségét szexuális bántalmazás érte – mit tehet konkrétan, és közben milyen érzelmi állapotokon megy keresztül.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Erről két filmre is asszociálhatunk: egyrészt Nagy Zoltán rendezésére, a Szép csendbenre, ami szintén a kívülálló fiú szemszögére koncentrált egy molesztálási történetben (de jóval lazább kapcsolatban, és sokkal fiatalabb életkorban, mint itt), másrészt eszünkbe juthat a Mundruczó-Wéber alkotópáros Pieces of a Woman című munkája is, amiben hasonlóképpen választja el a trauma a két felet egymástól (noha egész más jellegű traumáról van szó). 

Ez a szélsőséges helyzet ugyanis jól ábrázolja, milyen más a trauma közvetlen áldozatának, mint a közvetett elszenvedőjének lenni – másrészt egy kicsit a férfi-női különbözőséget is: míg a férfi tettekkel akar túljutni rajta, megoldásokat keres, addig a nő egy olyan érzelmi hullámvasútra kerül, amit kívülről nagyon nehéz követni, és nem is nagyon hagyja, hogy segítsenek neki. A film előrehaladtával a rendezők (akik ezúttal ketten is vannak: Lőrincz Nándor, aki a film forgatókönyvírója is egyben, és Nagy Bálint, aki meg az operatőre is) ezt megfejelik azzal, hogy Nóra és Dini megítélését folyamatosan billegtetik. Nóra hol egy ellenszenves, rideg nő, akihez tényleg nem lehet közel férkőzni, hol meg egy összetört, önmaga árnyékaként vergődő nő, aki maga is szenved az elszigeteltségétől. Dini pedig hol egy töketlen, határozatlan, nyámnyila fiú, aki sosem tudott felnőni (és ehhez kapunk egy képet a domináns, narcisztikus vonásokkal rendelkező anyjáról is), hol meg egy csapdába került ember, aki bármit lép, falakba ütközik.

Ezen túl nagyon izgalmas (és bravúros) történetmesélési technika, amiben a női főhőssel történik meg a cselekmény fő motívuma, de a férfi főhős jellemfejlődéséért kell drukkolnunk, és az utolsó percig nem tudjuk eldönteni, milyen lezárás adhatna megnyugvást nekünk:

ha kiderülne, hogy Nóra története igaz, vagy az, ha nem; ha ezek után együtt maradnának, vagy az, ha nem; ha sikerülne az örökbefogadás így is; vagy az, ha nem.

Mindemögött még számos apró részlet van a filmben, ami leköti a figyelmünket és szélesíti a perspektívánkat, például a rendőrség totális érzéketlensége és működésképtelensége (maga az őrs is olyan hely, ahol minden egyes jelenetben valami elromlik, vagy nem funkcionál rendeltetésszerűen); egy város élete, ahol azt üvöltözik az utcán (csak úgy, kutyafuttában), hogy „faszom, faszom”, és pár jelenetre rá az agresszív koldus elő is veszi, ha nem kap figyelmet, egészen a szelektív kukáig, ami richtig tele van, amikor az ember ki akarja dobni a szemetet. Csodálatos (ha nem lenne egyszerre végtelenül szomorú is), amilyen hátteret ehhez a történethez festettek arról a világról, amiben élünk, és aminek a képtelenségét már hajlamosak vagyunk észre sem venni, olyan természetes lett.

És akkor még nem beszéltem arról, milyen sok árnyalata jelenik meg annak is, ahogy egy ilyen komoly abúzusra az emberek reagálnak: az empátiát még eljátszani is képtelen főnök (Fancsikai Péter), az együttérzését csak csábításra használó fiatal munkatárs (Jakab Juli), a kellemetlen helyzettől menekülő örökbeadási munkatárs (Máhr Ági), vagy a saját fontosságát és kompetenciáját fitogtató barát (Fenyő Iván) – ezek egyébként mind kiváló alakítások, ahogy az összes többi mellékszereplő is (Borbély Alexandrától Menszátor Héresz Attilán át Szőcs Artúrig).

Nem véletlen, hogy ebben a filmben fordítva vannak a dolgok: a főszereplőt, Dinit egy vásznon még ismeretlen színész, Bodolai Balázs játssza (aki a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze), körülötte pedig ismert arcok adják egymásnak a stafétát. Kellett, hogy Dénes figurájához ne tapadjanak korábbi emlékek, és hogy olyan színész játssza, aki átlagos kinézetű, ám a passzivitásában is izgalmas karakter, érzelmeket vált ki. Bodolai Balázs ennek tökéletesen megfelel, minden percben hiteles – és tökéletes ellenpontja Hámori Gabriella lehengerlő és zavarba ejtő, komplex alakításának.    

A „Legjobb tudomásom szerint” című filmben – többek között – az a jó, hogy semmi sincs véletlenül benne, mindennek „üzenetértéke” van, miközben szervesen illeszkedik a történethez, nem erőltetetten konstruált.

Ezért mondtam a legelején, hogy hihetetlenül okos film, ami végig tud építkezni, a feszültséget megteremteni, tartani és növelni, ugyanakkor humorral oldani is. És amikor feláll az ember a székből, még sokáig tartják fogva azok a gondolatok, amiket felébresztett: hogy egy trauma hogyan megy át az emberen, és mi mindent hozhat felszínre; hogy a traumatizált emberrel hogyan szabad és hogyan lenne tilos bánni; hogy a családalapításba vajon miként érdemes belevágni; hogy az önmagunkkal szembeni őszinteség milyen mérhetetlenül fontos lenne, és ennek felvállalása nélkül mire megyünk.

Szinte hihetetlen, hogy mindezt egy elsőfilmes páros készítette, mert nem pusztán a lendületük és friss szemléletük hatja át a filmet, hanem az igényességnek és az aprólékos kidolgozásnak az érettebb attitűdje is. Tök jó volna, ha ezt az értékes munkát sokan látnák.    


Gyárfás Dorka

Képek: Budapest Film