–

Ekkor érnek a színházhoz, gyönyörű fenyő van az előtérben, Kisbocó feje méretű ezüstös gömbök vannak rajta, semmi más, gyönyörű, a fa mellett mindjárt ott áll Sári, még szerencse, hogy Vera megint a bársonyruháját vette fel, mert Sári fehér selyemszoknyában van, nagyon jól áll neki, hogy pukkadna meg, sajnos Sára néni is ott áll, és már messziről integet a mamának, Vera próbál másfelé indulni, és elhúzni a mamát, „mit képzelsz?”, suttogja az, „ezt nem úszhatjuk meg!”. Sára néni egyébként is túl gyorsan jön feléjük, már csak egy szóra marad idő, „mosoly!”, parancsolja a mama, mielőtt Sári mamája odaér.

„Julcsikám!, édes Julcsikám!”, kiáltja.

„Sárám!”, feleli a mama, és nagyon mosolyog, pedig Vera tudja, hogy utálja, ha Julcsikázzák, csak Sára néni ezt képtelen megjegyezni, vagy direkt csinálja, hogy sohasem szólítja a mamát a nevén, Júliának.

„Verocska”, kiabálja most Sára néni őneki, „de jó, hogy itt vagy!”, aztán hátrafordul, „Sárikám, nézd, ki van itt!”, és Sári elindul feléjük, mosolyogva, egészen úgy, mint régen, mint azelőtt, amikor még a legjobb barátnők voltak. Most vagy nagyon jó gyerekszínész lett belőle időközben, vagy tényleg megbékült, és Vera érzi, hogy szinte megszédül, annyiféle érzés, szeretet, gyűlölet, szomorú-izgulás, öröm, félelem keveredik benne.

„Nem is értem, mire való haragudni egymásra”, kiabálja színpadon edzett színész orgánumával Sára néni, hogy mindenki őket nézze, de nem kell törnie magát, mert enélkül is mindenki őket nézi, a két legendás barátot, a két legendás ellenséget.

„Szia, Vera”, mondja Sári és mosolyogva kezet nyújt. Vera csak egy pillanatig tétovázik, de az éppen elég, Sári mosolya fintorba fordul, de még éppen nem rántja el a kezét, amikor Vera elkapja és kacagni kezd, érzi magán a mama tekintetét, de nem hagyja abba, „Sári!”, mondja még mindig nevetve, „annyira örülök, hogy látlak!”.

Mióta Vera ismeri, Sára néni először hibázik, elfelejt vele örülni, éppen csak annyit tétovázik, mint az előbb Vera, de az éppen elég a lebukáshoz, Sára néni egy lélegzetvételnyivel később kacag, még Sára is hamarabb reagál, pedig neki a fintorgásból kell újra mosolyt varázsolnia.

Ezen az estén Vera még többször rajta kapja Sára nénit, hogy vékonyra húzott szemmel vizsgálja őt, méregeti, ahogy ebben a megcsúszott pillanatban is történt, Vera érzi, hogy meglepte, nem erre számított. Pedig ő csak azért tudta megmenteni a helyzetet, mert a mama megvédte, az az utolsó pillanatban odaszúrt felszólítás, hogy „mosoly!”, nem is parancs volt, hanem egy kacsintás, mentőöv, a szokásos mamás megérzés, azt jelentette, hogy együtt vagyunk, nem lehet baj. Vera egész este, ha erősödik benne a szomorú-izgulás, erre gondol:

őt nem érheti baj, a mama megvédi.

Ezen az estén azt is megfogadja magában, hogy most már összeszedi a bátorságát, és megmondja, még ha olyan nyálasan vagy furcsán hangzik is, mert ilyet nem szokás mondani az anyukánknak, de ő nagyon büszke, és ő mindenestül olyan akar lenni, mint ő, és ha neki születik kislánya, mert mi más születne, mint lány, akkor ő is pont ilyen legyen, ez öröklődjön, csak ez, de miközben erre gondol, belül motoszkál benne a kétség, hogy ezt nem, ezt sajnos akkor sem fogja elmondani, ha most ennyire komolyan elhatározta, mert amikor megpróbálja majd, megakad a hangja, és valami ostoba apróságról kezd majd helyette beszélni, esetleg felajánlja, hogy elmosogat, még azt is inkább, mint hogy ennyire őszinte legyen; azt egyszerűen nem lehet.

Nem sokáig állnak így, de amíg Sári mellett áll, végig ott vannak a szüleik is, és a mamák társalgása helyettesíti az övékét, Vera mosolyog, mert a mama néha, amikor Sára néni borzalmas butaságot beszél, kicsit megszorítja a kezét, ilyenkor Vera felnéz, bólogat, hogy milyen igaz, esetleg mondja is, csak halkan, mintha figyelt volna, de csak ringatózik a Sára néni folyamatos rikácsolásában, az előcsarnokban egyre nagyobb a zaj, a Télapó sehogyan sem akar megérkezni, Sára néni most Béla bácsira kezd panaszkodni, hogy mióta főszerkesztő-helyettes, alig van otthon.

„De hát te is keveset vagy otthon, Sára”, mondja a mama.

Mire Sára néni kacagni kezd, hogy egy színésznő, ha otthon van, csak darvadozik. Vera még sohasem hallotta ezt a szót, de nagyon tetszik neki, ki is szalad a száján.

„Darvadozik?!”

Sára néni odafordul, „hát, igen, képzeld!”, mondja, de úgy túljátssza, mintha egy fogyatékoshoz beszélne, és közben már fordul is vissza a mamához. 

„Ne tessék darvadozni”, mondja Vera.

Sára néni már nem figyel rá, pedig Vera látja, hogy hallotta, de úgy tesz, mintha nem, és nagyon jól csinálja, Vera arra gondol, hogy ezt meg kell tanulni. Sári úgy elbambul, hogy lassan kinyílik a szája; ez nekem volt szokásom, gondolja Vera, meg azt is, hogy talán még most is az, csak Jozef udvarias, és nem szól. Sára néni éppen csak rápillant, ennyi idő alatt nem is lehet észrevenni, hiszen Sári a másik irányba néz, mégis kiszúrja, megrántja a lánya kezét, de nem azonnal, kicsit vár, mintha nem azért csinálta volna, mert Sári elbambult, hanem csak úgy, szinte szeretetből.

Vera arra gondol, így nem lehet élni, ennek nincs értelme, hogy

soha semmi nem történhet magától, igazából, és ha ezt egy felnőttnek így kell élnie, akkor ő nem akar felnőtt lenni, se feleség,

de ekkor a mamára néz, és látja rajta, abban, ahogy bólogat, és próbál figyelni, hogy milyen fáradt, és valójában mennyire unja ezt az egészet, és megint rátör a szeretetroham, legszívesebben hozzábújna, mert a mamában nincs semmi hazugság, se játék, minden porcikája igazságból van, ő semmilyen hazugságra nem lenne képes.

Ekkor érkezik meg tétován és ügyetlenül a papa, pontosabban a Télapó, már azon, ahogy jön, látszik, hogy nagy a baj, sajnos nevetni kell rajta, mert hiába van fehér, hosszú szakálla és piros kabátja, meg aranyozott öve, és még görbe aranybotja is, mindenestül a papa, és alig bír lépni a hosszú kabátban, nagy rá, mindig rálép, ezért minden második lépésnél megbotlik, az egyik krampusz próbál segíteni, de ekkorra már általános lesz a vidámság a teremben, mert a Télapó észre sem veszi a gyerekeket, csak próbál eljutni a székig, és mikor megint megbotlik, hiába segít a krampusz, aki mintha Duda anyukája lenne, sajnos a papa nagyon mérges lesz, és mivel ő a Télapó, ezért amit ő mond, a Télapó mondja, és szerencsére olyan sokat nevetnek, hogy nem annyira hallani, de azért sajnos eléggé, amikor azt mondja:

„Az Isten bassza meg!”

Álomszerűen kezdődik az este, Sári eltűnik a képből, mert a gyereknek a koncert alatt nem muszáj a Pelikánt hallgatni, sőt nem is kell leülni, mindenki azt csinál, amit akar, Jozef a folyosón, a lépcsőkön, a teremben kergeti Verát, nevetnek nagyon, és ha elkapja, és az szerencsére gyakran van, akkor megszorítja, kicsit fáj, de jó, és ezt nem bírják abbahagyni, ördögi kör az egész, mert futás közben arra kell vágyni, hogy végre utolérje Jozef, amikor magához szorítja, az egy pillanatig nagyon jó érzés, de szinte abban a pillanatban ijesztő is, zavarba jönnek, erre Vera megint futni kezd, nem is Jozef elől, hanem a zavar elől, és ez így megy kifulladásig.

Az emeleti páholyoknál ülnek le végül, a szőnyeges lépcsőre, lihegnek, nem néznek egymásra, a zenekar a Mákos rétest játssza, egy néni énekel, Jozef azt javasolja, hogy üljenek be egy páholyba, és nézzék onnan a koncertet, Vera nem akar, de Jozef úgy megindul, hogy nem is veszi észre az ő tiltakozását, hogy maradjanak inkább, Vera éppen meg akarja beszélni azt a képtelenséget, hogy az ő papája volt a Télapó, tucatnyi kisgyerek sírt az ajándékátadás alatt, egyébként is szokott néhány, de most általános volt a rémület a mogorva Télapótól, de Jozef csak ment, nyitogatta az ajtókat, egyik páholy sem volt nyitva, ettől egészen dühbe gurult, Vera nem értette, miért kell ezt csinálni, ez most nem volt jó, Jozef először viselkedett vele úgy, ahogy másokkal szokott, és ez megrémisztette, most az jutott az eszébe, hogy ez a varázslatos valami, ez az álom, ez a gyönyörű, szédítő igézet nem biztos, hogy feltétlenül rossz véget ér, az is lehet, hogy egyszerűen elmúlik.

És ekkor azt kívánja magában,

inkább történjen valami nagyon rossz, valami borzasztó tragédia, minthogy Jozef neki újra egy egyszerű iskolatársa legyen, hogy kihűljön belőlük az a forróság, ami miatt most érdemes felkelni reggel, amiért izgalmas iskolába menni és várni a delet; hát mi marad akkor, ha ez nem lesz?

Mire Vera ideér fejben, már az öltözők között mennek, Jozef megérez valamit, vagy meglátja az arcán a szomorúságot, de egy kicsit lehiggad.

„Gyere!”, mondja, megmutatom az apukám öltözőjét, „nagyon sok lámpa van a tükörnél, érdekes benne magadat nézni”.

Vera nem szereti magát nézni, nem is menne oda, de ez most még mindig tűrhetőbb viselkedés, mint az előző volt, úgyhogy inkább bólint, elindulnak a folyosó vége felé, Vera próbálja kiűzni magából a rémületet, a fogócskára gondol, hogy milyen csodálatos volt, próbálja azzal nyugtatni magát, hogy talán a sok futástól lett Jozef ilyen indulatos, túlságosan felpörgött, és az egésznek semmi köze ahhoz, hogy unja őt, vagy, hogy túl hétköznapi lett az egész, hogy ők vannak egymásnak, és ez majdnem eléggé megnyugtató gondolat, de csak majdnem. Teljesen nem tűnik el belőle a keserűség.

„Valaki van bent”, mondja Jozef.

Vera éppen csak hallja ezt, nem érti, mit jelent a mondat, és ha nem lenne ennyire elfoglalva a kétségeivel, biztosan azt mondaná, ne menjenek oda, és különben is olyan nyomasztó ez a folyosó, semmi keresnivalójuk itt, de még nincs egészen magánál, nem tud józanul gondolkodni.

„Vajon, ki lehet?”, kérdezi Jozef.

És ekkor már az öltöző elé érnek, Koncertmester, ez van kiírva az öltöző ajtajára ezüstös betűkkel, a Jozef apukájának a neve csak egy papírcetlin van rajta, Jakub Lehoczky, biztosan, hogy le lehessen cserélni, gondolja Vera, Jakub bácsi papír névtábláját valaki összefogdosta, csokis ujjlenyomat van rajta, meg egy rúzsnyom, egy halovány piros, de látható női ajakforma, és Verában ekkor végre bekapcsol az ösztön, rossz érzése lesz.

„Menjünk innen gyorsan!”, mondja.

De Jozef már nyomja a kilincset, zihálás hallatszik odabentről, és valaki egy széklábat csikorogtat ütemesen a padlón, Vera megint az ajtóra néz, mintha valaki összegyűrte volna a Jakub bácsi névtábláját, és úgy lenne kisimogatva, „ne!”, mondja még egyszer Vera, és Jozef felé kap, vissza akarja húzni az ajtót, de véletlenül meglöki a fiú kezét, és éppen az ellenkezője történik, a lassú kinyitás helyett kivágódik az öltöző ajtaja, mintha csak berúgták volna, aztán azzal a lendülettel vissza is csapódik, úgyhogy a bent lévők valószínűleg nem is látják meg őket, és mivel azonnal el is futnak, később se buknak le, csak ők látják meg egy rövid pillanatra azt a rémisztő és kitörölhetetlen képet, ahogy Sára néni meztelen fenékkel Jakub bácsi ölében pattog.        

Grecsó Krisztián

A WMN 5+5 sorozatban minden novellát egy páros interjú követ, amelyben az író egy WMN-szerző kíséretében Winkler Nórával beszélget majd. Grecsó Krisztián „párja" főszerkesztőnk, D. Tóth Kriszta lesz – velük Winkler Nóra beszélgetett a novelláról, nőkről, elfojtott és megélt vágyakról, vidékről és nagyvárosról... és még sok minden másról. A jövő héten olvashatjátok, keressétek a WMN.hu oldalon!

Fotó: Csiszér Goti/WMN