–

Winkler Nóra: Gergő, a rengeteg nőalak közül miért épp a Hófehérkére ugrottál?

Szentesi Éva: Mert az a legkönnyebb. (Nevet)

Péterfy Gergely: Nem. Hanem azért, mert a gonosz tükröt, aki azt mondja, „szép vagy, szép vagy, szép királynő”, nagymamám játszotta egy hangjátékban. Nekünk is megvolt lemezen, és a nagymamám mondta, félelmetes hangon. Borzalmasan bizarr volt, nagyon furcsa, kiskoromtól fixálódott ez a feloldhatatlanság, hogy miért pont a gonoszt játssza a nagymamám. Ezért rögtön megcsíptem.

W. N.: Érdekes, mégse boncolgatsz benne családi szálakat.

P. G.: Nem. Az első reflexemre bíztam, mi az, ami megfog, és nem is akartam túl komolyba beleválasztani. De hát aztán az lett végül.

W. N.: Elég komoly lett.

P. G.: Végül horrort kanyarítottunk belőle.

W. N.: Éva, te a Hófehérkét választottad vagy a Péterfyt?

Sz. É.: Péterfyt, de egyébként tök vicces, mert régen volt egy sorozatom, ismert nőalakokat dolgoztam fel mai, egyes szám első személyben megírt verzióban. Ott úgy írtam meg a Hófehérkét, hogy elmegy a rendőrségre, és elmeséli, hogyan erőszakolták meg heten. Amikor elkezdtem olvasni Gergely írását, volt egy visszacsengése ennek.

W. N.: Nem tartozik a novellához, de érdekel ez a nagymama-hang dolog. Egy ötéves gyereknek ez elég ellentmondásos lehetett.

P. G.: Kognitív disszonancia. Valahogy nekem ebben jelent meg a Kádár-rendszer is, ebben a fura ellentmondásban, hogy a nagymamámat így elcsúfítják. A rendszer is benne volt, az egész „nem értem-szituáció”, meg az idegenkedésem attól, hogy valaki színész, és olyasmit kell eljátszania, ami nem ő. Ezt sose értettem, és nem is szeretem.

Sz. É.: Alapvetően a tükör nem egy negatív karakter.

P. G.: Igen, a mesében a tükör jó.

Sz. É.: Az igazságot mondja.

P. G.: Nem tudja nem az igazságot mondani. Az tök jó. Nagyon szeretne hazudni, de nem bír.

Sz. É.: Igen, és a végén össze is törik, ugye?

P. G.: A rajzfilmben igen.

Sz. É.: Ezerféle verzió van Hófehérkéből, a Disney nagyon megszépíti, de én egy olyat láttam, ahol a végén megcsúnyul a királynő, és összetöri a tükröt, mert nem bírja. A Grimm-mesében nem törik a tükör.

W. N.: Engem még a hangja, a nagymama-ügy tart fogva. Ha neked ez ilyen nyomasztó volt, mondtad neki, kérdezted őt erről?

P. G.: Nem, mert valahogy az egész jelenséggel, hogy színész, nem tudtam mit kezdeni.  

W. N.: Elképzelem milyen az, hogy kicsi vagy, és a nagymamád, aki amúgy a melegség, a még a szülőknél is nagyobb türelem meg ráérés…

P. G.: Hát, az én nagymamám nem csak ez volt. (Nevet) Néha elképesztő hisztérika tudott lenni. Egyik legviccesebb emlékünk Bori húgommal, amikor ő vigyázott ránk, mi rosszalkodtunk, és elkezdett hisztizni. Kapott egy hisztirohamot. Effektíve. Toporzékolt, aztán lefeküdt a földre, ütötte ide-oda a lábait és visított.

W. N.: És ti?

P. G.: Álltunk döbbenten.

Sz. É.: Gergely, te vonzódsz az ilyen karakterekhez.

P. G.: Miért, az Évuka ilyen szerinted? (Péterfy Gergely felesége, Péterfy-Novák Éva – a szerk.)

SZ. É.: Az Évuka? Jaj dehogy is, ugyan már isten ments. (Nevet.)

W. N, :  Nem magadra gondoltál ugye, Éva?

SZ. É.: Mint hisztérika? Neeeeeem!

P. G.: Hát, úgy néz ő ki, mint egy hisztérika? Őőőőő? Jaj, soha! (Nevet.)

W. N.: Na, ebből elég, az vagy, vagy sem, Szentesi?

SZ. É.: Tudok hisztérika is lenni, vállalom, ezzel szerintem semmi gond nincs. De ezt a Gergely tudja is.

W. N.: Sokat vagytok együtt Kisorosziban, Szentesi gyakran tölti nálatok a hétvégét. Ezek időnként hisztériafesztiválok, vagy most akkor hogy képzeljük el?

SZ. É.: Nagy íveken halad az egész. Sírás is van, nem is tudjuk min, de van, és utána megint teljes boldogság.

P. G.: A feleségem és Éva bekuckóznak a kanapén, kinyitnak egy Baileyst, én meg bezárkózom a dolgozószobámba.

W. N.: istenem, de szép, te csak írsz, írsz, építed, rendíthetetlenül az életműved. Ők meg kint sírnak, kacagnak.

SZ. É.: Meg zöldséget pucolunk, főzünk, megbeszéljük a pasikat, politikát.

P. G.: Időnként kinézek, töltök nekik valamit, ha elfogyna.

SZ. É.: Megpuszilgatja az Évukát, Évuka elzavarja, hogy most ne, most fontos dolog van, mi meg folytatjuk. 

W. N.: Van ebben az összetartó, összezáró nővilágban bármi kis félelmetes is neked, hogy kiszorulsz, túlpartra kerülsz?

P. G.: Nem. Nagyon szórakoztat, nagyon szeretem. Rajzfilmszerű, minden óriási gesztusokkal történik, és ettől színpadias,

úgy nézem, mint egy előadást, amiben ők maguk is tudják, hogy túljátsszák. Hol  a kemény feministát, hol a férfiak által érzelmileg elgyötört áldozatot.

SZ. É.: Engem ezek az alkalmak megmentenek. Néha kibírhatatlan szerelmi válságaimból hoznak vissza az életbe, azzal hogy viccelünk, kivesézzük, sírunk és nevetünk, mindent lehet.

P. G.: Én meg, mint Lőrinc barát Rómeóhoz és Júliához képest vagyok jelen, és hallgatom a beszélgetést.

SZ. É.: Arról, hogy a férfiak milyenek, hogy sose szabad hinni nekik, mert ha egyszer véletlenül mégis, akkor rögtön belefutsz abba, hogy mégsem szabadott volna. Én velük ott, Kisorosziban teljesen otthon érzem magam. Mindent megélhetünk, megbeszélhetünk.

W. N.:  Szerintem van itt valami a nagymama sztoriból Gergő, hogy te ezt a fajta turbulenciát, drámát jól viseled, jól kezeled, sőt szereted, leginkább. Amúgy felszabadítóan hat, ha ez megvan egy férfiban. Ez nagyon jó kapcsolati képesség szerintem.

P. G.: Eleve van két húgom, és ahogy a két Éva csinálja, ismerős. Ahogy felteszik a régi lemezeiket, újramesélik a történeteket. Mondjuk, ők a végén énekelnek is.

SZ. É.: Igen, az István a királyt!

W. N.: Nagyon más az az intimitás, amit nők tudnak egymással megélni, mint amit férfibarátságokban meg lehet?

P. G.: Más szerkezetű. Nyilván van, amit a férfiak csak férfiakkal beszélnek meg, és a nők csak nőkkel, de ami publikus, az is nagyon szórakoztató.

W. N.: Naná, hogy szórakoztató, de most a mélységét kérdezem. Szokták mondani, hogy az nehéz a férfiaknak, hogy míg a nők könnyen meg tudnak egymással nyílni, a férfiak benne maradnak a kemény szerepben, és ritka az a barátság, vagy  többfős kör, ahol ők is megoszthatják, amiben épp vannak. Pedig ez mindenkinek fontos, nagyon sokat ad.

P. G.: Van egy-két barátom , akikkel mindent meg tudok beszélni. És ha más nincs, akkor kiírom. Nincs olyan érzésem, hogy a férfiszerepem miatt bennszorult volna valami, amit jólesne kimondani. Ilyen szempontból elég nyílt vagyok. Meg az írás, a művészet amúgy is feminin foglalkozás, nem?

W. N.: Az írásról nem gondolnám, hogy feminin.

P. G.: Jó, akkor nem. Nem szoktam ilyeneken gondolkozni, hogy férfinak vagy férfiasnak kell lennem,. Megélem, ami éppen adódik, anélkül, hogy minősíteném. Viszont amikor írok, akkor meg tudom ezt vizsgálni. A legjobb gondolkodós állapotomban hímnős vagyok, szóval nem nélküli. Leginkább a megértés teljességére törekszem.

W. N.: Éva, te hogy állsz ezzel, hogy nem törekedni szerepnek való megfelelésben, csak hozni önmagad?

Sz. É.: Pont tegnap kérdezték, mit gondolok, milyen lesz majd az öregségem. Én meg annyit válaszoltam, hogy nem tudok így gondolkodni, nem is tudnék így élni, ilyen megtervezősen. Magamra is úgy gondolok, hogy minden, ami van, ami vagyok, az ilyen, és száz százalékban ilyen, nincs megtervezettség. És ez nem felelőtlenség, egész egyszerűen élvezni akarom azt, amit még kaptam az élettől, hogy még itt lehetek, még élhetek valamennyit.

Nem tudom, meddig fog tartani, de tök jó, hogy itt vagyok, és ezt nem vagyok hajlandó megfelelésben tölteni. Gyakorlatilag semminek nem akarok megfelelni.

Mondjuk, ez igazából gyerekkorom óta így van.

W. N.: Tényleg? Azt hittem ez később, tapasztalatokkal alakult.

Sz. É.: Mindig elképesztően erős szabadságvágy volt bennem, az az érzés, hogy nekem senki ne mondja meg, mit csináljak. Így viszonylag korán meg is találtam az utamat. Először rajzzal, festéssel kezdtem foglalkozni, ilyen iskolákba is jártam, ebben nagyon szabadon engedtek a szüleim. És amikor az anyámék elváltak, mi meg apámmal maradtunk, óriási sértettség volt bennem, mi az, hogy én nem kellek az anyámnak. Mi az, hogy elmegy, kilép, és itt hagy. Ezt hordoztam magamban, és egy sokáig eltartó, mély haragot magammal szemben, hogy nem vagyok elég jó, elég szép, ha az anyám elhagyott. Én végig, egészen a betegségemig azzal küzdöttem, hogy szelídebb legyek. De nem vagyok, ezt már elfogadtam. És az nyilván a betegségem eredménye, hogy rájöttem, igazából itt nincs mit utálni. Ez van, ezt kaptam, ezzel élek, és jó így. Nem kell változtatni.

Nem leszek egy aranyos, otthon ülő, édes nő, akinek az az élete, hogy a gyerekeivel legyen, a férjének éljen, nekem másfajta az utam, és ezért nem haragudhatok magamra.

W. N.: Abból, hogy magadra haragudtál, ami szinte elkerülhetetlen egy gyereknek egy válási folyamatban, magad jöttél ki, vagy volt terápiád?

Sz. É.: Ha nem jön a rák, erre nem jövök rá. Nem lettem volna hajlandó szembenézni magammal. Nagy menekülés volt tizenhattól huszonnyolc éves koromig, féltem, és rohantam, gyakorlatilag önmagam elől.

W. N.: De ez normális.

P. G.: Nem tudom, mi a normális. Szentesit ismerve, aki nagyon szélsőséges impulzusoknak tud engedni – tőle ez teljesen normális. (Nevetnek)

W. N.:  De általában nem normális szerinted, hogy amíg az ember tud, ez elől rohan?

P. G.: Dehogynem, persze. Ez a Szent Pál-történet, futsz az igazság elől, ameddig csak lehet és tudsz, azután egyszer csak iszonyúan pofán ver valami, és akkor kész. Végül az ember egy idő után megtanulja, a sokadik futás után rájön, hogy jobb ezt nem csinálni. Jobb a szembenézéssel kezdeni, mert iszonyú fárasztó ez a futkosás. És baromira el is megy vele az idő. Luxus. Nem mondanám, hogy mindig sikerül, de az ember több ilyet visz párhuzamosan. Bizonyos dolgok elől fut, másokkal pedig szembenéz.

W. N.: Te például milyen dolgokkal égetted így feleslegesen az időt, energiákat?

P. G.: Ó, sok mindennel. Írásfeladatokkal, párkapcsolatokkal, emberi kapcsolatokkal is. Világnézeti dologra, amit föl kellett volna ismernem már rég, de nem, ilyenre nem emlékszem. Inkább emberi kapcsolatokra és konkrét feladatokra.

W. N.: Mi volt a legkonkrétabb pofán verés, ha ezt használjuk metaforának?

P. G.: Biztos a két elcseszett házasságom. Volt, hogy már tudtam, már rég abba kellett volna hagyni, de még ez, még az, még amaz. Magamnak már bevallottam réges-rég, évekkel a válás előtt, hogy ez kuka, és mégis valamiért az ember tolta, ilyen volt. Szám szerint kettő.

W. N.: De megengedted magadnak, hogy erre szükséged volt, vagy haragudtál azokért az évekért?

P. G.: Haragudtam magamra, persze.

W. N.: Éva, neked a rák ilyenféle határvonal az életedben?

Sz. É.: A rák egy elég erős határvonal. Persze nem lettem másik ember, az alapjegyek, a temperamentum, a szabadságvágy, az akaraterő megmaradtak, nem mosta át teljesen a személyiségem a betegség, de csomó minden máshogy van már. És azért is erős határvonal, mert gyakorlatilag, tök vicces, de a rákkal kezdődött el az igazi életem. Azelőtt tévelyegtem, ide-oda csapódtam, kerestem az utam. Gyakorlatilag úgy kerültem egyenesbe magammal, és az életemmel is, hogy megkaptam ezt a betegséget. A könyvnek, amit írtam erről, az áll az elején, hogy sokkal többet kaptam a ráktól, mint amennyit elvett, és ez tényleg így van. Milyen furcsa, hogy egy ilyen nagy fájdalomnak, több évig tartó szenvedésnek, aminek nyilván veszteségei is vannak, ennyi mindent lehet köszönni.

W. N.: Előbb kérdezte a minket körbefotózó Goti, hogyan élted meg, hogy ismert lettél, amire azt mondtad, dehogy lettél. Na, de mégis kialakult „A” Szentesi.

Sz. É.: Nekem ez természetes. Nem gondolok úgy magamra, hogy én vagyok „A” Szentesi. Nyilván nem tudok másképp lenni, csak úgy, hogy én vagyok a Szentesi, akit szeretek. Meg szoktam lepődni, amikor ismeretlenek odajönnek, de mégis boldog érzés ez, mert adtam nekik valamit, és általában azt köszönik meg. Ez nagyon klassz, pláne amikor valaki bajban van, és a segítségemen keresztül jut el orvoshoz, vagy fedezi fel időben a tumorát. Úgy gondolok erre, hogy tudtam használni a tapasztalást, szeretik, amiket írok, ezért a rákos történetek sokakhoz jutottak el. Tök hasznosnak gondolom, hogy én vagyok „A” Szentesi, nem úgy, hogy úristen, de jó, hogy ez én vagyok, hát, el vagyok ájulva, hanem van értelme annak, amit csinálok.

W. N.: Gergő, neked ez más volt attól, hogy a családodban eleve sokan „A” valakik voltak?

P. G.: Igen, és elég nyomasztó feladat volt ezt ledobni.

Láttam a családban pár embert, akit lenyomott, hogy nagy emberek leszármazottja, és mindig szabadkozott, hogy hát, igen, az ősök nagyobbak, bocsánat, hogy ő nem. Ez nem oké, így nem jó lenni a Földön.

Ez mindig plusz erőt, energiát adott, hogy ezt a feladatot ki kell ikszelni, nem lehet megúszni.

W. N.: Civil szakmában, ami értelemszerűen nem jár ismertséggel, abban is lehet nagyon jónak lenni.

P. G.:  Igen, de amikor elkezdtem olvasni és történeteket írni, az annyira érdekes volt, hogy teljesen elvitt. A legnagyobb élvezet leülni és írni. Egy álom. Annyira a legintenzívebb állapota a létezésnek, meg a legjobb része, hogy nem is volt kérdés: ezt kell csinálnom.

W. N.: Mihez hasonlítanád? Másnak mi lehet ilyen, mint neked az írás állapota?

P. G.: Talán a szerelem. Amikor tényleg érzed, hogy érdemes lenni. Szerelmes embereken látni, hogy most ő a világ közepe, minden róla szól, csillagpor hullik és aranyfény száll rá. Hogy lenni jó.

W. N.: Éva, neked mikor vált önkifejezéssé az írás, mint a tevékenység, amit akarsz, szeretsz, élvezel?

Sz. É.: Hét éve írok, az első blogbejegyezés akkor született. Terápiás jelleggel indult, akkor voltam a rák előtt a legmélyebben. Nem tudtam, mi van, és elkezdtem kis írásokat kirakni magamból. Akkor ez éppen éles váltásban volt a rajzzal meg a festéssel, és nekem ezek a bejegyzések, ahogy később is, nagyon sokat segítettek. Egy mentőöv számomra ebben a világban. A rajz se csak rajz, nekem másfajta dolog.

W. N.: Elsőre csak magadnak írtál, vagy inkább megosztani vágytad?

Sz. É.: Egyből kiraktam Facebook-bejegyzésbe egy hosszabb karcolatot. És rögtön jöttek is a visszajelzések, hogy tetszik. Én mindig magamnak írtam, de azonnal megosztottam a nagyközönséggel. 

W. N.: Ha ma írsz, azt sokan olvassák. Ki tudod kapcsolni az olvasók várakozását, és totálisan abban maradni, amit, és ahogy magadtól fogalmaznál?

Sz. É.: Teljesen.

W. N.: Gergő, ez neked is ilyen sima?

P. G.: Le kell erről jönni valahogy. Ha az a kérdés, mennyire nézi az ember az olvasót írás közben, hát, azért nézem. Igyekszem azzal a szemmel is nézni a szövegemet, hogyha nagyon redukálok minden kompetenciát, akkor is átjön-e még. Van bennem egy aggodalom, hogy az oké, hogy én most tök jól érzem magam benne, de, ha kívülről nézem, akkor is működik? Ez oda-vissza játék. Soha sem az első verzió a végső, nagyon szöszölős, átírós vagyok.

W. N.: Ez meglep. Olyan más alkat vagy, sokkal vehemensebb, minthogy aprólékos legyél.

P. G.: Ez a karakterem, ami rám ragadt. De belül lakik egy szőrözős, szöszmötölős kis fickó, aki hatszor átírja, és csak üldögél ott az asztalnál, és nem is akar senkivel se kommunikálni. Kint meg egy energikusabb pasi.

W. N.: Hát, ez nagyon cuki.

SZ. É.: Kifejezetten. Meghatódtunk, Gergely. Na, most jön a sírós rész.

W. N.: Azért talán nem. Nézzük az írásodat. Iszonyatos düh van benne.

P. G.: Nehéz ma nem szatírát írni. Utoljára a Kádár-korban éreztem, amit ma, és azt hittem, erről majd az unokáimnak mesélek, hogy nézd, ilyen volt a diktatúra, és ők meg néznek elkerekedett szemmel rám, mintha valami idegen bolygóról jöttem volna. Hát nem így lett. Nem terveztem ilyenre a Hófehérkémet, de mikor nekiültem, és írtam egy-két sort, ahogy a zongorán eleinte ütsz pár hangot, és meglett a vadász alakja, láttam, hogy ebből politikai szatíra lesz, így tudom most aktualizálni.

W. N.: Pár napja beszélgettem egy Esterházy Péterről szóló kerekasztalban, az egyik téma az volt, kell-e egy írónak a közéletről véleményt formálni, és ha igen, ma ezt finoman kell-e, vagy sem. A te Hófehérkéd alapján a finomkodás ideje lejárt.

P. G.: Sokáig próbáltam finoman. Kerestem is a helyem ebben a szerepben. De kérdeztek. Mert a Kitömött barbár című regényem pont olyan lett, hogy felvet mai kérdéseket, és ezekre elkezdtem válaszolni. Nem terveztem, de hozták az idők. Nem óhajtottam közéletről publicisztikákat író fazon lenni, útközben jött. Meg felmegy bennem a pumpa, ahogy nézem a propagandagépezetet, és kétségbe ejt, ahogy meghülyíti az embereket. A politika most pont az ellenkezőjét teszi, mint amit a művészet vagy a tudomány. A művészet és a tudomány jobbá, felvilágosultabbá, toleránsabbá és bölcsebbé akarja tenni az embereket, és ebben elvileg – a világ boldogabbik felén – a politika többé-kevésbé a szövetségese.

Amit ma Magyarországon a politika művel, az szellemi és morális kútmérgezés, ami olyan alapvetően sérti az emberek érdekeit, hogy emellett nem tudok szótlanul elmenni.

W. N.: Éva te is aktívan, energiákkal állsz bele civil ügyekbe.  

SZ. É.: Nálam konkrétan a lúgos orvos pere és Gulyás Mártonék ügye párhuzamosan szakította át a gátat. Addig nem tartottam feladatomnak szerepet vállalni, de egy idő után, és annál a bizonyos ingerküszöbnél rájössz, hogy egész egyszerűen nem teheted meg, hogy csendben maradsz. Mert ha mi se szólunk, ki fog? A Hospice ház esetleges ellehetetlenítésének az ügye háborított fel legutóbb. Ma már sok esetben működik az, hogy kiírsz egy határozott állásfoglalást, és az elindít ügyeket. Megírtam, mit jelent úgy feküdni az onkológián, hogy melletted haldoklik valaki, milyen érzés ott lenni egy másik élet végénél, és hogy ebben miért fontos az az intézmény. Aztán mások is írnak, rengetegen megosztják, olvassák, és több millió forint adomány összegyűlik, és ennek az ereje megfordíthatja az álláspontokat. Szerintem, akinek a hangja elér a tömegekhez, annak kötelessége kimondani a véleményét. Nem kell mindenhol, nem kell állandóan. De amikor kell, akkor kell. Nekem ez éppúgy részem, mint az, hogy írok, hogy rákos voltam, hogy tudok rajzolni. 

W. N.: Ha már Kádárral kezdted, nem csodás, hogy lett itt egy generáció, aki már nem abban szocializálódott, hogy retteg, meg tilos kiállni, mert addig jó, amíg senki sem csinál semmit? Aki nem fél, és tudja, hogy rajta is múlnak dolgok, cselekvőbb, önrendelkezőbb.

P. G.: De, csodás. Viszont ez úgy is igaz, hogy van egy generáció, aki nem élte át annak a rendszernek működését, így nem is működhetnek a reflexei, hogy itt valami nem a jó irányba megy, és nem érzékeli, merre tolják el az életét. Miattuk pláne fontos megszólalni.

SZ. É.: Bennem nincs félelem. Pláne az elnyomó hatalomtól. Nem hiszem, hogy tudnának olyat mondani, amitől megijednék. Tavasszal mondtam az orosz követség előtt egy beszédet, esküszöm, soha életemben nem éreztem magam annyira jól, mint ott. Pedig pár barátom mondta, hogy ne tegyem, és kérdezték, biztosan bele kell-e ebbe állnom, nem félek-e, hogy ezzel elrontom a karrierem. Én meg azt, hogy nem hívnak meg a TV2-be, meg a Ridikülbe nem gondolom, a karrierem elrontásának.

W. N.: Mert ez azzal járt?

SZ. É.: Meg pár lejárató cikk megjelentetésébe. Igen.

W. N.: Ez a félelemnélküliség abból is jöhet, hogy Éva állt már ott, ahol csak egyetlen alapkérdés marad; élni vagy meghalni. Ez ad egy tisztánlátást, amiben a dolgok a valódi tétjeikkel látszanak, mi mit ér. Rendezi a terepet.

P. G.: Mindkét Éva ilyen. A feleségemnél az első gyereke halála (Péterfy-Novák Éva Egyasszony című regényében ír erről – a szerk.) döntött le minden gátat, onnantól semmitől se fél, a Szentesit a rákja oldotta ki. Két vakmerő, végtelenül elszánt nő. Született forradalmárok, akiket megkeményített, amin átmentek, átlökte őket azon, hogy „jaj, kell ez nekem, jaj, mit szólnak?”. Ők nem fognak megijedni.

W. N.: Tanácsolta neked valaha bárki, kért meg kiadó, hogy a könyveid sikere érdekében ne csinálj bizonyos dolgokat?

P. G.: Soha. El is jönnék onnan. Továbbá szerintem a gyávaságban nincsen üzleti racionalitás. Nem éri meg, nem jön ki belőle senki jól. Ráadásul művészetben nem is kifizetődő. Egy sunyi író nem menő.

W. N.: Hát, nem. Hófehérke kapcsán beszélgetünk most, amúgy szerettétek ezt a mesét? Én mindig viszolyogtam tőle, eleve a szüleim saját, nekünk kitalált meséit szerettem. Ti igen?

P. G.: Baromi jó történet, telis-tele szimbólumokkal, annyi mágia van benne.

SZ. É.: Nagyon szerettem, de engem a gonosz királynő érdekelt benne igazán, még a szalagavatómra is olyan jelmezt varrattam, mint az ő ruhái. Izgalmas karakter.

W. N.: Hófehérke mostohájának legerősebb vágya az volt, a legszebb ő legyen. Nektek van ilyen, hogy a „legvalamibbek” akartok lenni?

SZ. É.: Én a legbátrabb.

P. G.: Nekem nincs. Én csak szeretnék több hajat.

W. N.: Sajnálom, hogy ezt a mondatot, pont ilyen mennyiségű és minőségű hajak közvetlen közelségében kellett kimondanod. De tudd, melletted vagyunk, szeretettel drukkolunk neked.

Szöveg: Winkler Nóra

Fotók: Csiszér Goti/WMN 

Olvasd el Péterfy Gergely erre az alakalomra született novelláját is: Hát, így szerettünk egymásba a nagymamával, kisunokám –  Hófehérke után szabadon 

Grecsó Krisztián és D. Tóth Kriszta páros interjúját is elolvashatod, amit szintén Winkler Nóra készített: Lekapcsolod a vágyat, és ez megöl, kicsinál

Olvasd el Grecsó Krisztián novelláját is: Semmi nem történhet magától