A házassági válságnál jobb pszichothriller nem is kell – Nézzétek meg A fészek című filmet!

–

Úgy kezdődik, mint egy Hitchcock-film: amerikai kertvárosi ház gondosan ápolt előkerttel, nem feltűnősködő, de jó autókkal, tompa őszi fényben. És csak tart és tart ez a merev kép, alatta pedig egyre vészjóslóbb zene cseng a fülünkbe, míg egészen biztosak nem leszünk benne, hogy ennek a háznak a lakóira nagy veszély leselkedik. Vagy már meg is történt a baj.

De nem, az első félóra éppenséggel arra hivatott, hogy bemutassa, milyen jó a csendes, polgári, átlagos élet a 80-as évek Amerikájában. (Reagen-korszak – nem mellékes. Ekkor kezdődött a fogyasztói kultúra, és a hit abban, hogy bárki válhat kiváltságossá, ha megszerzi az ehhez szükséges anyagi forrásokat.) Milyen felhőtlenek is azok a semmitmondó pillanatok, amikor kávét viszünk a kedvesünknek az ágyba, amikor leülünk a gyerekek mellé a reggelizőasztalhoz, és puszit nyomunk egymás arcára, és focizunk a másikkal a kertben. Mindenkinek megvan a maga külön világa a nagy családi életen belül, és mindenki a helyén van. Vagy nem, mégsem. Az egyikük nincs a helyén, benne mocorog valami. És mivel ő a családfő, az apa, ezért a többieknek hozzá kell alkalmazkodniuk.

A fészek középpontjában Rory (Jude Law) figurája áll, akinek a jellemére, múltjára, mozgatórugóira csak lassan, fokozatosan derül fény. Kicsit olyan ebben, mint a Tudhattad volna című HBO-sorozat Jonathanja (akit Hugh Grant játszott): az angol férfi, aki a múltja és a családja elől a tengerentúlra menekült, ahol azzá válhatott, aki lenni akart. Mire megismerjük, mindent elért: szép, amerikai feleség, gyerek, New York-i karrier, társadalmi rang. Aztán a múlt és az identitás egyszer csak bekopogtat az ajtón… Na, itt ki is merül a párhuzam, a Tudhattad volna ugyanis merő hamisság és sallang, A fészek pedig a legpuritánabb, legaszketikusabb, az igazságra megrögzötten törekvő film. 

Rory (Jude Law) tehát átköltözteti a szép családját Angliába, London környékére, ahol még ő sincs igazán otthon, mert az a főúri élet, amit berendez maguknak, még számára is idegen – inkább csak vágyálom, ami egy percre valóságnak tűnik. De tényleg csak egy percre, mert – ahogy az a való életben is gyakran megesik – amint adottak a feltételek ahhoz, hogy az álom valóra váljon, azonnal elindul egy bomlási folyamat. Nem lehet rögtön észrevenni, eleinte csak apró jelei vannak, amiket még könnyű lesöpörni az asztalról. Éppen ez a baj: ha ezekre nem figyel az ember, pláne, ha direkt nem foglalkozik velük, akkor csak szaporodnak és egyre nagyobbra nőnek.

Ennek vagyunk tanúi lépésről lépésre A fészekben, amíg az erjedés el nem jut a robbanásig. 

Egy ideje nem divat a lineáris történetmesélés – sokan azt hiszik, unalmas. Hát már csak ezért is érdemes megnézni ezt a filmet, és végigkövetni, hogyan építkezik. Mesterkurzusokon lehetne tanítani, hogyan lesz ebből a látszólag semmi kis történetből akkora dráma, hogy beleremegsz – hogyan lehet minden egyes jelenettel emelni a tétet, és sosem hibázni. Mert nemcsak a feszültség nő minden egyes percben, nemcsak a játék tétje lesz egyre nagyobb, és az eltitkolt múlt fenyegető réme egyre kontúrosabb, hanem az a legszebb az egészben, ahogy eközben minden szereplő egyre jobban le- és kivetkőzik magából, és feltárul a valódi énje.

Nem lehet egyszerűen elintézni annyival, hogy Rory túlságosan mohó volt – lám, így jár, akinek sosem elég a pénzből. Nem, ez a történet ki akarja kutatni azt is, miért akar valaki mindig többet. Milyen lelki sérülésre hiszi megfelelő gyógyírnak a vagyont? Hányan esnek még ebbe a hibába, és rombolják le végül azt is, amit felépítettek? Hányan vannak, akik még azt sem ismerik fel, hogy az egész valójában bosszú vagy bizonyítás olyasvalakinek, aki már nincs is – amibe magukkal rángatják az ártatlan, tehetetlen szeretteiket? 

De az egészben az a legérdekesebb, hogy a rendező Sean Durkin mindezt nem úgy tárja elénk, mintha egy Családi kört néznénk, hanem mintha egy pszichothrillert. Ahogy az első képpel baljós hangulatot teremt, úgy később is gyakran él a műfaj hagyományos elemeivel: a halott állat szimbólumával, a társasági események hamis csillogásával, amik eszkalálják a problémát, és a táj hűvös méltóságával, ami közönyösen öleli körül a benne tomboló energiákat. De mindenekelőtt maga a „fészek”, vagyis az angol vidéki kastély idézheti fel bennünk újra meg újra Hitchcock szellemét (és juttatja eszünkbe A Manderley-ház asszonyát, noha az valami egész másról akart szólni).

Mert hát mi is a pszichothriller valójában? Egy olyan történet, ami borzongást vált ki a befogadóból (a ’thrill’ szóból ered) – ennek pedig tökéletesen megfelelnek életünk legintimebb, legmélyebb krízisei és fordulópontjai.

Durkin ezt a történetmesélési technikát alkalmazta egy korábbi filmjében, a Martha Marcy May Marlene-ben is, amiben szintén látszólag hétköznapi helyzetek vezettek egy súlyos drámához, ami váratlanul, de annál nagyobb erővel zuhant a nézőre.

Mindezt hol a mély csöndek, hol pedig a sötét tónusú, drámai zenei aláfestés teszi hangsúlyossá (Richard Reed Parry munkája), amikhez állandó félhomály, vagy opálos fényű, ködös képi világ társul (ezt pedig a Saul fia operatőrének, Erdély Mátyásnak köszönhetjük), mint amikor az ember nem lát élesen, tisztán. Mindemellett A fészek úgy idézi fel a 80-as éveket, hogy – sok más filmmel ellentétben – nem fürdőzik a retro feelingben, nem tobzódik a korabeli tárgyakban, ruhákban. Épp ellenkezőleg: ebben is hűvös és mértéktartó marad, mert csak az emberi viszonyokra és a karakterek belső változására koncentrál.

Eleinte még tűnődik az ember azon, vajon Jude Law miért vállalt el egy független filmet, amitől nem remélhet semmilyen csillogást, de aztán eloszlik a kétség: rég kapott ilyen izgalmas, felnőtt, komplex karaktert, amivel ennyi színt, érzelmet, és örök emberi eltévelyedést-szembesülést tud megmutatni. Nagyon szép alakítás, és külön nemessé teszi az alázat, ahogy alárendelte magát a film visszafogott stílusának és a partnereivel való együttműködésnek. Mert nem virít ki, nem ő a „sztár” – a feleségét alakító Carrie Coonnal egyenrangú partnerek, csodálatos a játékuk.

Ha egy film úgy építkezik, hogy mindig egyre emeli a tétet, akkor a csúcson kell befejezni – ez meg is valósul A fészekben.

A taxis jelenet (ami gyönyörű szimbóluma a révésznek, aki átsegíti az eltévedt hőst a túlsó partra, és ott elengedi a kezét) egészen fenomenális, de a katarzist mégis a családi étkezőasztalnál lehet átélni – a szereplőkkel együtt. Ez az egy, a lezárás utal csak arra, hogy amerikai filmet néztünk, amúgy inkább az európai filmes ízlés és érzékenység jellemzi. De ez a lezárás most annyira jólesik, hogy cseppet sem bánja az ember. Igen, kell adni reményt és hitet a nézőnek – elvégre a krízisek azért vannak, hogy fejlődjön általuk az ember, és egy magasabb önismereti szinten folytassa tovább.

Gyárfás Dorka