Elmenekülök a vécére. (Vajon hányan teszik ugyanezt, ugyanott?)

Hogy, hogy nem, nálam van a telefonom. Tartom magam, nincsen meló a teám előtt.

De híreket azért lehet olvasni.

Bassza meg.

Hogy felejthetem el, egy év után, hogy felejthetem el, hogy inkább dolgozzak tea előtt, inkább csináljak akármi mást, minthogy híreket olvassak?!

Idióta vagyok, de tényleg.

Tessék, a gyomrom máris görcsben.

Gyerekek lélegeztetőgépen.

Harmincasok lélegeztetőgépen.

Számok, számok, mögöttük sorsok, emberek, családok, életek, operatív törzs, mutánsok, oltások, korlátozások, vírustagadók, tüntetések maszk nélkül, harmadik hullám, gyerekek lélegeztetőgépen, harmincasok lélegeztetőgépen.

Szédülök.

Pittyeg a telefonom, ülök a lehajtott vécédeszkán, inkább az üzenetek, mint ez, legalább elvonja a figyelmem. Elvonja. Odakinn hallom, a gyerekek összevesztek egy műanyag dobozon, mert mindketten azzal találtak ki valami forradalmi játékot. Az apjuk tartja a frontot, érzem, már vissza kéne térnem az életbe.

Kijövök. Megiszom a teám, amit a férjem csinált nekem, és már persze félig kihűlt, pár harapás a gyerekek reggelijének maradékából.

Irány a munka.

Egyik üzenet a másik után, kell ide egy rövid szöveg, legyen benne ez és ez a szó is, kreatív anyagok kellenek, egy ilyen formátumban, egy olyan formátumban, újabb szöveg kell, egy hosszabb, egy nagyon rövid, frissítsem a táblázatot, adjak hozzáférést a doksihoz, amit sehol sem találok, jönnek az üzenetek, megállíthatatlanul, a gyerekek kétpercenként beözönlenek (pedig csak ketten vannak, de képesek özönleni), vagy bújni, vagy mert nem találnak valamit, vagy mert természetesen pont az a pont kell az egész lakásból, amin épp ülök, mert ott lehet a legjobban kutyásat vagy focisat játszani.

Érzem, hogy a gyomrom remeg, a szívem gyorsan ver, izzad a tenyerem. Próbálok haladni, ma még egy cikket is le kéne adjak, csak még egy hírlevelet csináljak meg, hupsz, jött egy levél, hogy valakit fel kell hívni, de azelőtt egy gyors spontán meeting, kint már ebédelnek, én nem tudok csatlakozni, úgy érzem, az életben nem fogok tudni végezni, és a férjemnek is dolga lesz délután, és az iskolai feladatokat is meg kell még csinálni, ma sem sikerült összehozni délelőtt. Ilyenkor jön a matek, mi várhat, mi nem, a cikket holnap délelőttig kell leadjam, így éjjel is megírhatom, a hírlevelet, és a meetinget kéne letudnom két órán belül, közben jönnek és jönnek az üzenetek, öt Facebookra, hét Instára, egy komplett beszélgetésfolyam a munkahelyi WhatsAppon, az e-maileket már csak félve nézem. A gyerekek ebéd után mesét néznek, a férjem próbálja a lakást egyenesbe hozni, mos, főz, takarít, közben kezdi ő is egyre sűrűbben elővenni a telefonját, laptopját, mindkettőnkön szorul a hurok.

Épp várom, hogy a hírlevél mindenkinek kimenjen, közben automata üzemmódra kapcsol az agyam, és megindul a maga útján.

Gyerekek lélegeztetőgépeken.

Harmincasok lélegeztetőgépeken.

Túlterhelt intenzív osztályok.

Jönnek az üzenetek, egyik kérdés-kérés a másik után. Bírhatatlan a nyomás, és a gyerekek is érzik a feszkót, nyűgösködni kezdenek. Kint zuhog az eső, szeles az idő, isteni, front is van.

Na, jó, muszáj kimozdulni ebből a spirálból, csináljuk meg az iskolai feladatokat.

Szerencsénkre a sulink (Waldorf) elég családbarát feladatokat bízott ránk, esküszöm, a nap fénypontja, amikor az iskolai teendőket végezzük. Leszámítva, hogy végig küzdeni kell, hogy a kicsi ne trollkodja szét az egészet. Kirakjuk a földre az aktuális formát, betűt zoknikból. A kicsi szétugrálja, visszarendezzük. Lejárjuk mind. Lejárjuk csukott szemmel is. Úgy szedjük össze a zoknikat, hogy közben követjük a formát, és számoljuk az összeszedett zoknikat.

Mondókákkal bemelegítjük a kezeket, ujjakat, a finommotorikát. Átrajzoljuk a feladatokat, aztán szabad kézzel is, akár többször. A formákkal szépen haladgatunk, de hogy mely nap, melyik szám vagy betű a soros, teljesen rajtunk múlik. A múltkor spirált rajzoltunk, ebből az irányból indulót, és abból az irányból indulót. Kéket, pirosat, zöldet, kicsit és nagyot.

Közben a kicsi is akar rajzolni, de a bátyja krétájával és az ő füzetébe, és felmászik az asztalra, ütögeti a füzeteket.

Adok neki saját lapokat, festéket, ecsetet, öt perc múlva a férjem már ereszti is a vizet, mert kisleányunk tetőtől talpig összefestette magát. Megy a formarajz, írás és számolás gyakorlás. Belerajzoltuk egymás tenyerébe, a levegőbe csukott szemmel. Aztán dobókockával dobunk, lerajzolunk annyi pöttyöt, ahányat dobtunk, aztán lerajzolunk valamit, ami a számról eszünkbe jut, és végül magát a számot írjuk le. Pirossal, kékkel, sárgával, zölddel. Megnézzük a mesekönyvekben, hol találunk olyan számot, olyan formát, olyan betűt.

Aztán jön a meseolvasás. A víz hamarosan megtölti a kádat, a kicsi még velünk van, nagyjából három mondatonként kell megállni, hogy ne most xilofonozzon, ne most tekerje a kereplőt, a zenélő villogó gitárt se most kellene elővenni. Berakhatnék valami mesét is, de annyi mese ment már, és amúgy is, waldorfos otthontanulásnál hogy venné ki magát? Na de ez így milyen?

Az én telefonom is pittyeg, nem némíthatom le, mi van, ha a főnököm hív?

Hál' isten, a kád megtelik, a csupa festék kisleány beszáll a vízbe. Végigolvastam a végtelen hosszú (amúgy nagyon szép) mesét, itt a vége, fuss el véle. Ráveszem a nagyot, hogy ő is menjen fürdeni, megeresztjük a zuhanyt picit, és akkor játszhatnak vízeséseset a kádban. Rongyolok vissza a géphez dolgozni, leülök, másfél percig dolgozom, de már ordít is valamelyik gyerek, hogy az egyik a másiktól elvett valami nélkülözhetetlen lófüttyöt. Rapid meetingek, telefonok, üzenetek, üzenetek, az eső zuhog, megjön a bevásárlás házhoz rendelés, kipakolok, a kamrában már látni sem lehet a papír szatyroktól, persze megint elfelejtettem visszaadni őket a futárnak.

Picit levegőhöz jutok, valamennyire utolértem magam, a gyerekeket kiveszem a kádból, a férjem elmegy dolgozni, már ami megmaradt neki zenészként az elmúlt évben.

Hamarosan négy óra, és eljön a pont, mikor már senkin se pizsama van.

Összeszedjük magunkat, elállt az eső, itt az ideje az egészségügyi sétának.

Cirka félóra, mire mindenki „sétakompatibilis” lesz, addigra mindenkiről folyik a víz, összevesztünk hatszor, de végül mindenki kész, a kicsi a hátamon, a nagy nyitja az ajtót, cicától elköszönünk, kint vagyunk, jaj, a maszkok, látom a nagyon már rég ott a maszk, mennyivel jobban beépült neki ez az egész, mint nekem, veszem a „rendes” maszkot, arra a Freeszfe-maszkom.

Annyit szorongok más dolgokon, azon már nem bírok, hogy valakit megkéseltek a buszon a Freeszfe-maszkja miatt… pedig.

A naggyal szoktuk játszani, hogy aki kiszúr egy ilyen sárga maszkot vagy fehér-piros szalagot, az kap egy pontot. Az állás harminchat-tizenkettő a gyerek javára.

A séta erőteljesen szlalomozó, kerülgetjük a maszknélkülieket, azokat, akiknek kilóg az orruk.

Nem, nem megyünk játszóra, sajnos, túl sokan vannak. Egyik gyerek se balhézik ezen. Elfogadták, egy év elég volt ehhez.

Nem találkozunk a rég nem látott unokatesókkal sem, a barátokkal, nem sírnak már, értik, elfogadják, nincs mit tenni. Lehet zohorálni, mérgelődni, hisztizni, de min változtat? Ők is tudják már, jobban, mint a felnőttek.

Nincs dráma.

Néha sokkol, mennyivel könnyebben adaptálódnak, mint mi.

Apró szirszarokon eszeveszett balhékat nyomnak le, hogy kifordult a pulcsi egyik ujja, hogy begyűrődött a cipő nyelve, hogy húz a hajgumi, nincs meg az orruk előtt rikító piros labda.

De a világjárvány már nem lépi át az ingerküszöbüket. 

 

Ha jól csináljuk, csak annyi marad meg majd nekik, hogy „jaaa, ez volt, amikor maszkot kellett hordani, az iskolában, mikor épp volt, a csuklójukon (hál' isten nálunk nem homlokon) mértek lázat reggelente, sokat voltunk otthon, igaz, a szülők fáradtak és idegesek voltak, viszont lehetett nézni sok mesét, lehetett nassolni, több könyvet, játékot kaptak, hogy ne unják szarrá magukat.

Talán ez az egyetlen, amit nem élek meg drámaian.

Ha jól csináljuk, nem traumatizálja őket ez az egész.

Ha jól csináljuk.

Ezen kattogok, miközben sétálunk a macskaalomért. A sok nem maszkostól kezdek kiakadni, az egyikük iszonyúan köhög, próbálom kikerülni, de szűk az utca, pont ugyanarra megy, két gyerekkel nehezebb futva haladni. Én, aki a nagy hippi attitűdömmel minden emberre lehetőségként tekintettem, már kerülgetem, akit veszélyesnek tartok.

Paranoiás vagyok vagy elővigyázatos? Ki vagy mi dönti el? Majd utólag megtudjuk.

De inkább legyek barátságtalanabb, inkább kerüljem ki értelmetlenül, akiknek a szájuk alatt lötyög a szürkére hordott egyszer használatos maszk, mint hogy békésen sétáljunk egymás mellett, miközben kiköhögi a belét is, és talán megfertőzi a gyerekeket.

Macskaalom beszerezve, megyünk is hazafelé.

Otthon alapos kézmosás, arcmosás, én vissza a laptophoz, végzem a dolgom, egy újabb rögtönzött meeting, közben a gyerekek minden játékot is előszedtek, kiberheltek, szétterelték a lakás mind a hatvan négyzetméterére.

Bennem még buzog a kimozdulásból jövő felfrissülés, minden aggasztó, bosszantó momentumával együtt. Most bírom a gyűrődést.

Talán azért, mert ránéztem az órára, és már tudom, hogy finisbe fordultunk.

Ilyenkor nincs parázás, aggodalom vagy stressz, mert hajtanak a teendők, amiknek a végén ott a csend és a duginasi, esetleg egy új This is us rész, vagy egy jó öreg Gilmore Girls, beszélgetés, egy kör a kedvenc The Mind-társasunkkal vagy egy jó film, tök mindegy.

Úgy fél hattól kezdve már látom a hajtás végét. Ilyenkor akkora lendületet kapok, hogy még táncolunk is egyet, rendszerint ABBA-ra, vagy Michael Jacksonra, Beatlesre, mikor mire. Vagy ha a gyerekek még nem mozogták ki magukat eléggé, ami mostanság megesik, akkor beteszem az Ének az esőben-ből a „Make 'em laugh”-t, mondjuk, kétszer-háromszor, és a végére tuti, hogy kipurcannak, ahogy ők is végigugrálják és táncolják az egészet. Jön az esti rutin, vacsi, fürdés, néha a kettő egyszerre, ők a kádban, én meg adagolom a szájukba a falatokat. Legkésőbb ilyenkor hazaér a férjem is, ugyebár, kijárási van. Szóval innentől ketten toljuk a bringát.

Még mindig nincs idő, egy pillanat sem a rossz gondolatokra, kivéve, ha összebalhézunk valami hülyeségen. De ha minden jól megy, békésen elalszanak a gyerekek. Ilyenkor jöhet a paráink átbeszélése. Egymás átsegítése a lelki mélypontokon.

A megbeszélése mindannak, amit nappal nem sikerült.

Snitt. Éjjel kettő van. Nem tudok elaludni. Gyerekek lélegeztetőgépeken. Harmincasok lélegeztetőgépeken. Képek villannak be, hogy betegek vagyunk. Próbálom elhessegetni. Gilmore Girls-jeleneteket próbálok felidézni. Felszínes, kis színes etűdöket próbálok bevonzani a fejembe.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Nem volt ez így tavaly ilyenkor. Egy éve még kovászoltam, jógáztam, napirendet írtam, nagyon éltük a karantént, világmegváltásban voltam.

Mostanra kimerültem. A rengeteg munka, a túl sok üzenet, a frusztráló érzés, hogy a férjem többet főz és takarít, mint én, hogy alig bírok játszani a gyerekekkel, kevesebbet olvasok nekik, hogy kevesebb egészséges ételt eszünk.

Valahogy a nyakunkra nőtt ez az egész helyzet. Most valahogy nem megy jól.

De ki mondja meg, hogy lehet jól összezárva élni a belvárosban világjárvány idején? Hogy lehet nem kiégni? Hogy lehet optimistának maradni, nem ráfüggni a hírekre, nem vizionálni rémségeket?

Nem tudjuk, most csináljuk először, mindenki. Egy éve még kihívás volt. Mostanra mázsás, fullasztó teher. Már érezzük a súlyát. És nem látjuk a végét. És ebben elfáradtam.

Úgyhogy lett egy füzetem, amibe mindennap jelenidőben írok kijelentő módban pozitív mondatokat. Mit árthatok vele? Legalább van pár perc mindennap, amikor csupa jó gondolatot ízlelgetek és vetek papírra. Hiszen a teremtő gondolatok erejéről annyian zengenek ódákat, hát, rajtam ne múljon!

Úgyhogy ismételhetitek utánam:

Egészségesek vagyunk. Kiegyensúlyozott az életünk. Energikus, türelmes és eredményes vagyok. Imádom a munkám, bőségben élünk. Boldogok vagyunk. És még egyszer: egészségesek vagyunk.

Szabó Anna Eszter