A nehéz élet, avagy miért nem akartam soha, hogy „valami fiatalember eltartson"
Az én drága nagymamám egykoron elképzelt nekem egy férfit. Gondolta, magas lesz, erős, okos, vicces, és ha nem is fehér lovon érkezik, de, mondjuk, egy szép, fehér autóval. Körülbelül ebben ki is merül a hasonlóság a nagymamám és Kubatov Gábor között (a legnagyobb parlamenti párt pártigazgatója egy lakossági fórumon így indokolta, hogy részt vesz a népszavazási kampányban: „(...) az én okom a fiam jövője. Van két lányom is, de remélem, hogy őket majd elveszi valami fiatalember, és eltartja őket" - a szerk.). A nagyim az évek során egyre inkább lemondott erről az álomképről – amit különben nem pénzéhségből, hanem azért kergetett, mert majdnem háromszáz kilométerre él Pesttől, ahol én lakom –, és manapság már csak az esélytelenek lemondó nyugalmával teszi fel a kérdést: „nincs autója, mi?”. Nincs hát, nekem ez sose volt fontos. Kalapos Éva Veronika írása.
–
Milliomosok és szeretetnyelvek
Mit gondoltok, miért van az, hogy az én popómat szinte sosem furikázták ülésfűtéses, szantálfa illatú csodaautókban? (Egyszer egy randira az egyik exem kocsival érkezett, de aztán hamar kiderült, hogy munkahelyi járgány.) Mivel a szerelmi tablóm nagy részét eddig zenészek és bölcsészek alkották, autó szempontjából hátrányos szórásból válogattam, de talán – ahogy egy barátnőm megfogalmazta – egyszerűen csak sose hittem el, hogy nekem ez járna. Nem így napjaink egyik közszereplője, aki nem félti a lányai jövőjét, hiszen azokat majd úgyis elveszi „valami fiatalember”, aztán le van tudva a gond.
Azta! Hogy én erre sose gondoltam! Ne röhögjetek, tényleg nem. Jó, persze néha hülyéskedünk a barátnőimmel, hogy a pasikkal való állandó szenvedés helyett fogni kéne egy öreg milliomost, aki remélhetőleg hamar feldobja a talpát (bár lassan kezdünk kiöregedni a „milliomosfogó” korból, mármint nem a saját szempontunkból, hanem a milliomoséból). De valahogy ez nekem soha nem ment.
Az egyik régi pasimnak a pénz volt a szeretetnyelve – na, vele semmit se bírtam kezdeni. Ruhákat vett nekem, ékszereket (ne gyémántokra gondoljatok, de akkor is), én meg izzadtam, mint örömlány a templomban: helló, nekem nem ez kell! Bár éreztem a jó szándékot, ezerszer többet jelentett volna pár szeretetteljes szó vagy egy romantikus gesztus. Gary Chapman óta tudjuk – vagyis már sokkal régebben, csak ő foglalta össze –, hogy a szeretetnyelvek léteznek, és ahhoz, hogy jól szeressük egymást, fontos megtanulni a másikét.
„Valami fiatalember” és a boldogság
A fent említett közszereplő kijelentésével pontosan ez a bajom: ha a legfontosabb dolog, amit „valami fiatalember” fel tud mutatni az édesapa és a lányai előtt, az a vagyon, amiből majd eltartja a csajt, az elég szomorú.
Még szomorúbb, hogy 2016-ban, Magyarországon egy férfi tényleg kiejt a száján egy olyan mondatot, amivel gyakorlatilag azt mondja: elégedett leszek, ha a lányaim egy életre függő helyzetbe kerülnek.
Ez több szempontból is gáz: egyrészt még akkor is, ha hiszünk az életfogytig tartó szerelemben, beláthatjuk, hogy létezik a világon elhidegülés, félrelépés, válás – és akkor mihez kezd a lány, akit egész addigi életében eltartottak? Nem azt mondom, hogy az ember ne támaszkodjon a párjára és ne bízzon meg benne, de hosszú távon arra számítani, hogy az én életem anyagi terhét más viszi a vállán… hát, sok szerencsét!
A másik probléma, hogy nem jó haszontalan életet élni. Oké, vegyük az extrém példát. A nő szül néhány gyereket, és azt mondja: az én munkám a gyereknevelés, nem akarok/nincs időm emellett még dolgozni is, ezért tart el a férjem. Rendben, de mi lesz akkor, ha majd a gyerekek kirepülnek? Az ember nem szülhet tízet csak azért, hogy nyugdíjasként is legyen kit pátyolgatni – óhatatlanul előfordulnak üresjáratok, amikor a nő egyszer csak szembesül vele, hogy önmagának és önmagáért semmit sem tett az életében.
Ismétlem: nem a háztartásbeli anyukák ellen intézek szózatot, csupán úgy érzem, nem jó önállótlanná válni, ráadásul veszélyes is.
Elég, ha a számtalan családon belüli erőszakkal kapcsolatos esetre gondolunk, amelyekben nagyon sokszor szerepet játszik az érzelmi mellett az anyagi függés is („Hová mennék? Nincs pénzem albérletre…”). Tényleg ezt kívánja valaki a lányának?
Igen, a példáim extrémek, de az élet is az. Régen valóban szokás volt, hogy a férfi tartotta el a nőt, de ez egy egészen másik gazdasági és társadalmi rendszerben történt, kár összehasonlítani a mai helyzettel.
Itt, most, Európa közepén nem csupán sértő, ha egy nőt a saját apja (!) mindössze annyira taksál, hogy majd „valami fiatalember eltartja”, de nagyjából lehetetlen vállalkozás is lenne.
Vagy, mert az illető fiatalember sem Krőzus, vagy azért, mert a lányok esetleg többre vágynak: saját célokra, tanulási lehetőségre, önálló keresetre, sikerélményekre.
Szörnyű, nem? Na, ezért járok én még mindig tömegközlekedéssel. Bocs, nagyi!
Kalapos Éva Veronika
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/eli santana