Winkler Nóra/WMN:  Vili, a novellád úgy indul , mintha egy brazil teleregény négy évfolyamának gyors összefoglalójába csöppennénk, rögtön elveszik az ember az első sűrű mondatokban, hogy melyik gyerek most akkor melyik házasságból is jön, és a hozott új testvérek pontosan kinek az ágáról kerültek be. Te is egy ilyesmi család feje vagy, nem?

Csaplár Vilmos: Úgy alakult az életem, hogy három gyerekem van, két lány, egy fiú, három anyától, mindegyik a nevemen, de egyik anyával sem kötöttünk házasságot, csak együtt éltünk. A harmadik anyával és a kisebbik lányommal, Julival jelenleg is együtt élek, de nem merült fel a házasság igénye.

W. N./WMN: A nőkben sem?

Cs. V.: Mindegyik történet más. Például a nagylányom, Flóra, az anyjával való ismeretségünk tizenkettedik évében született. Az anya már rendelkezett egy holland férjjel. Romantikus történet volt. Ha már a szobrásztehetségét kijuttatta a szovjet birodalomból, amely akkor öröknek látszott, jusson ki az én génem is. Így eshetett meg, hogy Flóra féléves korára már a harmadik vezetéknevet kapta. A kórházban, közvetlenül a szülés után az anya – lévén, hogy mi nem voltunk összeházasodva – ösztönösen a saját nevét mondta be. Majd kiderült, hogy a fogamzás föltételezhető napján már férjnél volt, ekkor következett a holland vezetéknév. Apasági keresetet kellett beadnom.

W. N./WMN: Ezek után teljesen érthető, hogy miért épp Hamupipőkét választottad.

Cs. V.: Még nem is mondtátok, hogy tetszett-e a mesém?

W. N./WMN: Nekem tetszett.

Cs. V.: Ezek szerint megteremtettem egy jó beszélgetés alapját.

W. N./WMN: Meg hát, de ha ügyetlen lenne, akkor is nagyon jót beszélnénk.

Both Gabi: Az írás jó.

Cs. V.: Köszönöm szépen. (nevetés)

B. G.: Engem elég rendesen fejbe vert.

Cs. V.: Miért ezt a kifejezést használod?

B. G.: Mert erős a végkifejlet. Egészen az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy lesz valami azzal a kidobott cipővel. Hogy mégiscsak az történik, hogy a királyfi beszáll egy taxiba, de aztán eszébe jut, hogy utánanézzen, mégis kié volt az a cipő, és miért volt ott…

Cs. V.: Azzal, hogy elhajította, eldöntötte a sorsát. Ezért jön arra a Soros, aki gazdagabb, mint a királyfi apja, és messze elér a keze. Következik a büntetés, a békaság.

B. G.: A béka az már rendben volt…

Cs. V.: Azt kértétek aktualizáljam az alaptörténetet, Soros mostanra Magyarországon a kormányunk „jóvoltából” mesebeli figura lett. Csak azt kellett kitalálnom, hogy ki kivel találkozzon. Gondolkodtam, ki lehet manapság ismert irodalmi nőalak?

W. N./WMN: Szerintem minden választásotok jó nőalak.

Cs. V.: Elsőre Dosztojevszkij Nasztaszja Filippovnája jutott eszembe, de ki olvas ma Dosztojevszkijt? Legyen inkább mese! Ami azért is jó, mert mesélni bármit lehet.

B. G.: Ebben nem vagyok biztos, hogy bármit lehet mesélni. Írni lehet bármit, de mesélni csak azt lehet, ami az igazság.

Cs. V.: Mint az Igazságos Kádár János című regényemben. Ez alapján gondoltam, hogy tudok mesélni napi dolgokkal érintkezve. Elvállaltam a fölkérést. Aztán jöttek ötletek, egy-két motívum, amik elindítottak.

W. N./WMN: De miért pont a Hamupipőke?

Cs. V.: Az előéletemből, ugyebár, következik, hogy a férjhez menés-motívum érdekel. És mi az egyszerű nép lánya és a királyfi házasságának mai változata? Egy jól kiválasztott egyetem nemcsak képzettséget ad, hanem megfelelő férjhez is hozzásegíthet. Lásd: például az angol Vilmos herceg és Katalin egymásra találását.

W. N./WMN: Gabi, neked miért volt megrázó?

B. G.: Reménykedtem, hogy a XXI. században is lehetnek olyan mesék, amlyekben a nők jól járhatnak, és nem maradnak hoppon. Meg izgultam, hogy legyen most már jó neki, olyan számkivetett volt.

Cs. V.: Azért szép ruhát kapott az anyukájától. A vécében.

W. N./WMN: Az nagyon filmszerű volt, szuperül nézett ki.

B. G: Igen, benne volt a forgatókönyvírói tapasztalat.

W. N./WMN: Teljesen fluid volt az a jelenet, ahogy alakul a saját ruhája, cipője, mindene.

Cs. V.: A tizennégy éves lányom volt az első olvasója. Sőt, előzőleg szaktanácsokat is kértem tőle. A telefonos dolgokban kikérdeztem, és ő adott útmutatást, hogy a mai ruhadivatoknak hol nézzek utána, amit, ugye, magamtól nem tudtam volna. Ravaszul érdekeltté tettem, hogy biztos tetsszen neki.

W. N./WMN: Vicces elképzelni, ahogy otthon erről konzultálsz a tinilányoddal.

Cs. V.: Még egy megjegyzést sem tett arra vonatkozóan, hogy sok a házasság, gyerek, mostohatestvér, féltestvér, mert nemcsak az ő családi környezete ilyen, hanem az osztálytársai jelentős részéé is. Így ez fel sem tűnt neki. Az eredeti mese is úgy kezdődött, hogy egy apa újranősül, gondoltam, akkor ennek a mai megfelelője a válások és nősülések hálózata legyen. Akkoriban nyilván a Grimm-testvérek azt gyűjtötték be, hogy egy válás… Ennyi minimum kellett, hogy lehessen mostoha, mostohatestvér.

Bár mi tudjuk, hogy a valóságban régen senki nem vált. Régen, ugyebár, sokkal „jobb” volt minden.

Minden házasság tartósabb volt, Mikszáth a Különös házasságban leírja az egyik okot, miért is. Az, hogy az apa visszajár az unokájához, mert jobban érdekli, mint szegény Hamupipőke, szerintem elég életszerű, nem?

B. G: Igen, meg az is, ahogy a kórházban a mosdóban hal meg…

W. N./WMN: Jaj, az szörnyű volt.

(Vili nevet)

W. N./WMN: Na, tessék, ő elégedetten röhög, mi meg ülünk lesújtva, ahogy elképzeljük azt a nőt.

Cs. V.: A kerekek alól fölhangzó gúnyos kacaj nem mindig őszinte. Röhögök, mert az életkorom alapján nekem van a legnagyobb esélyem rá, hogy megtapasztaljam a magyar egészségügy valóságát. Nem véletlenül rögződött annyira az agyamban a hír a kórházról, ahol találtak egy halott embert a mosdóban, hogy belekerült a mesémbe.

W. N./WMN: Apropó, mese. Nemrégiben néztem egy videót, egy amerikai sorozatot, nagyon jó utcai interjúk vannak benne New Yorkiakkal. Egy nyolcvan körüli, klasszikusan jól ápolt, szépen sminkelt nő volt az alany. A mesékről beszélt, hogy a fordulat, a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” – hogy mind ezeken növünk föl, ahelyett, hogy valaki elmondaná: nem biztos, hogy ez ilyen sima lesz. Majd picit elgondolkodott, és azt mondta: „Igazából, akik nekünk ezeket a meséket mondták, a szüleink, mind tiszta szívből vágyták, hogy ez nálunk is így legyen. Hogy tényleg boldogan éljünk, míg meg nem halunk.”

Cs. V.: Az USA központi metaforája a happyend. A szálak a gyötrelmes telepes múltra vezetnek vissza. Aki nem hitt ebben, elpusztult. Az egész kultúra három gondolaton alapszik. Az egyik, hogy ők a jók, mindig a jó oldalon állnak. A másik, hogy ők a legjobbak, és olyan világot hoztak létre, amit másoknak utánozniuk kell, ha nem teszik, az az ő bajuk. A harmadik: mindig mindent megoldanak, mindig győzni fognak. Náluk, Európával ellentétben, az isten sem a szenvedés, a bűntudat és a beletörődés hivatkozási pontja.

W. N./WMN: Jó, de Amerika történetének ismeretében érthető is, miért kellenek önépítő mítoszok.

Cs. V.: És rettenetesen nem tudják elviselni, ha kiderül, hogy mégsem olyanok, mint amilyennek hiszik magukat. Akkor százezrek mennek ki tüntetni, vagy oda se figyelnek, mert azt gondolják, ez nem is létezik. Oliver Stone az Amerika elhallgatott történelme sorozatban, kitalált egy nézőpontot. Úgy tudja nekik elmesélni a legszemetebb dolgokat is, hogy mindig ad fölmentést: „persze, ti jók vagytok, csak éppen ott nem ezt kellett volna csinálni, hanem azt”. Ahogy a filmekben is mindig vannak gonoszok, akik félreviszik a dolgot. De általában ezek nem az amerikai elnökök, vagy ha mégis, akkor nincs mese, rögtön van ott egy másik, aki jó. A perspektívát, hogy minden megoldható, nem akarják elveszíteni, és természetesen erre tanítják a gyerekeket is. Boldogtalanul éltek, míg boldogok nem lettek.

W. N./WMN: Szerintem mindegy, melyik kontinensen van az a szülő, ha normális ember, akkor azt akarja, hogy a gyerekének jó legyen. Függetlenül attól, milyen társadalmi ideákban szocializálódott.

Cs. V.: Ez igaz, de például ha a Grimm-testvérek mesekönyve mellé tesszük a Walt Disney-filmváltozatot, föltűnő a különbség.

W. N./WMN: Kétségkívül eltér a mi európai kultúránk, de az amerikainak sok irigylésre méltó eleme van, és ez olyasmi cselekvő, építő, aktív energiát tesz bele az emberekbe, ami nekem tetszik, imponál.

Cs. V.: Ez is a világképük része, hogy neked imponáljon.

W. N./WMN: Neked is imponálni akarnak.

Cs. V.: Nem azt mondom, hogy Amerikát én nem szeretem, éltem is ott egyszer fél évig, és nagy élmény volt. Különösen azért, mert már itthonról hosszasan sóvárogtam utána. Mindenféle ismeretet begyűjtöttem, és amikor életemben először megérkeztem, úgy éreztem, hogy már jártam ott. A Kádár-rendszerben nőttem föl, sőt, életem kezdete a Rákosi-korszakba nyúlik, mégis, vagy épp ezért kifejlett Amerika-mániám volt. Az Amerika-mániám az autó-imádatom részét képezte. Újpestről a Gellért szálló parkolójába jártam, mert a Gellértben laktak azok, akik a legújabb nyugati autómodellekkel érkeztek. Nem voltam egyedül, csoportosan keringtek a kisfiúk a Gellért előtt akkoriban. Amerikai meg nyugat-európai autógyárakkal leveleztem. Prospektusokat, jó esetben jelvényeket is kaptam. Kitűztem a mellemre, hogy BMW meg Hudson.

W. N./WMN: Érdekes elképzelni egy távoli amerikait, amint neked ír kedves válaszleveleket a számára ismeretlen Magyarországra. Már a gyerekkorod is meseszerű volt, Vili. Gabi, Hamupipőkének nem volt túl mesés gyerekkora, ugye? 

B. G.: Nagyon hamar árva lett, és végigszenvedte a gyerekkorát, szóval nem nevezhető mesésnek. Ennek ellenére vagy épp ezért,

Hamupipőke figurája az egyik legősibb női jelkép. Igazi női princípium, mert képes volt arra, hogy egy abszolút vesztes helyzetből – hisz a saját életéből túrták ki – ő kerüljön ki győztesen. Nagyon sok erő van benne.

Cs. V.: Ezért sajnáltad, hogy nem az a vége, amit vártál! Megsértettem a princípium-elvet.

B. G.: Nem-nem a princípium-elvet… amúgy semmit nem sértettél meg. Ezt a mesét Grimmék 1810-ben hallották, és sokat finomítottak rajta. A nagyon durva részeket ők is kihagyták az ősmeséből, mert eredetileg gyerekeknek szánták. Az, hogy a galamb kivájta a mostohalányok szemét, még nem is a legkegyetlenebb elem.

Cs. V.: Érte is őket szemrehányás, de arra hivatkoztak, hogy ezt nem ők találták ki, hanem az egyszerű nép.

B. G.: Ez tényleg népmesei alapra épült mű, és tudjuk, hogy csak az a mese marad fenn, ami sok-sok generáción át mesélődik és csiszolódik tovább.

W. N./WMN: Érdekes, hogy számodra ez női princípiumról szól, nekem az az emlékem róla kiskoromból, hogy aki gonosz és görény, az megszívja. Hogy persze, lehet kiszorítani, szemétkedni egy elesett kis másikkal, de ha ő jó – nem ügyes, csak jó – , akkor az van, srácok, hogy a ti rohadékságaitokon egyszerűen csak átsétál, el egészen a boldogságig. Nekem „az élet igazságos” alapú mese volt.

Cs. V.: Azt teszem hozzá ünneprontóan, hogy a gazemberek és a szemetek ebből élnek. Az emberek többsége azt hiszi, hogy a világ tulajdonképpen jó. Bármi rossz kivétel, elmúlik. Egyszer helyreigazodnak a dolgok. Ez a jóhiszemű remény sok szörnyűségnek a táptalaja. Igaz, sok szépség is fölcsillan ugyanettől.

W. N./WMN: Ez teljesen igaz. És, mondjuk, ötéves vagyok ennél az emléknél.

B. G.: Nekem ez a női túlélési képességről szól. Hamupipőkét tulajdonképpen pont a mostohaanyja taszította bele abba, hogy tudjon jól választani azzal, hogy elébe szórta a lencsét meg a hamut. Szerintem, aki képes arra, hogy szétválassza a jót a rossztól, azt is tudja, milyen minőségű életet éljen azután. Aki tudja, hogy mi a jó, mi a dolga, és meg tudta fogalmazni, hogy mit szeretne, mi a vágya – miután egy ilyen elképesztő lealacsonyított helyzetbe került – ráébredt, hogy nem szeretne így élni, de abban is biztos volt, hogy a saját erejéből – egyedül – nem tud kimenekülni ebből. Ezért hívott segítőket. Korábban megtagadta magát, amikor a hamuban ült, láthatatlanná akart válni, nem szeretett volna támadási felületet adni a nővéreinek és a mostohájának, de elege lett. Fellázadt, és nagyon jól tette. Beteljesítette ezzel anyja végakaratát, és azzá vált, ami szeretett volna lenni.

W. N./WMN: Ez kulcsfontosságú, hogy meg tudjuk fogalmazni?

B. G.: Igen. Amikor például a mostohatestvérei mindenféle kincseket kértek az apjuktól, ő csupán egy nyírfavesszőcskét kért. Ezt elültette, és a könnyeivel locsolta, ebben is volt egy előrelátó építkezés. Kereste a gyökereit, és figyelte a fa növekedését. Ő maga is elfelejtette valamiképp a saját gyökértelenségét ezáltal, és a fával együtt nőtt. Az, hogy a könnyeivel locsolta, azt jelezte, hogy a bánat és a fájdalom nem gyengítette, hanem inkább erőt adott neki, hisz tudott építkezni belőle.

W. N./WMN: Vannak a mesében más szimbólumok is?

B. G.: Persze, például folyton ő gyújt be, ez azt is jelzi, hogy fel tudja magában ébreszteni a tüzet, és a tűzbe veti a felesleges dolgokat. Mindig takarít, ez pedig azt mutatja, hogy tisztán látja a dolgokat… Az is nagyon fontos motívum, amikor a végén a galambok kivájják a mostohatestvérei szemét az esküvőre menet, hiszen Hamupipőke csak akkor válhat igazi királynővé, ha nem látják őt többé azok, akik ebbe a méltatlan szerepbe kényszerítették.

Cs. V.: Úgy érzem, szemrehányást kapok, hogy ezeket miért nem írtam bele.

B. G.: Dehogyis! Csináltál egy jó Hamupipőke-átiratot. Én is írtam ebből a meséből egy olyan szövegváltozatot, ami az eredeti motívumokat tartalmazza. Meg is jelent az Egyszervolt című meseantológiában több más klasszikus szöveggel együtt, ezeket szintén én írtam át.

Cs. V.: Lényegében ugyanazt csináltuk, csak te nem azzal a céllal, hogy átemeld a mai világba?

B. G.: Az őstörténet elemeit benne hagytam. Nálam is kivájja a galamb a lányok szemét.

Cs. V.: De mi volt az elved?

B. G.: Két szövegváltozat volt, az egyik a buta Disney-féle, aminek szinte semmi köze az eredetihez, és emellett volt a másik, ami tényleg zseniális, ezt Márton László és Adamik Lajos fordította. Nagyon szép szöveg, de a gyerekek számára nehezen mesélhető. Náluk például Hófejírkének hívják Hófehérkét, ezt nagyon nehéz kimondani ezerszer egy mesében. Egyvalakinek sikerült, és az Eszenyi Enikő volt. Fantasztikusan olvassa föl egy hangoskönyvben a Márton-Adamik-féle Grimm-fordításokat. A gyerekeim még kicsik voltak, de tátott szájjal hallgatták a számukra sokszor abszolút érthetetlen szavakat. Teljesen elvarázsolta őket, ám sajnos nem mindenki tudja így előadni ezeket a szöveget.

Cs. V.: Szerintetek az én „Hamupipőke-átiratomat” föl lehet olvasni egy gyereknek?

W. N./WMN: Nem, mert a felét nem érti.

Cs. V.: A tizennégy éves lányom mindent értett.

B. G.: A tizennégy persze, de itt hat-nyolcéves gyerekekre gondoltunk, akik elkezdik hallgatni, olvasni a klasszikusokat.

Cs. V.: A nem-értés a kizáró ok, vagy, mert amit értenének, az se jó nekik?

 B. G.: Szerintem egy csomó referenciát még nem értenek meg belőle.

Cs. V.: De nem is azt kértétek, hogy hat-nyolcéveseknek írjak.

W. N./WMN: Valami nekem azt súgja, egy kisgyereknek nem biztos, hogy meg kéne értenie azt, hogy egy nő meghal egy mosdóban, a hasában egy kisbabával.

Cs. V.: Jobb, ha az élet során váratlanul kerül eléjük egy ilyen eset?

W. N./WMN: Te ebben az iskolában hiszel? A folyamatos adagolás iskolájában?

Cs. V.: Nem tudom. Szeretem a meséket, talán nem kell bizonygatnom, de szeretem a valóságot is. Juli lányomnak végigcsináltuk, hogy Mikulás, Jézuska, meg húsvéti nyúl, de valahogy mindig úgy, hogy ez mese. Ha elhiszed, van, ha nem hiszed, nincs. Hogy majd, amikor eljön az idő, ne támadjon rám, hogy miért hazudtunk idáig neki. Így könnyebben tudott kibújni a meséből, fokozatosan. Először csak bedobta tesztelésként, hogy a barátnői meg az iskolatársai azt mondják, hogy nem is igaz a Jézuska. Miközben én még titokban hurcoltam haza a vállamon a karácsonyfát. 

W. N./WMN: Nekem erről a gyerekek elől dugdosott karácsonyfás hangulatról egy csodás művészeti történet  is eszembe jut. Tényleg csodás, a szó igazi értelmében. Mert van egy gyönyörű 1927-es Berény Róbert festmény, amit ennek köszönhetünk. Egy művészettörténész apuka próbálta tévénézéssel lekötni a gyerekét, amíg az anyuka díszítette a fát a másik lakásban. A Stuart Little-féle Kisegér című filmet nézték, ő félkómában, de egyszer csak felnézett, és látta, hogy a filmben a kandalló fölötti kép, amit tíz másodpercig mutattak, valahonnan ismerős. Egy ismert, de lappangó kép volt, senki sem tudta mi lett vele. Kalandos történet, ahogy végignyomozta a szálakat, felvette a kapcsolatot a hollywoodi berendezőkkel, kiutazott és meglett a kép, amit hazahozott, és itthon hetvenmilliós áron kelt el egy aukción.

B. G.: Ez tényleg mesés.

W. N./WMN: Gabi, te hogy csináltad a valóság és mesék közti átjárást a saját gyerekeiddel?

B. G.: Rengeteget meséltem nekik fejből, meg mesekönyveket írtam, tehát állandóan átjártunk a meséből a valóságba. A kettő együtt, párhuzamosan, fele-fele arányban vett részt az életünkben. Ha takarítani akartam, de nem hagytak békén, akkor azt meséltem, ordítva, mert, ugye, ment a porszívó, hogy lakik egy Poroszlán nevű oroszlán a kanapé alatt, és nézzék, mit csinálnak együtt Porhercegnővel. Összemostam a valóságot a mesékkel. Ez nekik teljesen természetes volt.

Cs. V.: Nekem például mindig szokásom volt, de a Julinál teljesedett ki, hogy azt mesélem el, ami vele történt. Az öt perccel előbb lezajlott dolgot is belefoglaltam. Ültem az ágya szélén, és ott fejeződött be a mese, hogy „és most elalszik”. Elaludt.

B. G.: Én is mindig azt meséltem, „ami van”.

W. N./WMN: Mi is olyan történeteket hallgattunk esti meseként, amikben egy lány testvérpár kalandjairól volt szó, és ezek hasonlítottak a mi életünkre.

Cs. V.: Én mellőztem a mesemotívumokat. Úgy mondtam el, „ahogy volt”. De magától a mesélés helyzetétől, a gyerek elkezdte meseként hallgatni. Ez viszont nekem is érdekes volt. Egy írónak ez az alaphelyzete. Például most elkezdhetnék nektek mesélni erről az asztalról meg erről a pohárról, meg hogy mi hárman beszélgetünk, azzal a szándékkal, hogy az, amit előadok, a szemünk láttára, a fülünk hallatára mesévé váljon. Most történik, de mégis úgy mondom el, mintha. Szóval egy író többnyire ilyen mesélő.

W. N./WMN: Ha szülőként meséltek a gyerekek életéről szóló igaz meséket, az egyébként mit csinál velük? Tanítja rálátni őket saját magukra, vagy valami mást hoz ki belőle?

Cs. V.: Először is megtanítja őket arra, mennyire fontos az, hogy az ember el tudja mondani azt, ami van, ami történik vele. Hogy az életben – ezt, ugye, az irodalomtudomány már jól kitárgyalta – a narratíva milyen fontos. Tehát megtanulja, hogyan gondoljon saját magára meg az életére, mint mesére, mint elbeszélhető dologra. Úgyhogy ez szerintem akkor is, ha alkalmazunk meseszerű elemeket, és akkor is, ha nem, ha a legmindennapibb eseményeket tesszük mesévé, azt sugallja, hogy tanuld meg elmesélni magadnak azt, ami történik veled, ami vagy.

W. N./WMN: Tanuld meg értelmezni, átlátni, feldolgozni?

Cs. V.: Persze nem ezzel a direkt céllal csináltam, de amikor Juli elkezdett mesélni, rögtön azzal áltattam magam, hogy ez az én hatásom. A mesélés sok képességet gyarapított nála.

B. G.: Egy gyerek mindig annyit fog fel egy történetből, amennyit képes befogadni. Mert védi magát, és ami belefér a világába, azt elhelyezi azon belül.

Cs. V.: Nem hiszek abban, hogy van olyan, hogy „egy gyerek”. Meg kell tudni állapítani, melyik gyerek milyen irányba vihető. Ha ugyanazt csinálod, mint a másikkal, még ha féltestvérek is, egészen más hatása van. Lehet, hogy itt rontasz, amott meg jó.

B. G.: Persze.

Cs. V.: Mindegyiküknek van egy egészségesen önző, belső világa, sok mindent tartalmaz, amiről a szülő nem is gondolja, hogy van.

W. N./WMN: Ami utána megszűnik?

B. G.: Hétéves korunkban eltűnik a puha viaszréteg, ami nem engedte, hogy bemenjenek az fájdalmasabb dolgok. Ez egyre vékonyabb lesz, miután a gyerek megszűnik képekben gondolkodni. Attól kezdve, hogy megtanul írni-olvasni, legtöbbször elvész ez a tulajdonság…

Cs. V.: Vagy átalakul…

B. G.: És sokkal védtelenebb lesz.

Cs. V.: Függ attól is, hogy mi történt előtte, közben meg utána. Szerintem itt sincs recept, mert elkezdik egyre inkább egymás között megbeszélni a „meséiket”.

Addig rád reagálnak, mint szülőre, utána meg már fontosabb, amit a barátok, barátnők egymás között mesélnek. Kiépül egy világ. Az is nyújt valami védelmet. Csak más fajtát.

W. N./WMN: Térjünk vissza a novella elejére. Vili, mondtad, hogy a te gyereked fel sem kapja a fejét amiatt, hogy itt az összes érintett ember három-négy másik relációból már hoz egy-egy gyereket, neki ez a saját valósága, biztonsága. De te ezt egy átlagostól elrugaszkodott családmodellnek látod, vagy nem is volt soha más a fejedben? Egy vízió, hogy lesz majd egy nő, akivel egy nagy házban, nagy kertben a közös gyerekeket nevelitek?

Cs. V.: Anyukám azt mondta fiatal koromban, „ne hamarkodd el a házasságot”. Ezt azóta is tartom. (nevet)

W. N./WMN: És az övék jó házasság volt?

Cs. V.: Ásó-kapa, nagyharang. Több mint negyven évig éltek együtt, az apám halála szakította meg. Két gyerekük született, egy fiú, egy lány. A nővéremnek jutott az a megtisztelő feladat, hogy ezt a klasszikus családmodellt vigye tovább, ő így él. Én meg… hát… Mondjuk így, fogékonyabb voltam a korszellemre. A hatvanas-hetvenes években nagyon megnőtt az élettársi viszonyok száma, annyira, hogy a közfelfogás ezt már nem is annyira bírálta. Másrészt pedig, amint már említettem, vannak a különféle esetek, történetek. Például a szovjet birodalomból való kimenekülésnek a romantikus terve. Azért mondom romantikusnak, mert ugyan sikerült, és a nagylányom anyja megvalósította a lehetőségeit, viszont szétszakított bennünket a két országban élés. Hiába hívtam föl a „holland” lányomat 2004-ben, amikor beléptünk az EU-ba, hogy „üdvözöllek abból az alkalomból, hogy végre újra egy országban élünk”, az anyja ma sem tudná a több kontinensre kiterjedő galériás kapcsolatait működtetni innen. 1988-’89-ben én már inkább itt szerettem lenni, attól a naiv hittől vezérelve, hogy majd „itt” is az lesz, ami „ott”.

W. N./WMN: Mindjárt karácsony van, és az minden családnál kérdés, ki kivel, hogy van együtt 24-én. Az egyik barátnőm a volt férjével, a közös gyerekükkel és a volt férjének előző gyerekével és a volt feleséggel és annak az előző házasságából származó gyerekével. És ez mindig is így ment, ülnek és békésen vacsoráznak emberek, akiket különböző vérségi szálak kötnek össze.

Cs. V.: Ebben van azért illúzió, mert – ha már ugyanígy két-három hétig kellene együtt lennünk, nem működne.

W. N./WMN: Nyilván. Emiatt váltak szét. De a praktikus ügyeket és az ünnepeket jól csinálják.

Cs. V.: Nem tudom, hogy a gyerekek ezt hogyan élik meg. Én is próbáltam olyat, hogy több anya meg féltestvérek együtt. A kisebbek talán kezdik azt hinni, hogy ez majd így marad. Fontosabb, hogy rendes kapcsolatot tartsanak egymással a hétköznapokon.

W. N./WMN: Gabi nálatok hogy telik a karácsony?

B. G.: Békésen. Délelőtt a gyerekek az apukájuknál vannak, én addig takarítok, díszítek, főzök, ilyesmi. Délután átjönnek a volt férjem anyukájával és húgával, akkor ott vagyunk együtt, és nagyon jó a hangulat. Aztán ők elmennek, mi meg otthon maradunk. A karácsony ebben nem speciális, a hétköznapokban is így élünk, teljesen normálisan.

Akkor is egy család vagyunk, ha nem élünk együtt, összeköt bennünket ez a három gyerek, akik mennek-jönnek attól függően, hogy ki mikor ér rá. Alkalmazkodunk egymáshoz, mert csak így lehet élni.

W. N./WMN: Ti amúgy hány éve ismeritek egymást Vilmossal?

B. G.: Szerintem legalább harminc.

Cs. V.: Rólad az a legkorábbi képem, hogy a Deák téri metrómegállóban, a kisföldalatti felé vezető folyosón jössz szembe velem, igen fiatalon, hosszú, kibontott, lebegő hajjal, nagy, kerek szemekkel, merész tekintettel. Nem tudom, hol ismerkedtünk meg, de az már megtörtént, mert köszöntünk egymásnak. Nagyon közel lehettél a 18-hoz.

B. G.: Hát, húsz voltam.

Cs. V.: Másik emlék: fönt a Svábhegyen volt egy faház-kocsma, ott is találkoztunk, amikor a Szent Iván-éjeken fölözönlött Pest ifjú alternatívjainak színe-java.

B. G.: Te jó ég, tényleg, ilyen is volt… Te mindig fehér ruhában voltál, arra emlékszem, én viszont talpig feketében.

Cs. V.: Feketében télen járok, októbertől áprilisig, aztán fehérben. Nincsenek más színek, eltűntek. Pedig Bódy Gábor temetésén még nem volt fekete ruhám, Cserhalmi Gyuri segítségével kellett kikölcsönözni a Katona József színházból valami gyászöltönyt számomra. Most ha valaki tavasszal meglát fehérben, akkor tudja, hogy itt a jó idő. (nevetés)

W. N./WMN: Tulajdonképpen egy időjós béka vagy. És béka van a novellád végén is.

Cs. V.: Lehet, hogy a következő életemben békaként születek újjá.

B. G.: Tudjátok, hogy a békát nem megcsókolni kell, hanem falhoz vágni? Akkor változik át. Ez a csók megint egy Disney-féle ferdítés. Az eredetiben a béka bemászik a királylányhoz az ágyba. És nincs más lehetősége, mint az, hogy a királylány felordít: „menj innen, te büdös béka!” Aztán falhoz vágja, és akkor királyfi lesz belőle.

W. N./WMN: Mondjuk, az elég csavaros elképzelése a Disney-nek hogy cukibb a csókolgatni egy békát, mint elhajítani.

Cs. V.: Nem ezért van annyi kábítószeres? Undorító, de ha megkóstolod, királynő leszel.

B. G.: Ebben lehet valami… Sajnálom, hogy leegyszerűsítették ezeket a meséket ennyire happy-happy-re, az összes hercegnőt megbénították, elbutították, tehetetlenné tették. A mesékben mindig olyan főhősök vannak, akik eldöntik, hogy megcsinálnak valamit, ennek mindent alárendelnek, mennek-mennek előre, és nem hagyják magukat.

Az összes női főhőst, akik egyébként iszonyú erősek és bátrak, ostoba kis férfifüggő figurákká formálták, és ezzel azt üzenik a kislányoknak, hogy: „én nem vagyok elég jó, nem vagyok önmagamban értékes, nem érek semmit”. 

Cs. V.: Tehát az amerikai változat a nőt fokozza le?

B. G.: Igen, és mindig van egy férfi, aki kiemeli, és jön a „wow”, miközben az eredeti mesében, a nő először kiérdemli, hogy jöjjön el az a pasi, és csak azután emeli ki.

Cs. V.:  Számomra a mesék tanulsága az, hogy bárhol elkezdhetők, bármerre folytathatók. Az „egyszer volt, hol nem volt” meg a „boldogan éltek” formulát nem igénylem.

B. G.: A világ minden nyelvén megvannak ezek a különböző mesekezdések, és legtöbbször arra valók, hogy bevezessék a mesék világába a hallgatókat, a végén pedig épp az a céljuk, hogy megszakítsák a varázslatot. „Belépők és kilépők”.

Cs. V.: A hetvenes években írtam egy meseregényt, felnőtteknek, A királylány szivacskabátja címmel. Tehát volt előgyakorlatom ehhez a mostani feladathoz.

W. N./WMN: Van valami rituálétok év végén, túl azon, amit mindenki csinál?

B. G.: Nekem semmi…

Cs. V.: Meghatározzák a körülmények. Idén Szigligeten leszünk. De volt olyan is, amikor Ignác fiammal szilvesztereztem, szerveztem neki egy bulit, az egyébként is gyerekekkel rendelkező barátomhoz odahívtunk még pár gyereket. Ekkor ismertem meg a kislányom anyját. Aki a feleség barátnőjeként belejtett, gyerektelenül…

Szöveg: Winkler Nóra
Képek: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography

 

Olvassátok el a WMN 5+5 korábbi írásait, és a hozzájuk kapcsolódó beszélgetéseket:

Grecsó Krisztián és D. Tóth Kriszta páros interjúja: Lekapcsolod a vágyat, és ez megöl, kicsinál

Olvasd el Grecsó Krisztián novelláját is: Semmi nem történhet magától 

Szentesi Éva és Péterfy Gergely páros interjúját is Winkler Nóra készítette: Amit ma Magyarországon a politika művel, az szellemi és morális kútmérgezés.

Olvasd el Péterfy Gergely erre az alakalomra született novelláját is: Hát, így szerettünk egymásba a nagymamával, kisunokám –  Hófehérke után szabadon 

Fiala Borcsa és Németh Gábor páros interjúja szintén Winkler Nórával: Kérem, én nem gyilkoltam meg senkit.

Németh Gábor friss novellája Kosztolányi nyomán: Cseresznyevirágzás – Édes Anna, 2017

A hatalom hazudik. Megteheti. Winkler Nóra Dragomán Györggyel és Gyárfás Dorkával készített páros interjút. 

Dragomán György Antigoné-átirata A hangár címet kapta.