– 

Winkler Nóra: Kezdem az eredettel: miért ezt a Móricz novellát és az abban ábrázolt hősnőt választottad, és az eredeti szövegnek miért épp a vacsorajelenete izgatott?

Grecsó Krisztián: Az Isten háta mögöttről van szó, és benne Veresnéről, aki nagyon izgalmas figura. Nem értem, miképp lehetséges, hogy ez a regény nincs jobban fókuszban. Folyamatosan izgalmas kérdések vannak benne, például a hatalom és a vágy viszonyáé. Amit  ki akartam emelni, az mindenekelőtt az a csúcsjelenet, amikor öten vacsoráznak Veresék házában. Emlékeim szerint, ekkor négy férfi minimum megpróbálja megkörnyékezni a nőt különböző szituációkban. Már ezt is nehéz dramaturgiailag megvalósítani: ki, mikor, hol és hogyan reagál az elutasításra, persze társadalmi rangjának megfelelően. Most, hogy van ez a #metoo ügy, ami szintén a vágy és hatalom viszonyáról szól, és arról, hogy a visszaélés és a hatalom logikája ahogyan ez működik. Ebből is látszik, hogy egy nagy regény attól nagy, hogy mindig tud kortárs lenni, mindig itt van velünk, ezt az Isten háta mögött szenzációsan hozza. Mennyivel rosszabb módon, szemét módon, galádul reagálnak az emberek, ki-ki a hatalmának megfelelően. 

Akinek nagy hatalma van, az egyszerűen már végképp nem is érti, mi a probléma azzal, ami történt. Hisz ő fölkínálta az ő szent testét, és mi az, hogy arra a nő nem reagál.

Miközben Móricznál – Veresné személyében – épp egy elveszett, nehéz helyzetben levő nőt látunk, aki tele van álmokkal, akinek nem ez a sors járt volna, aki közben nagyon szeretné átugrani a saját árnyékát, de nem így. Isteni női karakter, tényleg. Nem tudom, hogy működik az irodalomtörténet, vajon csak az esendő nőket szereti? Veresné pedig nagyon erős, lehet, hogy emiatt nem lett a kánon tagja. Ő egy nő, aki valódi szerelemre, valódi érzelmekre, valódi helyzetekre és ölelésre vágyik, de nem úgy, ahogy a férfiak kijelölték neki ezt az utat. Ezért tartom hihetetlen fontos könyvnek. Kár, hogy nem lett végül Bovary úr a mű címe, akkor lehet, hogy többen ismernék, az egyértelmű Flaubert-re való utalás miatt.

D. Tóth Kriszta: Igen, de közben mégsem kár, mert így valahogy jobban a miénk ez a történet. Legalább annyi minden választja el a két írást, mint amennyi összeköti, mert a Móriczé olyan nagyon magyar. Olyan feudálisan, fájdalmasan ismerősen az. Flaubert Bovarynéja nagyvilágibb.

W. N.: Öt részből áll majd ez sorozat, az írók és a WMN szerzőnői párban beszélgetnek velem. Kriszta, te a Móricz novella hallatán rögtön Krisztiánt választottad.

D. T. K.: Amikor kiderült, hogy Veresné lesz Krisztián választottja, nem volt kérdés. Egyébként egyáltalán nem tartom véletlennek, hogy épp Grecsó döntött Veresné mellett. Annyi minden van, ami kettőnket ezzel a karakterrel – meg egymással is – összeköt. A gyökereink ugyan földrajzilag mások, én somogyi vagyok, Krisztián viharsarki. De azok a gyökerek mélyen kapaszkodnak a magyar vidék földjébe, a vidékiségünket mindketten a nagyvárosban igyekszünk újradefiniálni. És akkor ott van az én szintén tanítóné (maga is tanár) édesanyám története, amit a Jöttem, hadd lássalakban már megírtam. Ez ütötte rá a mi alkotópárosunkra az pecsétet ebben a sorozatban.

W. N.: Tényleg nem véletlen, hogy Krisztián épp ezt a miliőt választotta ki, hogy továbbgondolja a nőt a közepéről. Szerintetek az az identitás, ami abból jön, hogy hova születünk, az ahhoz való viszonyunk, hogyan alakul az életben? Van egy lázadó szakasz, amikor az ember megpróbálja magát pont ennek ellenében definiálni, és úgy érzi, az a diadal, hogy ezt meg tudja csinálni, majd idővel rájön, hogy mégiscsak ezek a gyökerei, és akár abba is lehetne hagyni a harcot vele? Érdekel, hogy volt nálatok ez a menet.

G. K.: Amivel kezdted az szerintem mindkettőnknek nagyon fontos.

D. T. K.: Igen, én is nagyon bólogatok!

G. K.: Mert, ugye, miről van itt szó? Mer-e ez a nő akkorát álmodni, egyáltalán szabad-e neki vágyni? Látott-e olyat a környezetében? Érti-e, hogy neki lehetnek álmai. Nagyon sokszor tapasztaltam ezt az otthoni környezetben, hogy ez a bizonyos gátló tényező a legfontosabb: az ember nem hiszi el, hogy neki ezt szabad. Ez a szüleink, nagyszüleink története. Egyszerűen nincsenek álmok, nem mernek abba a bizonyos tükörbe belenézni.

Lemondások, gyávaságok, kudarcok története azért, mert a környezeted azt várja, vagy azt sugározza: „nehogy te merd, mert akkor nem vagy közénk való, hiszen az a jó, ha mi együtt, mindnyájan nyomorultak vagyunk”.

Nem azt mondom, hogy a kisváros feltétlenül így néz ki, de amikor leszegi a szárnyaidat, akkor mégis. Én azt gondolom, hogy egy fokkal se voltam tehetségesebb a társaimnál, sőt, sokkal tehetségesebbeket láttam a környezetemben, az osztályomban. Az volt a különbség köztünk, hogy volt hitem arra, hogy menjünk, csináljuk.

W. N.: Na, jó, de ez mégis honnan volt meg benned?

G. K.: Nem tudom, mindig bennem volt. Az alap volt, hogy akármihez nyúlunk, ahhoz rögtön kreatívan kezdjünk hozzá. Volt benne gátlástalanság, mert azért pofátlanság, tizenhat évesen megírni az Ötödik evangéliumot, abból az elgondolásból, hogy Jézus történetéhez még hozzátennék valamit. Néptáncon például új lépéseket találtam ki, és nem értettem, miért mondják azt, hogy olyan nincs, mikor látom, hogy van, és épp csinálom.

D.T.K.: Na, te jó ég, látom, minket még annál is sokkal több köt össze, mint hittem. Én mindig szavakat találok ki. Korrektorokkal, szerkesztőkkel vívok a találmányaimért. Néha elszégyellem magam, mégis mit képzelek, ki vagyok én, tán egy Kazinczy, de akkor is úgy érzem, néha kellenek új szavak.

W. N.: Ismerjük a csodálatos Nádasdy tanár úr definícióját, miszerint: „A nyelv az, amit beszélnek az emberek”. Én is szívesen hivatkozom rá, amikor a legtalálóbb jelzőimet visszadobják szerkesztők, hogy nem léteznek. Kriszta, neked milyen a viszonyod a szülőhelyhez, mint önmeghatározó erőhöz?

D. T. K.: Bennem érdekesen keveredik össze édesanyám és édesapám, a pesti proli- (anyu), és a dél-magyarországi parasztvér (apu). Mondom ezeket a szavakat a legnagyobb tisztelettel, azok tiszta értelmében. Ez a kettősség minden téren folyamatosan egymásnak feszül bennem. Ez egyrészt izgalmas, és nagyon-nagyon fel tud fűteni kreatív folyamatokat, másrészt elképesztően fárasztó. Néha olyan fárasztó a fejemben lenni, hogy azt nem kívánom az ellenségemnek sem. Aztán jött egy időszak, amikor azt tudtam mondani: „de hát nem kell nekem lázadni, lehet egyszerre mindkettő lenni”. Igazi kegyelmi pillanat, amikor az ember eljut idáig, hogy az mer lenni, aki ő valójában. Nem tudom, hogy ez bölcsesség-e vagy élettapasztalat... vagy bátorság.

W. N.: Viszont szedjük ezt szét, hogy melyik, mert ez fontos szerintem.

D. T. K.: A kellő mennyiségű tapasztalás hozza a bölcsességet és a bátorságot.

W. N.: Szerintem azzal függ össze, hogy sok minden úgy van mögötted, hogy összeraktad, és van minek nekidőlni.

D. T. K.: De az maga a tapasztalat.

W. N.: Igen, de az is az, ha ötvenszer nekifutsz, és ötvenedszerre sem megy. Ami szintén hasznos, elengedhetetlen tapasztalás. De nem akkor lesz az ember ezekben nagyvonalú és megengedő, amikor meg tud abban nyugodni, hogy az ambícióiból eleget volt képes már megvalósítani? Amikor már ott vagy, és onnan tudsz nyugodtan ránézni a gyökereidre, amik meghatároznak.

D. T .K.: A két dolog egyszerre igaz. Ez a hazatérés. És valóban másfajta érzés most hazamennem Kaposvárra, mint korábban. Dorthe Nors dán világhírű íróval beszélgettem egy pódiumon pár napja, aki mesélte, hogy Koppenhága csillogó értelmiségi irodalmi közegéből nemrég visszaköltözött Jutlandra, és sokkal boldogabb ott a világvégi prérin a tengerparton, és most van benne igazán otthon. Nem költöznék vissza Kaposvárra, boldog vagyok itt, viszont fontos tanulság volt, amit mondott: azt kell elengedni, hogy ha hazatérsz, akkor ne várd, hogy a régi otthonod ugyanaz legyen, mint akkor volt.

Nem tudsz oda visszatérni, ahonnan elindultál. Soha többé nem lesz olyan.

G. K.: Pláne, ha a felnőtté válási tapasztalataid nem oda kötnek, nagyon más közeget fogsz ott találni. Ha a beavatódási folyamatok, a csalódásaid, a rituálék nem ott történtek, nem lesz ugyanúgy az otthonod már. Nekem a Mellettem elférsz után volt erős rádöbbenés, micsoda hihetetlen harmónia volt a nagyapámban, régen nem is vettem észre. Mindig disznóvágás alatt kezdte a pesti történeteit mesélni. Nem értettem. A két kulissza nem is lehetne távolabb egymástól. Miért kell a vériszamban felhozni az albérleteket, hogy mennyire szeretett volna igazi pesti lenni. Úgy fejtettem meg, hogy neki a nevelt állattól való elköszönés, majd leölés egyfajta ünnepi alkalom volt, és ebből kerültek elő az élet nagy dolgai. A Pest is ünnep volt a lelkében. Ezt a harmóniát szeretném gyakran megélni. Hogy nem baj, ha nem ugyanaz az anyag vagyok, mint a többiek itt a városban.    

W. N.: Krisztián, a novelládban hol vagyunk, mi a helyszín? Kisváros?

G. K.: Szeged. Bevallom őszintén, kiemeltem egy nagyobb szövegből, és átalakítottam novellává. Annyira ebben vagyok, hogy most nem tudtam másra koncentrálni. Viszont jól jött, mert miről is van itt szó? Egy kislány nézőpontját látjuk, aki halálosan szerelmes egy fiúba. És a legfontosabb, ami a novella szituációjában történik, nem az, hogy ők ketten rányitják az ajtót a bent szeretkezőkre, hanem az, hogy először fogalmazódik meg a lányban, hogy az érzés: a szerelem elmúlhat. Addig mást sem érzett, minthogy ez nem neki való. Őrült sok baj van vele, és ő még csak tízéves. A fiú kicsit idősebb. És mi történik? A fiú egyszer csak úgy viselkedik, hogy a lányt eléri a felismerés; „basszus, ennek vége lehet”. Nem feltétlenül tragédiával, csak úgy, simán elmúlhat. Ehhez a pillanathoz akartam rendezni a szöveget. Egyébként a fiú is megérzi a bajt, és mutatni akar valami szépet, hogy induljanak befelé, valami másba. Akkor látják meg, hogy az apukája és a rivális barátnő anyukája mit csinálnak az öltözőben. Így végül is ebben a novellában a felnőtt nővel, Sárával megtörténik az, ami a regényben nem tud. Mert Móricz azt mondja, itt még egy tisztességes megcsalásra se futja, mert annyira nem lehet álmodni ezen a világon.

W. N.: Vagyis – ha te  Veresnét választottad arra a feladatra, hogy megnézd, most mi lenne vele hasonló helyzetben – szerinted abban változott a világ, hogy ma egy nő már követi, megéli a vágyait, míg régen megmaradt a vágyakozásnál?

G. K.: Ez egy készülőfélben lévő szöveg, és a fejemben nem tudom elszakítani a novellát attól a tértől, amiben játszódik. Hogy ez a kislány ezt látja, mit lát ebből, és hogyan. És nem feltétlenül az az kérdés, meg mered-e csalni a férjedet, erről nem beszélek, de az, hogy merj élni, merj valamit megcsinálni, az itt tragédiába fog torkollani. Nem gondolom, hogy az idő múlása azt hozta, hogy jobban mernek az emberek cselekedni. Nem hiszem, hogy a helyzet sokkal jobb lenne, mint volt akkor. Sőt.

D. T. K.: Szerintem sem változott ez meg, csak most itt ebben a szövegben leíródik. Ez a különbség, nem az, hogy megtörténik-e vagy nem, hanem az, hogy ez itt most le lett írva.

W. N.: Jó, de most két különböző korú irodalmi szövegről beszélünk, és pont arra vagyunk kíváncsiak, hogy a mai mit enged meg a hősnőnek ebben a felállásban. Krisztián, te azt engeded, hogy megtörténjen, amire vágyik. Nem biztos, hogy épp ebben a formában vágyik erre, de vágyakozik, és abból most ezt tudta magának kiszedegetni. Nagyobb mozgásteret adsz neki a vágyteljesítésben, mint az eredeti.

G. K.: Ez abszolút igaz. A másik szempontból fontos női alak, még ennél is fontosabb, maga a tízéves Vera. Hogy neki mekkora terei, lehetőségei vannak, ő mit élhet meg az álmaiból.

Eddig még nem volt női főhősöm, sosem mertem átugrani a saját árnyékomat ilyen szempontból. Soha.

Tehát 1980-ban, tízéves Szegeden, rászakad egy nem neki való érzelem, ami túl sok, és beszakad alatta az élete. És ennek a legfontosabb pillanatát sűrítettem most össze egy novellába. Remélem, működik.

D. T. K.: Szerintem az eltelt idő azon nem változtatott, hogy voltak vágyak, és ha volt lehetőség megélni, kiélni, akkor a századfordulón is meglépték ezeket a nők. Nem olyan gyakran talán, mint most, amikor sokkal több felület adott e vágyak kommunikálására, nem olyan formákban talán, mint ma.

G. K.: A megcsalás Móricznál metafora, a szabadságé. Vannak-e álmok, vágyak, életcélok, erre kérdez rá. Ma ez már nem elég, ma már annyival több minden fér bele egy életbe, hogy a szabadságunk nem pont a megcsalásban mérhető.

W. N.: Nem tudom, igaz-e az, hogy ma nagyobb elánnal, evidenciával ugrunk neki annak, amit meg akarunk  valósítani.

D. T. K.: Szerintem mi, mai nők a gyarlóság és tökéletlenség szabadságát éljük.

Azt, hogy lehetünk akármilyenek, akár rosszak is – a mi döntésünk, hogy mit választunk. Hibázhatunk, beleállhatunk a kudarcainkba. Nem kell menekülnünk a hibáink elől. Szerintem ez állati felszabadító.

Anyám generációja ezt kevésbé élhette át.

G. K.: Ha nem lett volna tabutéma, már a Nyugatosoknál is előjöhetett volna az a kérdés is, hogy egy házasságon belül milyen jogai vannak a nőnek, kifejezheti-e a vágyait, felléphet-e azzal, hogy neki is jár. Szóvá meri-e tenni, ha nem kapja meg. Tudja-e, hogy ebben ugyanolyan lehetőségei vannak, mint a férjének. Szegény Móricz évekig állt bíróság előtt, mert egy novellájában foglalkozott a menstruációval, és utána nemigen mert ilyeneket írni. Tehát elakadt ez a forradalom, de van egy illegális életmű, amiben ez az egyenrangúság sokszor szerepel. A szüleink generációjában ezek tabuk voltak, de azt látom a szülőfalumban, hogy folyton mennek szét házasságok azért, mert a nő ki akar lépni. Húsz éve ez elképzelhetetlen lett volna.

D. T. K.: A nők ma a kapcsolataikban bátrabban felvállalják az igényeiket. Hogy jár a gyönyör, a boldogság, az önmegvalósítás. Úgy érzem, ez egy új korszak, most rúgjuk be az ajtót. Ez a mi korosztályunkkal történik meg.

G. K.: És közben mindenhonnan sugárzik egy ezzel szembemenő – álszent – retorika. „A család mindenek felett” – ami sok esetben csak a hatalomgyakorlásról szól. Látom is a faluhelyen az elhagyott férfiakat összetörni, összeroskadni. Pedig ez egy lehetőség is az életben, újrakezdeni. Kemény, de lehetőség. Nemcsak az van, hogy még mindig ott a zoknim, ahol hagytam két napja, hanem lehetne építkezni ebből a kudarcból. Ehelyett a szégyen van, értetlenség, düh.

W. N.: Neked ki volt a férfimintád, kapcsolati mintád?

G. K.: Annyira nem voltak férfiminták, hogy ha akadt egy-két prosperáló apuka, aki jelen volt, akkor mi, fiúk ösztönösen ott tobzódtunk. Egy apa, aki otthon van, nem alkoholista, nem depressziós, esetleg visszarúgta a labdát – hihetetlen rajongás tárgyai voltak. Ez a Kádár-kor reménytelen, célok nélküli férfivilága. Már akkor annyira nevetséges apakomplexusom volt, hogy ott rögtön láttam is magamon.

W. N.: Amikor tizenkettő voltam, átköltöztünk a Kacsóh Pongrác úti lakótelepről Budára. Érzékeny kor, nagyon más terepek, nem volt könnyű. De egy éven belül minden osztálytársam nálunk hemzsegett, annyira ritka volt, hogy egy család egyben van. „A szüleid nem váltak el, ti négyesben együtt vacsoráztok, és beszélgettek közben?” Magnetikus ereje volt.

D. T. K.: Nekem is felnőtt fejjel állt össze hogy az én pedagógus szüleim gyerekek százainak voltak anya- és apafigurái. Nálunk lógott a fél iskola, az év végi szerenádozásban mindig ők voltak az utolsók, és nálunk volt a buli. De anélkül is folyton tele volt a lakás a diákjaikkal. Ebből is látszott, mennyire nem voltak jelen máshol a szülők a kamaszok körül.

W. N.: Amikor elindítottad a WMN-t, volt egy posztod, hogy otthon ülsz tréningnadrágban...

D. T. K.: Macinaciban.

W. N.: Igen, így pontos, nevezzük úgy, hogy a magazin-alapító macinacidban ülsz az apádnál, és hogy akkor most nagy levegőt veszel, és elindítod ezt az oldalt. Szerintem ez a „kezdjük el” lendület a mi társadalmunkban nem egy domináns erő. Vannak országok, ahol leszállsz a repülőgépről, és azonnal érzed ezeket a másfajta csinálós energiákat, hogy mindenki aktív, épít valamit, és ettől belőled is elmúlnak a gátak. Mert elképzelések, víziók persze hogy vannak, de sokszor utána nem engeded meg magadnak, hogy elkezdj lépni. Neked miért ment ez? A bátorságra vagyok kíváncsi.

D. T. K.: Nem tudom, hogy bátorság ez, ambíció vagy vakmerőség. Amióta az MTV-ből eljöttem önszántamból, rendszeresen hallom, hogy „hú, milyen bátor vagy!”. Miközben én ezt sosem bátorságnak éltem meg, inkább belső késztetésnek, morális és szakmai kényszernek. El kellett engedni, nem lehetett tovább vállalni. Személyiségtípus kérdése is, hogy valaki leszáll a gépről, és azt mondja, „de jó, itt lehet valamit csinálni”, vagy azt hallja meg, hogy itt folyamatosan polémiák zajlanak, és vita van. Errefelé mindenki tépi a száját, és senki se csinál lófaszt se. Kis túlzással. Sokszor hallom, hogy „van egy kurva jó ötletem”. Tíz éve... És hogy „te meg milyen ügyes vagy, hogy olyan jól megcsináltad magad”. Na, ettől a falnak megyek. Amögött, hogy én „milyen jól megcsináltam magam”, rengeteg munka, kockázatvállalás és kőkemény döntések vannak. Én egyszerűen olyan személyiséggé álltam össze a szüleim mintái, meg gondolom, valamiféle génlottó alapján is, hogy nem állok meg az ötletelésnél, hanem meg is valósítom. Ez talán szerencsés kombináció. Az ötlettel együtt késztetés is születik, terv is születik, energia születik. Vállalva a lehetőségét, hogy oltári nagy bukta lesz belőle. Volt ilyen is. Kétségkívül egyszerűbb pofázni, és közben semmit sem csinálni.

W. N.: Még régen a tévében kérdezte tőlem egy magas beosztású asszony, hogy „felvettem-e egy PR-ost, mert annyi helyen olvas rólam, mi mindent csinálok”. Annyira vicces volt. Mintha  elképzelhetetlen lenne, hogy azért születtek a cikkek, mert jó a Kultúrház, meg a többi, amivel dolgozom, és ezek esetleg érdekesek egy újságírónak. Krisztián, te a tervezés – megcsinálás dinamikájában milyen vagy?

G. K.: Nekem a nagy lökés a jóapám kudarca volt. Kétféle módon lehet mintákat adni, hatnak a pozitívak, de érdekes módon a negatívak is át tudnak fordulni, mert menekülsz előlük. Ha benned van az ambíció, hogy szeretnél feladatokat megoldani, tehát valamilyen módon fényesíteni az egódat, akkor azzal nem lehet nem törődni. És azt láttam, hogy apám azt hiszi, ezeket a vágyakat el lehet engedni. Harmincéves koráig azt hitte, színész lesz, rockzenész lesz, akármi lesz, tele volt vággyal, ambícióval, tanult, csinálta, gitározott, akármi... aztán inkább feladta, hogy: „áááá, inkább mégse”.

És kész. Lekapcsolod a vágyat. Mint egy villanykapcsolót. Ez megöl. Kicsinál.

Tehát apám példája volt ott előttem, amikor azt mondtam: „jó, ha ez jutott, ez van” – akkor, tizenhárom éves koromban megfogalmazódott bennem, hogy menni kell.

D. T. K. és W. N. egyszerre: Krisztián, ez nem ego.

D. T. K.: Ego is, de nem teljesen. Én erre a WMN kapcsán jöttem rá. Nem véletlenül nem dtk.hu nak neveztem el a magazint, és építem úgy, hogy egy idő múltán nélkülem is menjen. Megtanultam elengedni döntéseket, feladatokat. Az ambíció és a tettrekészség szerintem nem ego. A tartalom sem az, amit létrehozunk. 

G. K.: Ez igaz, de kamaszként bejátszik az ego, épp azt teszteled, az a fő ügyed. De nekem a rettegés adott erőt, ezt szomorúan mondom, hogy nekem nem lehet az a sorsom, ami az apué. Mindent meg tudtam tenni ezáltal. Sokáig bejáratott utakon csináltam azt, amit... Nem voltak eredeti ötleteim, ha egyáltalán volt nyelvérzékem vagy tehetségem, akkor is nagyon tanult utakon próbálkoztam. Engem mindig megkerestek emberek ötletekkel, szituációk rám találtak, és én odatettem magam teljes erőből. Néha szabálytalanul, vagy kilépve a szerepből, de mindig fölvállalva. Nem úgy, hogy közben folyamatosan azt mutogatom: „jaj-jaj ez nem én vagyok ám, ezt csak kicsit elkezdtem”. Nem. Akkor csináljuk.

W. N.: Ami még meghatározó Krisztián novellájában, az a rányitás élménye. Elmondtad, számodra mi a fontos a jelenetben, de érdekes a pikantériája. Van ilyen személyes tapasztalatod? Az ajtó bármelyik oldaláról.

G. K.: Nyilván, voltam kollégista. Ez mindent elmond. A novellában a rányitásban szerintem az a legkegyetlenebb, hogy Vera abban a rémületben van épp, hogy egy szerelem el tud múlni. Egyáltalán: van szerelem, ennek a döbbenete, majd az, hogy ha van, akkor vége is lehet. És ebben az őrületben ő épp visszahúzni akarja az ajtót, de nem sikerült. Érzi, hogy baj van, és akkor az ajtó véletlenül mégis kinyílik. Ezt annyiban ismerem, hogy sokszor az a lendületem tett tönkre egy kapcsolatot, hogy megmentsem. És ha azt nem csináltam volna, akkor megmaradhatott volna.

W. N.: Kriszta? Ajtók?

D. T. K.: Csak annyit mondok, én is voltam kollégista...

Szöveg: Winkler Nóra
Fotók: Csiszér Goti/WMN/Goti Photography