–

Winkler Nóra/WMN: Gábor, az Édes Annát írtad át, de emlékszem, a Hófehérke is érdekelt, csak azt hamarabb elvitte a Péterfy.

Németh Gábor: Nem hamarabb, csak olyan szívhez szólót írt hozzá mailben, hogy Jancsó Adrienne, a nagymamája szokta volt mesélni ezt a történetet… Egy nagymama az mindent visz, nyilván. Nincs mese.

Fiala Borcsa: Péterfy előhúzta az érzelmi kártyát.

N. G.: Elő. Ezért kértem az Édes Annát. Csak arra emlékeztem, hogy jó volt anno olvasni, a regényből meg annyira, mintha egy épületből az alaprajz maradt volna meg, de még az is túlzás, tehát: hogy egy cselédlány kinyírja a gazdáit.

F. B.: A Hófehérkében is van cselédlányság, nem?

N. G.: Abszolút, csak ő nem mészárolja le a törpéket. Az én korosztályom számára elég különös újraolvasni az Édes Annát, ugyanis amikor gimnazisták voltunk, akkor csak a cenzúrázott változat volt publikus. Nem volt ott az első fejezet, amelyben Kun Béla elrepül. Kosztolányi maró iróniával írja ezt le, nyilván rendkívül kínos volt a '70-es évek irodalomtörténetének. Szeretem ezt a képet, fantasztikus, bár nálam dupla igazgyöngysorok lógnak a nyakában, úgy repül a Kun Béla. Na, kábé ennyire emlékeztem az egészből.

W. N.: Újraolvastad nyáron?

N. G.: Igen, ráadásul a kritikai kiadást, benne a keletkezéstörténet, az összes szövegváltozat, a fogadtatás, kritikák, és néhány önértelmezés. Baromi érdekes, sok furcsaság van a könyv körül. Persze maga a szöveg, ami igazán fantasztikus. Igazi öröm. Mindenkinek csak izgatottan javasolni tudom.

W. N.: Borcsa, te is szereted?

F. B.: Nagyon. Még egyetem alatt olvastam, és gimiben kötelező jelleggel. Azért is tudok hozzá kapcsolódni, mert au-pairkedtem Angliában, tehát a modern cseléd életformája megvan. Emlékszem erre a kiszolgáltatott sorsú lányra, aki megtűrt személy mások lakásában, de nyilván a munkája meg kell. Kicsit ilyen az au-pairkedés is.

W. N.: Ilyen sok benne a megalázó érzés?

F. B.: Nehéz fiatal lányként kikerülnöd egy teljesen idegen országba.

Tizennyolc éves voltam, akkoriban még internet sem nagyon volt. Ott laksz valakinek az otthonában, de nem egyenrangú személyként. Te vagy az, akit mindig „le lehet akasztani”, akinek lehet füttyenteni, aki ellátja a családot, főzöl, mosol, takarítasz, gyerekre vigyázol, gyereket nevelsz, de közben nem tartozol hozzájuk.

Kiszolgáltatott helyzet. Tizennyolc évesen az ember olyan érettnek hiszi magát, de elnézem az ilyen korú unokahúgaimat, és megdöbbenek, hogy még annyira fiatalok.

W. N.: Lehet ezt úgy csavarni magadnak, hogy azért kint lenni igaziból szabadság? Vagy kétségbeejtő maradt.

F. B.: Nem kétségbeejtőnek éltem meg, mert én akartam. És jó lehetőség volt, azalatt az egy év alatt valamennyire felnőttem. Később összeköltöztem egy ír fiúval, saját háztartást vezettem, tök jó lecke volt. Meg nem baj, ha az ember ilyen kihívások elé állítja magát.

N. G.: Úgy tíz éve lehetett, hogy egy vidéki pizzériában ebédeltünk a családommal. Ott ült három 17 éves lány, akiken látszott, hogy felső középosztálybeli gyerekek, nagyjából a törökszentmiklósi „Vízy család” sarjai, akik valamelyik környékbeli, jó gimnáziumban fognak nemsokára érettségizni. A pizza körül a legnagyobb vágyálmukról beszélgettek, ami az volt, hogy ha minden a legjobban alakul, elmehetnek Londonba au-pairnek. Tehát a kétezres évek Vízynéinek gyerekei, a felső középosztálybeli csemeték azt találták a non plus ultrának Törökszentmiklóson, hogy elmennek „Édes Annának” Angliába. Akik mindent megkaptak, nagyszerűen tudnak angolul, jó ízlésűek, jól öltöznek, finoman nevelték őket. És ez volt álmaik netovábbja. Annyira durva a közép-európai létnek ez a totális lefokozódása, hogy ennyit bír kínálni: egy ilyen, erre való helyzeti előnyt. Kemény, nem?

F. B.: De, viszont most már szerintem több lehetőségük van. Huszonkét éve csak au-pair-vízummal lehetett dolgozni, nem is vállalhattam volna más munkát, mert ha lebukok, öt évre kiutasítanak az országból. Ennek ellenére egy fish&chips shopban kötöttem ki, ahol egészen a junior krumplisütő pozícióig emelkedtem. A húgaim például, akik 11-12 évvel fiatalabbak, az Erasmus-ösztöndíjjal végig roadshow-zták Európát. Az egyik úgy ment ki angol szakra Portugáliába, hogy ott derült ki: portugálul folyik mindez, és ő egy büdös szót nem beszélt. Ennek ellenére kint volt egy évig. Én angol-magyar szakra jártam az egyetemen, akkoriban egy darab pályázható ösztöndíj sem volt. A másik húgom úgy volt Egyiptomban arab-európai konferencián, hogy sok köze azért nincs a témához. Már sokkal több a lehetőség, ha akarják.

W. N.: Nagy vita ment arról, hogy mennyire következik a szövegből: Édes Anna gyilkolni fog.

N. G.: Pont ez a regény egyik radikálisan jó tulajdonsága, hogy nem klasszikusan építi fel a tragédiát, nem akarja lépésről lépésre, pitiáner módon  indokolni, hogyan kerül valaki örvénybe. Kosztolányi finoman csinálja. Kell az a látszólagos váratlanság. Így jó, ettől erős.

W. N.: Borcsa, neked logikus? Pláne a tapasztalataiddal.

F. B.: Kérem, én nem gyilkoltam meg senkit. (nevet)

W. N.: Én ezt valamiért éreztem... (nevet) De el tudod képzelni, hogy ez az alá-fölé rendelt viszony, a sok megfelelési szándék ide vezet?

F. B.: Abszolút. És fontos, hogy nálam ez saját választás volt, ha bármikor úgy döntök hogy elég, fölülök a repülőre, és szépen hazamegyek a szüleimhez a Rózsadombra. Ez nem ugyanaz, mint amikor valakinek az egész életét cselédként kell leélnie. Ráadásul Édes Anna egy rendkívül naiv, jó szándékú lány, aki belekerül ebbe az ördögi körbe.

W. N.: Gábor, a te átiratodban a Vizyné azért nem csak felső középosztálybeli nő, mondjuk, ezek a kategóriák nem is rímelnek a mostani magyar társadalomra.

F. B.: Kicsit Luxusfeleséges.

W. N.: Igen. Egy felfuvalkodott nő, feltételezhetően a férje teljesítménye, vagy kiemelkedő uniós pályázatíró képességei miatt jól szituált családban. Legtöbbször ellenszenves.

N. G.: De az eredeti Vizyné is az. Egy minimum neurotikus, de inkább pszichopatának tűnő asszony a regényben, nem?

F. B.: De-de. Vizynék egyébként ma is vannak. Dolgoztam kint egy családnál, ahol mindennap ki kellett takarítanom a kétszintes, száz négyzetméteres kecót. Mindennap. Nem azért, mert annyira koszos volt, hanem hogy ár-érték arányos legyen a lakhatásom. Ez a munka nagyon intim, olyan dolgokba látsz bele, amibe az anyjaként vagy a vendégeként soha. Érzékeny kapcsolat. Nekem is van takarítónőm, sok barátnőmnek is, de ez a mai napig aktuális téma nők között, panaszkodni rájuk, hogy „jaj, nincsen jó takarítónő, ezzel ez a baj, azzal meg az”. Vizynék a mai újgazdag nők, beeresztik az intimszférájukba ezeket a bejárónőket, azután megy a kávéházban az Édes Anna szidás.

W. N.: Miért vállaltad azt a plusz kört még, ezt a takarítóst?

F. B.: Nem akartam hazajönni, ha már nagy nehezen kijutottam Angliába. Az első családnál egy egyedülálló apuka gyerekére vigyáztam. De nagyon-nagyon hamar kiderült, szeretné, ha már nem lenne annyira egyedülálló.

W. N.: Ha pont a saját nappalijában találná meg az új társát?

F. B.: Három napja voltam ott, jöttem ki a fürdőből. A fürdőszobával szemben volt az ő hálószobája, és ott ült szépen, félmeztelenül, dekoratívan be volt takarva selyempaplannal, így olvasott. Annyira be volt állítva az egész, hogy rögtön éreztem a nekem dobott csalit. Viszont nem szorultam rá a házigazdára. Amint kiderült számára, hogy nem leszünk egy pár, mondta, hogy köszöni szépen, ennyi volt. Gyorsan elkezdtem keresni egy másik családot.

N. G.: Ezek ősminták. Az uradalmi cselédeket berendelték, szimpla ügy volt, simán benne volt a szocializációban. A városiaknál burkoltabban ment, nézegetve ezt a társadalmi-történeti folyamatot, ott, ha a családnál akadt kamasz fiú, bele volt kalkulálva, hogy a cselédlány fogja úgymond beavatni.

Ezek a nemi szerepek keményen bele voltak építve a szocializációba. Játszmák voltak, amiket valaki kimondva vagy kimondatlanul, de elvállalt.

F. B.: Nehéz ez, mert ha ott vagy egy családnál, kicsit a része leszel. Kicsit több mint, mondjuk, a kutya, de nem sokkal.

W. N.: A szüleid nem könyörögtek, hogy gyere haza?

F. B.: Van még három lányuk, szerintem örültek, hogy egy gonddal kevesebb. Sose könyörögtek. Sőt, amikor később elköltöztem otthonról, másnapra már át is alakították a szobám. Szóval tudtam, hogy ha esetleg meggondolnám magam, és nem válik be az a pacák, akivel leléptem otthonról, akkor tovább kell haladnom. (nevet)

W. N.: Érdekes, az átalakuló funkciójú szobák a cselédség témához is kapcsolódnak. A nagyszüleim Andrássy út melletti lakásában is volt egy keskeny szoba, amit cselédszobának hívtak, raktárnak használták, izgi, régi illatú dolgok voltak ott.

N. G.: Gyerekkoromban nálunk mindig voltak úgynevezett bejárónők, Pest környéki falvakból jártak be. Akkor már a nők is dolgoztak, ez, ugye, a szocialista ideológia része volt, törjön meg az a családmodell, amiben a férj tartja el a családot, így a nők is nagy számban elhelyezkedtek. Nem volt semmilyen értelemben piac, tehát a munkabérek sem tudtak úgy működni, hogy egy családfenntartó jövedelme elég legyen, legalábbis kevés esetben volt ez így. Tehát rá is kényszerültek a nők, így kiépült a bölcsődék rendszere, az anyák gyorsan elmentek dolgozni. Ezért a háztartási munkák egy részét nem tudták elvégezni.

W. N.: Itt jön vissza a modern cselédek iránti igény?

N. G.: Igen, szerintem így folytatódott fura módon a cselédtartás. Az ötvenes-hatvanas években a bejárónők cselédszerű szerepben voltak, de nem laktak a családoknál. Azért sem, mert azok a lakástípusok nagyrészt megszűntek. A nagyszüleim még ilyesmi újlipótvárosi lakásban éltek, a konyhából alvófülke nyílt, függönnyel lehetett elválasztani. A cselédnek, ha lett volna, ott lett volna a helye. Lehetett is látni a régi csengők foglalatait. De nálunk ebben a hálófülkében vidéki egyetemisták laktak, ágybérletet kaptak a nagyszüleimtől. Tehát elmúlnak dolgok, de marad valami nyomuk, és ott, a nyomban keletkeznek ilyen fura életképződmények.

A furcsa bejárónők, akikből a nyolcvanas évek takarítónői lesznek. A „takszinénik”.

W. N.: Akikre nagyon is van igény.

N. G.: Van egy nagyon jól szituált ismerősöm, aki egy elhúzódó építkezés miatt egy budai villát bérelt pár hónapra. Csinált egy bulit, és körbemutatta a házat. És a szuterénben volt egy teljes garzon a mosókonyha mellett. LED-tévével, kis konyhával, tip-top, tökéletes fürdőszobával. Nyilvánvaló volt, hogy az a lehetséges Édes Annáé. Ez tehát jön vissza. Kezd újra kialakulni ez a családhoz nagyon szorosan kötődő személy, vagy akár egy kisebb család, mert ahol nagy a kert, ott jó, ha egy férfi is van, aki lenyírja a füvet, gondnokszerűen viselkedik. Kezd visszaépülni ez a fura helyzet.

F. B.: Én nem érzem ezt furának, van rá az igény. A háztartások is mások, mint régen. A nagymamák egy csomó családban kiestek. Az én anyám még mindig dolgozik, tehát nem nagyon tud besegíteni, és akkor ott állok – immár egyedül – és bizonyos feladatokat nem tudok ellátni a saját háztartásomon belül, sem időm, sem energiám nincs rá. Nekem is volt viszonylag rövid ideig bébiszitterem, merthogy muszáj volt megoldani valahogy, és ugyanezért van takarítónőm, különben szalad az egész háztartás. Nem kell ebben csak a negatívumot, a kiszolgáltatottságot látni, pont azért, mert egész másképp nézünk egymásra – ő nem Édes Anna, és én sem vagyok Vizyné. Olyan takarítónőt keresek, akivel tényleg kölcsönösen jó viszonyt tudunk ápolni, a bébiszitter nyilván még ennél is érzékenyebb téma. A mostani takarítónőmbe akkor szerettem bele, amikor a könyvespolcon port törölt, levett egy Cserna-Szabó András könyvet, és megkérdezte, kölcsönkérheti-e. Éreztem, hogy meg fogjuk érteni egymást. Az sem baj, ha a szőnyeg alatt nem porszívózik minden alkalommal, amikor Cserna-Szabót olvas.

W. N.: De jó, ilyen nálunk is volt, egy Philip Roth könyvre kérdezte, hogy kölcsönadnám-e. Tök jóban vagyunk, bennem mégis mindig van vele kapcsolatban egy kicsi zavar, kis kompenzálás.

F. B.: Nem lehet, hogy ez a zavar csak benned van? Ismertem egy családot, akik annyira röstellkedtek, hogy „Úristen, mit fog szólni a takarítónő!?”, aki azért jön, hogy kitakarítson, hogy előtte kitakarítottak maguk. Ilyenkor kell szerintem az embernek magával elbeszélgetni, rendezni, tulajdonképpen mit szeretnél, hisz a végén mégiscsak te fizetsz.

Ő kínál egy szolgáltatást, és te azt megveszed. Neki sem tartottak fegyvert a fejéhez, neked se, ez a kereslet-kínálat szerencsés együttállása.

W. N.: Tudom, és mégis.

F. B.: Emlékszem, egy időben erdélyi nénik jöttek majdnem minden családhoz takarítani és az öregekre vigyázni. Régen még meg tudták oldani családon belül, hogy a nagyon idős rokonokat ellássák, ma már ez nem megy. És jönnek egy másik országból, ebbe besegíteni.

W. N.: Ha nagyon lefáradok, elmegyek egy thai masszázsra. És ha ügyes vagyok, akkor nem a teljes 60 percen át gondolkodom azon, hogy ez a nő most velem foglalkozik, pedig biztos van egy gyereke vagy kettő, akiket szeret, csak épp távol él tőle, hogy pénzt keressen. Nem hiszem, hogy így képzelte el az életét, hogy egy pláza rémes levegőjében természetes fény nélkül, az óránként hozzá érkező, kikészült európaiakat tegye helyre. Nehéz eltekinteni ezektől, holott igazad van, Borcsa, ez kereslet-kínálat.

F. B.: Értem az erkölcsi kérdéseket, amiket feszegetsz. De nem lehet, hogy mi még ezt a fogyasztói kultúrát sem nagyon tanultuk meg? Bemész a boltba, és rögtön azt mondod: „Elnézést, ne haragudj!” – miközben neki az lenne a feladata, hogy kiszolgáljon.

W. N.: Jó, ez igaz.

N. G.: Szerintem ez a szétcsúszás, szétzilálódás nagyjából akkor kezdődött, amikor az Édes Anna játszódik. Volt egy szélsőjobboldali tömegmozgalom is, nemcsak szélsőbaloldali, és utána már soha nem épült vissza – egyébként, ugye, már az is kérdéses, hogy mi is? Mi nem épült vissza? Létezett valaha olyan érett és kulturált polgári társadalom Magyarországon, amire most nyugodt szívvel hivatkozhatnánk? Hát, finoman szólva is kérdéses.

W. N.: Azt nézve, hogy mi zajlott a regény idején az országban, ez a mában melyik év lenne?

N. G.: 1920 és 1922 között játszódik, tehát olyan, mintha most a 2010-es évekről írna valaki egy regényt. És pont a mintául választott fejezetben látszik: az, hogy mi van egy cselédlánnyal, hogy hogyan kell hozzá viszonyulni, akkor sem volt problémamentes. Vizyék szalonjában a beszélgetés ugyanezeket a kérdéseket veti fel. Csak visszamenőleg gondoljuk, hogy ez valaha is rendezett volt. A doktor figurája arról beszél: nincsen olyan, hogy emberiség, csak emberek vannak, nincs olyan, hogy társadalom, tehát ezek csak absztrakciók, a forradalmak nem oldanak meg semmit. Csak az irgalom létezik, mint megoldás. Kosztolányi meg is írta, neki ez volt a legfontosabb. Az irgalom... és két ember viszonya. Elhatárolódik a globális megoldásoktól. A doktor úgy fogalmaz: „a nemzet szó se létezik”. Túl bő. Az emberiség is túlzás, a nemzet is, ezek nevében nem lehet föllépni.

F. B.: Ha itt két ember viszonyát nézzük, szerintem fontos, hogy ha valakinek ennyire megveszed az idejét, az életét kvázi, az kibillenti az egyensúlyt, és kihozza belőled az állatot. Egyszer írtam az amerikai sztárok és segítőik viszonyáról, érdekes megnézni, kiből hogyan tűnik el a humánum, csak azért, mert megteheti.

W. N.: De a jóérzésű megbízókat is megzavarja ez az egyenlőtlen állapot. Kicsit bezavarja az értékrended.

F. B.: Mondjuk, akikről írtam, azoknál már eleve elvesztek értékrendek. Üldögélsz például Britney Spearsként egy nagy ranch közepén, az már annyira irracionális világ, ott más a működés eleve.

N. G.: Van egy alapvető feszültség.

Ma a szabadság, egyenlőség és testvériség hármasságában élünk. Elvileg. De a társadalom mégsem ezen alapszik, hanem az egyenlőtlenségen, amit valójában természetesnek tart.

Ennek is van képviselője a regényben, elmondja, hogy nem kell ezen ennyit problémázni. Az emberek soha se voltak egyenlőek, nem is lesznek. Kialakultak a szabályok, hogyan éljünk egyenlőtlenségben, és kész, nincs semmi probléma. Csak az, hogy közben ideológiai szinten ezt mégsem fogadják el, sőt tabusítják. Az ideális élet ezen a három fogalmon alapszik. A valóságban meg az a kőkemény tény, hogy ő neked alá van rendelve. Alkalmazott. Kirúghatod. Bizonyos határok közt megalázhatod. Ő  erre nem válaszolhat egyenlőként, mivel nem birtokolja ugyanezeket a jogokat. A liberális demokráciák eszmei szinten olyan elvrendszert képviselnek, amit a valóság nem igazol. Kasztok vannak, érinthetetlenek vannak. Az egyik embernek szabad azt, amit a másiknak nem.

W. N.: Nem is értem, tulajdonképpen miért szívatjuk magunkat ezekkel a dolgokkal. Mindig beszorulunk. Nem lehet megoldani. Kicsit olyan, mint a házasság és az örök hűség fogalma, hogy „aha, jó lenne”, mindenki törekszik is rá, de kevesen teljesítik.

F. B.: De papíron milyen szép!

W. N.: Ja, ezek a dolgok papíron szépek.

F. B.: Ezért lehet olyan jól kívülről másoknak tanácsot adni! Ugyan nem érted a helyzetét, de nyomod az általános elveidet.

W. N.: Gábor, tetszett nagyon az átiratod, elegáns a benne lévő indulat. Irónia van benne, düh nincs.

N. G.: Csak akkor működik egy szöveg provokatívan, ha ő maga nem játssza le ezeket az érzelmi játszmákat. Az kell, hogy másokat hozzon izgalomba. Örülök, ha ez sikerül.

F. B.: Abszolút egyetértek. Nem kell megmondani az olvasónak, hogyan kéne éreznie magát. A cikk bevezetőjébe sem írom bele: „ez most nagyon szomorú történet lesz” – döntse el ő.

W. N.: Vagyis az indulat megélésének nem az írás a terepe. Viszed bele a saját hevületedet, de mindvégig próbálsz távolságot tartani. Kicsit olyan, mint a tantrikus szex.

F. B.: Igen. Szerintem akkor lehet valamit jól megírni, ha már meg tudtad oldani, ha már megvan a távolság. Ha nagyon benne vagy egy érzelemben vagy egy fölkavaró életszakaszban, nem tudsz róla írni. Meg kell várni, amíg körbejárható, becsomagolható, bedobozolható valami lesz, akkor fogsz tudni akkora távolságot kialakítani, hogy az olvasónak is élvezhető, értelmezhető, azonosítható legyen.

W. N.: Na, ezért gondolnak az emberek bölcsként az írókra, mert azzal találkoznak, ami már le van szűrve, higgadt és értelmez. Úgy hiszik, egy írónak ez mindig adott.

F. B.: Pedig mindenki mindent a maga számára szűr le. Amikor A Pál utcai fiúkat olvastuk, a magyartanár megkérdezte: „Na, mi ebből a tanulság?” Mondtam neki: „Az, hogy mindenki a saját kárából tanul”. Azt felelte, hogy ez milyen hülyeség, az az okos ember, aki más kárán tanul. Azóta eltelt harmincvalahány év, és én még mindig úgy érzem, hogy az ember soha nem tud más kárán tanulni. Amíg te nem égetted meg magad, nem fogod elhinni, hogy az a tűz forró. Tök jó lenne, ha tudnánk más kárán tanulni, elég lenne egy 90 éves emberrel elbeszélgetni, aki elmondja az élettapasztalatait, és egy csomó csalódást megspórol neked. Sajnos- és hál’ Istennek ez nem így megy. Kinyitod a női magazinokat, hátha majd ott megmondják neked, mi a tuti. Nem. És nem is biztos, hogy az én megoldásom a másiknak is az.

N. G.: Nekem nagyon érdekes volt, hogy amikor a Zsidó vagy? című könyvemet írtam, azt gondoltam: egy végtelenül magányos, csak rám érvényes, személyes tapasztalatot írok meg. Önterápia és magánmánia. Mégis sokszor volt olyan élményem, hogy valaki azt mondta, vele pont ugyanez történt, pontosan ezt érezte, amit én.

Van egy furcsa ellentmondása az írásnak, hogy miközben azt gondolod, a legszemélyesebbe hatolsz le, és onnan próbálsz fölhozni dolgokat, de kiderül, hogy az közös, méghozzá közösen elhallgatott tapasztalat.

F. B.: De akkor ez mégiscsak hordoz magában egy csomó bölcsességet, nem? Megfogalmazol egy dolgot, ami másban is ott volt hátsó érzés gyanánt, csak nem tudta így felszínre hozni, de olvasva a te szövegedet, saját magát is megérti. Így a saját idegenségét kevésbé érzi idegennek.

N. G.: Igen, ilyen értelemben nemcsak engem gyógyíthat meg, hozhat jobb kondícióba, hanem mást is. Ez nagyon jó. Nem kell artikuláltan tanácsokat megfogalmazni, megmondani, hogy mások hogy éljenek helyesen, enélkül is tud hatni az irodalom.

F. B.: Nagyon propagálom, hogy az ember mindent megkérdőjelezzen, és ezt – saját magammal kiszúrva – egyébként a gyerekeimnek is tanítom. Nem kell elfogadni, amit én mondok, nyugodtan meg lehet kérdőjelezni, vitatni, bizonyos kereteken belül. Sajnos ez nálunk többször is megtörténik, mint ahogy szeretném...

N. G.: Ide talán az a most nagyon divatos szó illik, hogy „érzékenyítés”. Ezt tudja csinálni az irodalom. És ez sokkal jobb, mert olvasóként a saját tudásodhoz jutsz. Ha hajlandó vagy belemenni, ha fölidéz folyamatokat benned a szöveg, akkor te, aki olvasol, te jutsz hozzá valamilyen tudáshoz, lelassítva újraéled a hasonló tapasztalataidat. Eltűnődsz, megállsz, reflektálsz a saját életedre.

W. N.: Volt, hogy valaha engedtetek megtörténni valamit az életetekben, ami nem volt jó, de az, hogy „ez majd megírható”, helyretette?

F. B.: Én ezért örülök, hogy megtaláltam az írást, merthogy azóta tulajdonképpen nincsen rossz élményem, mivel a rossz élmény is egy rohadt jó sztori tud lenni. Már fogorvoshoz is úgy megyek, hogy az mekkora jó. Sőt, tinderezni is így szoktam. Ott aztán annyi horrorsztori van, amit jól meg lehet írni.

N. G.: Amikor haldoklott Kosztolányi, bement hozzá Karinthy, belépett a szobába, és azt mondta: „Nem baj Dezső, ez is jó lesz valamire”. Persze ez nyilván nem azt jelenti, hogy az ember nem tud összetörni vagy kétségbeesni, de valóban, ilyen értelemben – az írás felől nézve – minden jó valamire. Ez a reflexivitás lehet az életed legjellemzőbb tulajdonsága. Aki ír, az azért egy kicsit mindig kívül áll, és onnan figyeli a saját életét.

F. B.: Én nagyon szeretek figyelni. Ezért szeretem az éjszakai buszokat, egyszer fel kéne ülni egy doboz sörrel meg egy jegyzetfüzettel, és menni pár kört, annyi sztori van. Amikor elkezdtem blogot írni, már suliba járt mindkét gyerekem. Évzárójuk volt, két külön teremben, ott álltam a szörnyű helyzettel, két helyen kéne lennem egyszerre, mert ha nem, akkor én leszek a szaranya, aki nem volt ott, és nem tapsolta meg a gyerekét. Elmebetegként rohangáltam a két terem között, mint egy rossz színdarabban: „ó, még mindig csak a K-nál tartanak” – és akkor átszaladtam a másikba. Átizzadtam a gyönyörű ruhámat, a sminkem szétcsúszott, de végül sikerült mindkét helyen ott lennem az adott pillanatban. Félórával később elmeséltem egy barátomnak, mire ő: „De hiszen, ezt te már fejben megírtad”. És tényleg. Nem szeretem rosszul érezni magam, ezért még a szomorú sztorikat is megpróbálom úgy átforgatni magamban, hogy mire szöveg lesz belőle, legyen benne valami vicces. Ez ad egy életszemléletet, hozzáállást. Hogy oké, hasra estem ötezer ember előtt, pont egy nagy adag kutyaszarba, de tulajdonképpen ez lehet vicces is.

W. N.: Olyan, mintha dupla pálya lenne. Az egyiken megy a meccs, ahol durván sípcsonton rúgnak, és te nem tudod berúgni a gólt, de mindig át lehet ugrani a másik mezőre, ahol ez meg nettó öröm, mert termékeny téma. Szerintem akik olvassák, most úgy fogják gondolni: „na, ez nem igazság”.

F. B.: Szerintem megy a meccs, van a kommentátor, és mind a kettő te vagy.

N. G.: 

„A hibák rendesen azonosak erényekkel. Csak a nézőpont más.”* Az a kérdés, hogy íróként mivel fizetünk ezért a luxusért? Hát azzal, hogy az önfeledtségnek esélye sincs, gyakorlatilag mindig tart a figyelés.

F. B.: Én nem gondolom, hogy az embernek minden jóért feltétlenül meg kell fizetnie.

W. N.: Annyira csodás, hogy mindig bejön a Borcsának ez az örömpárti életigenlő attitűdje! Totál igaza van.

F. B.: Amit más emberek elköltenek terápiára, nekem az írás miatt nem kell. Egy csomó dolgot így tudok feldolgozni. Formázgatom, gyúrogatom, ne legyen túl intimpistás, és mire kész a szöveg, – és már meg tudom mutatni másoknak –, addigra a problémát körülbelül megoldottam. Tehát amit mások elköltenek terápiára, én azért pénzt kapok.

W. N: De vicces vagy, Borcsa, ezt hoztad fel védelmedben arra, hogy úgy tűnik, aki tud írni, az eleve jobb helyzetben van? Hogy amire más sokat költ, te megkeresed? Ez mindenkit meg fog nyugtatni!

F. B.: Jó-jó, de van az a része is, hogy amit mások elmondanak terápián, az ottmarad abban a szobában. De amit én megírok, azt onnantól mindenki fogja rólam tudni.

Winkler Nóra

Grecsó Krisztián és D. Tóth Kriszta páros interjúját is elolvashatod, amit szintén Winkler Nóra készített: Lekapcsolod a vágyat, és ez megöl, kicsinál

Olvasd el Grecsó Krisztián novelláját is: Semmi nem történhet magától 

Szentesi Éva és Péterfy Gergely páros interjúját is Winkler Nóra készítette: Amit ma Magyarországon a politika művel, az szellemi és morális kútmérgezés.

Olvasd el Péterfy Gergely erre az alakalomra született novelláját is: Hát, így szerettünk egymásba a nagymamával, kisunokám –  Hófehérke után szabadon 

ITT mindent megtalálsz, ami az 5 Aegon Művészeti díjas férfiszerző és az 5 WMN-alkotónővel kapcsolatos 

Hamarosan olvashatjátok Dragomán György novelláját is, utána pedig Gyárfás Dorkával és Dragomán Györggyel készít páros interjút Winkler Nóra.

*Az idézet Babits Mihálytól való.

Képek: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography