– 

Mese a javából

Már az első szín – meg a mindent elrejtő színpadi függöny, amely a Grimm testvérek történetét idézi – előrevetíti, hogy mire számíthatunk a továbbiakban: a díszlet állkoppantó látvánnyal taglóz. Majd megjelennek a kedves kis törpék, börleszk-szerűen eltúlzott mozdulatokkal egy kocsit vontatva a színpadra, rajta embernél magasabb, lepellel borított, hatalmas csomag. Miközben némi bohóckodást követően előkerül az eltűnt hetedik társuk – ki más, mint az örök renitens Kuka –, már észrevétlenül be is lopták magukat a szívünkbe. Kuka nem rest „leleplezni” a terhüket egy méretes mesekönyv formájában. Amikor felüti a borítót, maga az „összehajtogatott” banya ugrik elő belőle. Hát, így kezdődik ez a mese...

A Magyar Nemzeti Balett társulata nem véletlenül tartozik a világ élvonalába. Egyedülálló produkciót visznek a színpadra most is – ifj. Harangozó Gyula koreografálásában, és Kocsák Tibor fülbemászó dallamaitól kísérve. Szóval, engedjük el a kérdést, hogy miért is épp a balett maradna ki Hófehérke repertoárjából? Azért, mert így is jó.

Mikor szólalnak már meg?...

...Érkezik az elsuttogott kérdés, ha az ember nem készíti fel előre az ölében mocorgó csemetéjét, hogy a balettben nincs dialógus. Itt a test beszél, a mozdulatokkal kell kifejezni a cselekmény mellett a „belbecset” is. Az Erkel nézőtere lejthetne nagyobb szögben is, hiába ülünk a harmadik sorban, a gyerek az ölembe kényszerül, ha látni szeretne. De mindent egybevetve tökéletes helyen ülünk, a zenekari árok közelében, ahová be is kukkantottunk az előadás kezdete előtt, és később egészen közelről szembesülünk a darabot jellemző elképesztő színpadi technikával. Ja, hogy ez már több mint tíz éves? Nos, minket így is minden további nélkül lenyűgözött.

A mozgókép nem tudja visszaadni az élő előadás varázsát, amelyből nem elég, hogy nincs két egyforma, de ráadásul több érzékszervünkre hat egyszerre. Nem érnek a nyomába a három-négy-öt dimenziót kínáló mozik sem, ahol kirántják az ember alól a széket... vagy épp a képébe tüsszentenek. Nemhogy ajánlott, hanem egyenesen kell a színházélmény gyereknek és a felnőttnek egyaránt.

A színház megmutatja, hogy van élet – mi több, az igazi élet ott kezdődik! – a multiplexeken és a magyar háztartások nappaliját még mindig uraló, egyre laposabb és dizájnosabb fényforrásokon túl is.

És a csőlátás megelőzésénél nincs is ideálisabb egy mesedarabnál, amely nagyszerű szórakozást nyújt az egész család számára.

A törpe a menő

Bár a kislányok klasszikusan inkább Hófehérkék szeretnének lenni, ebben a színházi előadásban nemtől függetlenül a törpék viszik a prímet. Na, nem mintha bármi baj lenne Felméry Lili balettművész alakításával a címszerepben. Hófehérkéje egyszerre bájos és érzékeny, ugyanakkor erős és rendkívül kifejező. Meggyőzően éli bele magát a karakterbe, nemcsak a mozdulataiból, hanem egész lényéből árad a naiv ártatlanság.

Ezzel együtt a törpék Charlie Chaplines esetlensége minden további nélkül ellopja a show legnagyobb részét.

Igazából nem tudnék kiemelni egyet sem a hétből... Na, jó, dehogynem, nekem Morgó jött be a legjobban Vila M. Ricardo megformálásában. Noha mindannyian egymástól jól elkülönülő egyéniségként jelennek meg a darabban – persze Kukának érezhetően jóval nagyobb „mozgástér” jut a többiekhez képest –, mégis igazi csapatként dolgoznak a színpadon. Mókás, esetlen megnyilvánulásaik gyöngyöző gyereknevetéssel töltik meg az Erkel légterét.

Cheprasova Elizaveta mostohájának karizmája vet véget a derűnek, a gyerekek a megilletődöttségtől, a felnőttek a pontos, energikus és rendkívül impulzív színpadi jelenléttől dermedten figyelik a színpadon történteket. Radziush Mikalai olyan fájdalmas arckifejezéssel jeleníti meg a vadász figuráját, hogy a néző akaratlanul is magára veszi lelkiismeret-furdalás keltette gyötrődését. A figurának az utolsó színben való állandó jelenléte olyan érzést kelt, mintha egy rejtett szerelmi háromszögnek lennénk szemtanúi!

Bakó Máté banyája pedig mindenkit lemosna lesöpörne a színről, ha elég játékidőt kapna, de épp ezért arany minden perc, amelyet kortól belassult, idő rágta mozdulatokkal a színpadon. A törpék mellett ő az egyik legszórakoztatóbb karaktere a darabnak.

Festett világ

Kocsák Tibor magával ragadó zenéje, a törpék és a banya mellett a harmadik főszereplője a táncjátéknak, az egészen lenyűgöző színpadkép, amelyet Kentaur álmodott meg. Szintén az Erkelben volt szerencsém tavaly megtekinteni a Pomádé király új ruhája című gyermekoperát, amely persze teljesen más műfaj. Nem is akarom összehasonlítani a kettőt, legfeljebb a díszletezést, amelyet az opera esetében a minimalizmus és az átgondolatlanság – mintha alufóliával vontak volna be néhány színpadi kelléket, amelyek hosszan verték vissza a szemünkbe a lámpák fényeit – jellemzett.

A Hófehérke és a hét törpében ezzel szemben elnagyoltan megfestett rengeteg, részletgazdag vár, a törpék színpad alatt megnyíló mesés bányája is megtalálható, a galériás, igényesen kialakított erdőszéli kunyhójukról nem is beszélve, amelynek ablakából láthatjuk a kis bányászok hazatérését a hegyekből. Kidöntött farönk-csúszda és „kisautóként” száguldó csille – csupa egészen kreatív megoldás.

A mostoha metamorfózisa hangulatos és rendkívül látványos – ami az egész darabra jellemző tendencia. A jelmezek Velich Rita fantáziáját dicsérik.

„Hejhó, hejhó...”

A Hófehérke és a 7 törpe a mesék földjévé változtatja a színpadot, ahol valóban bármi megtörténhet. Még az is, hogy ötéves kortól 99-ig mindenki felhőtlenül szórakozik, a felnőtt pedig egy picit ismét gyereknek érezheti magát.

És... az a helyzet, hogy ez az érzés tovább fokozható a büfé csokitortájával. Kihagyhatatlan az is.

A színházból hazafelé menet a darab fülünkben visszhangzó klasszikus zenés motívuma erősíti meg azt a gondolatot, hogy Westeros, Twin Peaks és Aprajafalva mellett immár a Kerekerdőben is a törpe a király.

Bányász Attila

Fotók: Erkel Színház