Rákról, halálról csak könnyedén – Elképesztő film az Amíg tart a nyár

–

Néhány évvel ezelőtt (te jó ég, volt az már hét is) óriási könyv- és filmsiker volt a Csillagainkban a hiba – két rákos tinédzser szerelmi története, akik közül az egyik (a lány: Hazel) súlyosabb eset, és az élet utolsó ajándékaként ismeri meg a fiút (Gust), aki bebizonyítja neki, hogy ő is szerethető, sőt imádnivaló ember. Klasszikus hollywoodi film született belőle, szem nem maradt szárazon tőle, és hatalmas sztárt csinált a két főszereplőből, Shaileen Woodleyból és Ansel Elgortból.

Most pedig a mozikba érkezett a téma ausztrál változata, ami óhatatlanul eszünkbe juttatja, hogy milyen sokféleképpen lehet elmesélni egy történetet, és mennyivel izgalmasabb, ha nem csak egy dimenziója van. Az Amíg tart a nyár ugyanis sokkal szabálytalanabb, kiszámíthatatlanabb, komplexebb, miközben, ha lecsupaszítjuk a történetét, ugyanarra az egy mondatra lyukad ki: egy halálos beteg lány utolsó nagy ajándékára az élettől. Amit ugyanakkor nemcsak ő kap, hanem ad is a környezetének…

Az Amíg tart a nyár eleve rafináltabban indul: a történet kezdetén még szó sincs semmiféle betegségről. Milla (Eliza Scanlen) átlagos tinédzsernek néz ki a csálén álló uniformisában, ahogy az osztálytársaival (akikkel nem igazán érez közösséget) a helyi HÉV-re várnak. De őt egyszer csak megszólítja egy csöves fiú, Moses (Toby Wallace), aki valami olyasmit képvisel a lány szemében, ami hiányzott az életéből: teljes szabadságot és függetlenséget.

Egy picit idősebb ember szemében Moses már egy végzetesen lecsúszott drogost jelképezne, aki 23 éves létére menthetetlen. De Milla tiszta tekintetében, ártatlan szerelmében (ami ekkor még csak óvatos érdeklődés) felmagasztosul, értéknek tűnik.

A kétféle szemlélet közti távolság azonnal meg is mutatkozik abban, ahogy Milla szülei fogadják Mosest – pedig ők maguk sem nevezhetők épp a legérettebb, legkiegyensúlyozottabb személyiségeknek. Milla anyja tulajdonképpen szintén drogos, csak épp antidepresszánsokon él, amiket Milla apja, egy karikatúraszerű pszichiáter ír fel neki. Hosszú idő, míg ennek a két felnőttnek a történetét kiismerjük és megszeretjük, és akkor még felbukkan mellettük pár vicces alak, például egy egyedülálló terhes anya a szomszédban, meg egy erős akcentusú zenetanár, aki titokban Milla anyjába szerelmes, mindebből pedig egy olyan töredezett, zaklatott és kiismerhetetlen sztori kerekedik, amit nagyjából 15 perces fejezetcímekkel kell tagolni ahhoz, hogy legalább valami mankót kapjunk a megfejtéséhez.

De láss csodát, belerázódunk, és borzasztóan örülünk neki, hogy ebben az észvesztő cirkuszban van egy „normális” ember is: maga Milla, aki az első húsz perc után már kopaszon, egy kemoterápia közepén jelenik meg, de érettségben, jellemben leiskoláz mindenkit maga körül. 

Iszonyú üdítő manapság (amikor elárasztanak minket a hollywoodi mintára futószalagon gyártott filmek és sorozatok) egy olyan filmet látni, ami meg tud lepni minket. Ha nem is a cselekmény szintjén, ami – sajnos – nem vezethet másfelé, mint ahová képzeljük, de legalább a részletek, az emberi gyarlóságok mentén. Megnyugtató például, hogy Mosesből sosem lesz más, mint akinek az első perctő fogva kiadta magát: egy felelőtlen junkie, aki önmaga elől is menekül. Persze, oda van festve mögé valami rettenetes trauma (a családból való kirekesztés), de ettől még nem lesz belőle egycsapásra jófiú.

Nincs itt semmiféle dajkamese arról, hogy a haldokló lány hogyan váltja meg a szerelmével egy elveszett lélek életét… hála istennek.

(Így is odaképzelheted, hogy a film befejezése után ez megtörténik.) 

És Milla családjának élete sem csak a halál közelségéről szól, a fenyegetés nincs minden pillanatban jelen. Inkább rohamokban tör rájuk, egyébként meg annyira szét vannak zuhanva, hogy minden erejükkel csak egyben igyekszenek tartani magukat – és a családot. Milla pedig mindenekelőtt egy igazi tinédzser, aki lázad a szülei ellen, a betegség ellen, a hülye iskolatársai ellen, akik gondtalanul élhetik az életüket, és akiknek csak poén felpróbálni azt a parókát, ami neki azt jelenti: az élőkhöz tartozni, hétköznapi embernek kinézni. Valamiért éppen Moses segít neki ebben a legtöbbet, így végül Milla szülei is beadják a derekukat, és befogadják a fiút, hogy legalább tudják, hol van, és ott legyen Milla mellett.  

 

Nagyon klassz film az Amíg tart a nyár, szavamat adom. És abba a hibába sem esik bele, hogy a nagy pillanatokat elviccelje – a legfontosabb jelenetbe gyönyörűen beleáll, és hitelesen, emberi módon tárja elénk.

Úgy keveredik össze benne a szívet tépő fájdalom, az abszurditás és a szépség, hogy végül itt sem bírjuk ki könnyek nélkül.

Az ausztrál film érdekes jelenség: része ugyan az angolszász kultúrának, mégis van benne valami európai. Bátrabb, őszintébb és nyersebb, mint az amerikai kontinensről érkező alkotások java része, ugyanakkor könnyen befogadható, játékos és modern is. Mindig nagy élmény olyan színészek játékát figyelni, akikhez nem köthetünk semmilyen más szerepet vagy figurát, de ezek a színészek itt – kivétel nélkül – nemcsak ezért érdekesek, hanem mert mindannyian egy-egy komplex, mély érzésű, ellentmondásos figurát hoznak. Olyan képtelen, de szerethető karaktereket, akik még sokáig velünk maradnak a stáblista után is.

És ha úgy jártok, mint én, akkor csak óvatosan térjetek vissza a saját életetekbe, mert ki tudja, ennyi felkavart érzelemmel mire vagytok képesek!   

Gyárfás Dorka

Képek: Mozinet