„Előbb a Covid-, majd a terhességi tesztem lett pozitív…” – Ilyen babát várni a pandémiában leendő anyukák szerint

–

Alapesetben egy kismamának a pozitív terhességi teszt után megannyi vizsgálaton kell részt vennie. Ultrahangvizsgálatok, vérvételek, terheléses vércukorvizsgálat, CTG (magzati szívhang-monitorozás – a szerk.), és ha ne adj’ isten nem megy minden teljesen simán, akkor még több jöhet.

De mi a helyzet most, hogy a szokásosnál is kevésbé akaródzik kórházba menni? Hogy élik meg a kismamák az egymásnak ellentmondó információkat? Milyen a gyermekágy izolációban? Egyértelműen negatívan hat az anyukákra ez a helyzet, vagy vannak olyanok is, akik pont hogy az előnyeit látják? Nem olyan magától értetődő a válasz…

„Csak normálisan és egészségesen szeretném világra hozni a gyerekem”

„Úgy vártuk, hogy babánk legyen, de ez az egész mizéria tönkrevágta ezt az időszakot. Bizonytalan, hogy kinél tudok szülni, háborítatlanul szeretnék, de úgy érzem, luxus ilyen extra szempontokkal előhozakodni, amikor még a szülészek is a lélegeztetőgépeknél próbálnak helytállni. Nekem a háziorvos nem volt hajlandó beadni az oltást akkor sem, amikor megkaptuk a zöld jelzést a soronkívüliségre is, most másik háziorvoshoz akarok menni, de hát basszus, kibírhatatlan ez a sok trükközés, nyomozás, mintha valami óriási dolgot szeretnék. Pedig csak normálisan és egészségesen szeretném világra hozni a gyerekem.” (Eszter)

„Nálunk pont a Covid-őrület miatt lett a harmadik baba »elhalasztva« egy ideig. 

Egyszerűen olyan bizonytalan minden, hogy nem merjük meglépni. Kiborít a tervezhetetlenség, hogy az egyik héten még ilyen szabályok vannak, a másikon már másmilyenek.

Szeretném tudni, mi vár rám/ránk, és nagyon szeretném, ha a férjem része lehetne az egész folyamatnak. Az első két terhességnél a munkája miatt nem tudott ott lenni egyetlen vizsgálatnál sem, most mindketten nagyon szeretnénk, ha ott lehetne, amikor először látjuk a szívverést, a nagy ultrahangokon, amikor kiderül a neme, ha láthatná, mit alkot a gyereke még bennem, hogyan mozgolódik, inkább visszahúzódó vagy őrült partit tol a vizsgálat alatt stb. Hát nálunk így.” (Réka)

„Örülök, hogy elérhető lett számunkra az oltás. De az a kapkodás és fejetlenség, ami körülveszi, megijeszt. Olyan pánikhangulatom lett attól, ami körülötte van, amilyet eddig még maga a Covid sem okozott.” (Bogi)

„Az információhiány és az egészségügy leterheltsége miatt nem él már, és nem láthatta az újszülött kisbabáját”

„Egy anyuka-, kismamatársam nemrég halt meg. Coviddal került kórházba. A huzavonák, az információhiány és az egészségügy leterheltsége miatt nem él már, és nem láthatta az újszülött kisbabáját. Én a második babámat várom, és amióta ez a szörnyűség történt, rémálmaim vannak. Nem merek kimozdulni, nem találkozunk senkivel, boltba se járunk, mindent rendelünk, szerencsére megtehetjük. De kizárt, hogy ez a sok rettegés ne lenne hatással a kicsire, és emiatt is aggódom. Igyekszem meditálni, pihentetni az agyam, de nem mondom, hogy jól megy.” (Csilla)

„Nekem tök jó volt, hogy kevesebb volt a vizsgálat. Így a macera is kevesebb volt, nem éreztem nyomasztva magam a szüléssel kapcsolatban.

Ami rossz volt, hogy a férjem logisztikai problémák miatt nem ért vissza a szülésre, így nem engedték be már egyáltalán (a látogatási tilalom miatt), csak amikor hazamentünk, foghatta kezébe a babát.” (Gréta)

„A háziorvos EKG közben többször elmondta, ő is simán lehet covidos, direkt nem csináltat tesztet soha.” (Ági)

„Esküszöm, megőrülök, hogy mindenki mást mond. Az első trimeszter azzal telt, hogy szembesültem a rendszerben lévő káosszal, és mivel az első gyermekemet várom, a lehetőségekhez mérten a legbiztosabbra, legkiszámíthatóbbra mennék, így otthon szülésre készülünk, hallom a bábáktól is, hogy ez a hozzáállás felerősödött, egyszerűen egyre többen érzik biztonságosabbnak az otthonukat. Amióta így döntöttünk, nyugodtabb vagyok.” (Nikolett)

„Az én babám kukucsjátékot játszik a maszkok lehúzásával”

„Hát a szülés nem volt idilli. Egyedül kellett lennem, a maszkban alig kaptam levegőt, amikor az ügyeletes doki felnyúlt, hogy figyelmeztetés nélkül tágítson, tényleg azt hittem, hogy el fogok ájulni, a fájdalom és a levegőhiány elviselhetetlen volt. Aztán szerencsére gond nélkül megszületett a pici, viszont a kórházból szar közérzettel mentem haza a babával. Ki is derült, hogy pozitív lettem, köhögtem sokat, ami szülés után nem a legkellemesebb élmény, a szülés utáni halál fáradtság mellé jött a covidos erőtlenség, gyakorlatilag csak szoptatni tudtam, de a szemem napokig alig bírtam nyitva tartani.” (Hanna)

„A kisbabás élet az, ami egészen más. Az én babám kukucsjátékot játszik a maszkok lehúzásával. Nagyon élvezi.

Nem lát rendes, komplett mimikákat, csak a miénket. Azt tanulja, hogy távolságot kell tartani.

Közel sincs annyi élménye, mint a nővérének volt. A természethez viszont sokkal közelebbi lett a viszonya, mint a testvérének, és ez jó. De amíg hideg tél volt, nagyon nehéz volt, úgy éreztem, állandóan kompenzálnom kell, hogy gyakorlatilag négy fal közé van velünk bezárva. A nagyobbnak is muszáj kivennie a részét rendesen a házimunkából, és többször kell elfoglalnia magát egyedül. És nemcsak ő van itthon, hanem a férjem is, aki be van zárkózva a dolgozószobába, ahova beadom a kávét, ebédet, uzsonnát. Viszont ahol és amikor csak tud, segít. Baromi jó apává alakította őt ez a helyzet. Eddig is bírtam, de most igazi társam lett a gyereknevelésben. És látja, hogyan telik egy nap itthon egyedül a két mókussal.” (Hanna)

„Tavaly, az iskolabezárás után tudtuk meg, hogy kaptunk egy – negyedik – meglepetésbabát. Az első dolgom volt, hogy a bábámnak szóljak, mert tudtam, hogy nagyon megnőtt hirtelen az otthon szülést választók száma. Sajnos a bábai gondozás nem volt a megszokott, egészen az utolsó hónapig, az NST-kig (non-stressz teszt – a szerk.) nem találkoztunk személyesen. Ez nekem már nem jelentett olyan nehézséget, de először szülőnek bizony nem lehet jó érzés. Most viszont magas kockázati besorolást kaptam, csak mert negyedik, így nem is választhattam a szülésznői gondozást. Keresnem kellett egy magánorvost, mert nem akartam a kórházba járni, csak a legszükségesebb három ultrahangra. Ami igazán aggasztott, hogy az akkor területileg illetékes kórház azt a protokollt vezette be, hogy a Covid-pozitív kismamákat automatikusan császározzák. Igyekeztem a dúlámmal erre a helyzetre is felkészülni, de akkor is rossz érzés volt sejteni, hogy ha bármi bajom van, és kórházba kell menni, biztosan kísérő nélkül lehet csak szülni, ha meg elkapom a vírust, akkor automatikusan császároznak is, az állapotomtól függetlenül. Ezeket szerettem volna elkerülni, így mindent megtettem, hogy minimalizáljam a fertőzés esélyét. Az ovist, iskolást kivettem és itthon tanítottam egészen a 41. hétig, a szülésig. Csodálatos otthon szülés volt egy jól bevált csapattal.

Egy éve élünk itthon bezárva, itthon tanulva, már négy gyerekkel. Hálás vagyok azért, hogy ezt megtehetjük, de nem mondom, hogy szeretnék még egy terhességet és szülést így végigcsinálni.

Szülés előtt és után is sok az aggódás a pici baba miatt. Most három hónapos, nagy biztonságot jelentene, ha végre oltást kapnék.” (Julcsi)

„Előbb a Covid-, majd a terhességi tesztem lett pozitív”

„A terhességem első trimeszterét szigorúan itthon töltöttem. Majd igyekeztem nem parázni és a józan ész határain belül vigyázni magamra. Dolgoztam, de sokat szellőztettem az irodát, nem adtam puszit senkinek, nem mentem olyan sokat a boltba, fertőtlenítettem a kezemet, ilyesmi. Augusztusban sajnos mégis elkaptam a vírust, ami alapvetően egy hétig volt nehéz. Utána viszont egy kis vérzéssel kórházba kerültem, és onnantól rohamosan »épültem le«. Nagyon nehezen csináltam bármit itthon is, alig bírtam sétálni, aludni is. Magas vérnyomásom is lett az utolsó hetekre. A szülésem végül nagyon jól sikerült, és ami furcsa volt, hogy szülés után varázsütés-szerűen múlt el minden tünetem, a kimerültségem főleg. Azt gondolom, sokkal nehezebb lett így mentálisan a terhességem. Sok volt a nehezítő tényező, a bizonytalanság. Engem ez a része viselt meg inkább, illetve a szülés utáni magányosság, ami a látogatások elmaradása miatt jellemző a mai napig. Nagyon beszűkült a világ körülöttünk, teljesen más most minden, mint az első kislányomnál. Nagyon várom már a végét…” (Petra)

„Előbb a Covid-, majd a terhességi tesztem lett pozitív. Ennek megfelelően hatalmas pánikkal indult a terhességem, hogy mi van, ha baja lett a babának. Amikor megnyugodtam, és végre örülni tudtam a hírnek, akkor jött a mindent elöntő vérzés a semmiből. Három nap kórház, és az első trimeszter végigfekvése. Azóta is hullámzó az egész, fizikailag sokkal megterhelőbb a második terhesség, miközben a hírek, történések és egyéb családi okok miatt nagyjából már rég darabjaimra kellett volna hullanom – én sztoikus nyugalommal szemlélem a dolgokat. Pont az előzmények miatt heti szinten tudok itthonról jógázni, és járok baba-mama kapcsolatanalízisre, hogy minden támogatást megadhassak a gyereknek és magamnak. Az orvosmizéria miatt online szülésfelkészítőre mentem, hogy minél felkészültebb legyek – hiszen a szülésem körül az egyetlen biztos pont én vagyok, én fogok szülni, de hogy hol, mikor, hogyan az rejtély. Terhességi cukrom lett, és az orvosom felmondott. A vérvételi helyekre három héttel hamarabb kell bejelentkezni, olyan szinten van tele mind a magán-, mind az állami rendszer. Mindemellett viszont mindenhol fantasztikusan kedvesek, figyelmesek az orvosok, nővérek, mindenki.” (Zsófi)

„Harminchét hetes terhes vagyok. Borzasztó bizonytalanságban telnek az utóbbi hetek. A választott orvosom külsős egy kórházban, nála nem szülhetek az új egészségügyi intézkedések szerint. Ajánlott ugyanabban a kórházban maga helyett egy orvost, aki három hét után adott egy időpontot, ami még nem végleges. Még nem találkoztam vele, és már nem is fogok, csak ha szülés lesz. Az ovis itthon van velem, így pihenni hetek óta nem tudok, aludni sem a sok szorongástól.

A koronavírusos helyzet az orvosokkal kapcsolatos bizonytalanság mellett felteszi az i-re a pontot. Hiába olthatók egyik napról a másikra a kismamák, nem tudok ennyi idős terhesen (az ovissal együtt) elindulni, és sorba állni órákat, hogy kapok-e oltást, vagy sem.

A megadott telefonszámokat legalább százszor hívtam, mégsem vették fel, miközben bűntudatom van, hogy a gyerekem annyit lát belőlem, hogy megállás nélkül mobilozom. Múlt héten a CTG miatt telefonáltam három nap alatt százötvenszer, mire kaptam egy időpontot. Minden ezzel töltött időt (órákat) az itthon lévő gyerektől veszem el, pedig nem tehet róla, hogy itthon kell lennie, hogy koronavírus van. Ilyen fejetlenséget nem láttam még életem során, mint ami most kialakult, és boldog babavárás helyett szorongással telnek a hetek.” (Éva)

„Nálunk a »karantén« igazi nyertese a pici”

„Mindent a vírusra foghatunk és nyugiban lehetünk! Én már előre kivoltam, amikor babát vártam, hogy a szüleim és az anyósom azt hiszik, mindent jobban tudnak nálunk, megállás nélkül kétségbe vonták a döntéseinket, az elképzeléseinket, előre megmondták, hogy na majd ők megmutatják, hogy kell, ők majd megetetik a három hónapos babát rendesen baracklével, ahogy kell.

Tudom, erős ilyet mondani, de mi iszonyú hálásak vagyunk, mert jött a vírus, és arra hivatkozva mi szépen bezárkóztunk, és bár a telefonvonalak még mindig égnek és rengeteget hívnak minket, de a picivel most olyan béke és nyugalom van.

Szuper, hogy nincs átjáróház. Önző magatartás, tudom, de ha a dolgok jó oldalát keressük, akkor nekünk nem nehéz megtalálni.” (Kamilla)

„Én pozitívan éltem meg ezt az időszakot. A szülésnél ott lehetett apa, hosszabb volt az arany óra, mert nem értek rá épp a dolgozók, és hamarabb kiengedtek a babával. A kicsi iratai után nem kellett rohangálni a hivatalokba. A tavaly tavaszi óvodabezárás miatt szülés előtt a nagyfiam szeretettankját feltölthettem sok közös játékkal, aztán a kistesóval való új életbe is együtt szoktunk bele a home office-ban dolgozó férjemmel együtt. Segítség azóta is a mindennapokban, hogy nem vagyok egyedül a kisbabával, az ebédszünet és a munkába utazás ideje a miénk. El tudta vinni és hozni apa a nagyot az oviból, amikor járhatott. Ez a babázós időszak amúgy is itthon ülő létet kíván, nincs irigykedés a sok utazó barátra. A védőnővel online tudjuk tartani a kapcsolatot, a gyerekorvossal is elég e-mailben levelezni a betegeségek kezdetekor. Sikerült online anyás terápiát találnom, így babával is egy támogató közösség része lehetek. Sok lehetőség nyílt itthonról online módon is kikapcsolódni.

Én azt gondolom, nálunk a »karantén« igazi nyertese a pici, mert sokat láthatja apát és az imádott tesót.

A nehézsége ennek az időszaknak, hogy néhány családtagon kívül a rokonokkal, barátokkal nem tudtunk találkozni.” (Léna)

„Nem akarok lemaradni erről az időszakról”

„Én lelkileg bírom nehezebben. Eleinte meggyőztem magam, hogy semmi gond nem lesz járvány közben babát vállalni, aztán amikor kezdenek elérni a rossz hírek, teljesen bepánikolok. Most ezen egyedül az segített, hogy sikerült tegnap beadatnom az első adag oltást, így már kevésbé aggódva éljük a továbbra is elszigetelt életünket. Ami aggaszt, az orvos- és szülésznőválasztás. Most mindenkivel feltételesen beszéltünk meg mindent, senki nem tud semmit. Egyelőre még messzebb van a szülés, de azért folyamatosan foglalkoztat, vajon kivel fogok szülni, milyen körülmények között. A bizonytalanság sokkal nagyobb most, amit azért próbálok elhessegetni egyelőre, hiszen nagyjából holnapig sem látni a járványhelyzetben.” (Erika)

„Én június végén szültem. Nekem pokoli volt, mondjuk, nem csak a járvány miatt. Amikor kitört ez az egész, épp nagy felújításban voltunk, költözés előtt. Amihez ráadásul pluszpénz is kellett volna, az ezt előteremtő munkákat viszont lemondták. A férjemnek kellett így keresnünk valamit, ami túlélésnek, deficitcsökkentésnek jó volt, de ebből kifolyólag az egész felújítást nekem kellett intéznem nagy pocakkal és egy négyévessel. Én jártam – magam után vonszolva a négyévest – építőanyagokért, csempéért, cipeltem az Ytong téglákat. A költözést is egyedül vezényeltem le, és bizony nekem is kellett cipekednem, aztán konyhát, bútort összeraknom.

A lelki teher is hatalmas volt. Anyagilag is nehéz helyzetbe kerültünk, a kislányom is sírt, amiért nem tudok vele foglalkozni, aggódtam a babáért, nehogy megerőltessem magam.

Hónapokig azt sem tudtam, hova menjek vizsgálatra, a kórházban szünetelt a genetikai ultrahang, pénzem nem volt magánba menni. Aggódtam, hogy vajon tud-e majd dolgozni az orvosom. A következő trauma viszont a szülés volt. Addig oké, hogy apuka bent lehet a szülésnél. A műtőből neki vitték ki a kicsit, de hármasban már nem találkozhattunk, mivel engem rögtön az osztályra vittek, ahova ő nem jöhetett. Senki nem lehetett velem. Nagyon hiányzott az a meghitt ismerkedés, az érzés, hogy hahó, született egy gyerekünk, de jó! Velem nem lehetett senki. A babát behozták, rám rakták, de semmit nem tudtam kezdeni vele. Életem leghosszabb hat órája volt. A látogatás is hiányzott. Csak üvegablakon keresztül láthattam, mit szól a nagyobbik lányom a kistesóhoz. Persze elkezdett pityeregni, én meg nem ölelhettem át.” (Luca)

„Nem most szültem, de anya vagyok, és orvos. Ha most lennék várandós, kétségbeesnék. Okkal. Mert rengeteg szülészorvos mondott fel, az osztályok folyamatos változás alatt, teljes a káosz, magunkra vagyunk hagyva. Csináljuk, nem tehetünk mást. Közben meg itt a sok kismama, akik épp az életük legnagyobb varázslatát élnék át, és nem fair, hogy a víruson túl még azzal is szembe kell nézniük, hogy egy alapvetően rosszul felépített szülészeti rendszerben kell megállniuk a helyüket.

A szülészet eddig is csatatér volt, mostanra sok kórházban elkeserítő a helyzet. Bízzunk benne, hogy sokan megkapják az oltást, és némi levegőhöz jut mindenki, a szó szoros és átvitt értelmében is.

De hogy megnyugtatót is mondjak: nem kell pánikba esni. Tényleg. Egyszerűen az van, hogy a vírus elszabadult annyira, hogy mindenki lehet már veszélyeztetett. Vigyázzunk magunkra, egymásra. Egyszer vége lesz ennek is.” (Ildikó)

„Káosz van? Igen. Jó így babát várni? Nem, baromira nem. De minden vizsgálatnál viszek egy kis csokit, valami finomságot a nővéreknek, asszisztenseknek, orvosoknak, mert látszik rajtuk, hogy extrém terhelés alatt vannak, és borzasztóan megrázó, milyen szomorú örömmel veszik át ezeket a tényleg apróságokat. Az sem érdekel, ha előfordul gorombáskodás is, szerintem ők hősök. Szeretnék arra koncentrálni, hogy most rajtam is múlik, milyen a hangulat, mi vesz körül. Nem akarok belefulladni ebbe a rémes hangulatba, háborúban is vártak, várnak babát, egyszerűen muszáj egy védőburkot kifejleszteni, és ennél a terhességemnél úgy döntöttem, nem árnyékolhatja be semmi. Próbáljuk kihozni belőle amit lehet. Nem akarok lemaradni erről az időszakról, nem hagyom.” (Flóra)

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/FatCamera