A korábbi tulajdonos szerint ez egy frissen felújított lakás. Olyannyira, hogy ezzel a szöveggel (és a felújítás után készült, nyolc évvel ezelőtti képekkel) hirdette meg, foggal-körömmel ragaszkodott ehhez akkor is, amikor az árról próbáltunk megállapodni, és hiába teltek el hónapok, időnként ez cseng a fejemben azóta is. Például amikor úgy hozza az élet, hogy szétszedem a konyhát, hogy beépítsek egy hűtőt.

Ó, Murphy, ami elromolhat, az bizony el is romlik

Még a birtokbaadási jegyzőkönyv aláírása után is nehezen hittem el, hogy végre elkezdhetek dolgozni a lakáson – mert hiába volt már meg az adásvételi, ha leszereltem egy bútorgombot, kinéztem egy karnist vagy csak odaképzeltem egy új csillárt a meglévő helyére, hirtelen homokszem került a gépezetbe. Olyankor mégsem küldte vissza a tulaj a közművek átírásához szükséges papírt, mégsem tudta kipakolni a pincéből az évek alatt felhalmozott hulladékot, és mégsem akkor jött, amikor megbeszéltük.

Egy idő után már csak sodródtam és vártam, a kész tervekkel a fejemben.

És amikor végre minden kulcsot megkaptam, minden szemetet elvitt, és minden papírt aláírtunk, azt hittem, a nehezén már túl vagyok.

Nem ez az első, és most már szinte biztos vagyok benne, hogy nem is az utolsó alkalom, amikor a szakemberek nem vesznek komolyan. Nem tudom, hogy mi az oka, fiatal vagyok, nő, vagy valami más miatt elképzelhetetlen számukra, hogy tudom, mit szeretnék, de a hűtőt megrendelni már önmagában is kihívást jelentett. Hiába álltam a konkrét elképzelésemmel a bútoráruház pultja előtt, a rendeléseket intéző srác következetesen a tőlem egy méterre álló, közben valami teljesen mással foglalkozó anyámhoz beszélt. Végül a hangom átütötte a láthatatlanná tévő köpenyemet, néhány napos szállítási idővel sikerült megrendelni a hűtőt, úgyhogy írtam a bútorszerelő brigádnak: itt az idő, egyeztessünk időpontot – de elég szűk a hely, szeretném, ha a még a szerelés előtt kijönnének felmérni a terepet. 

 

A szaki találkozása az elképzelésemmel

Csak küldjek egy képet, ha ugyanonnan vettem a hűtőt, ahonnan a konyhaszekrény is van, nem lesz baj, érkezett a válasz. Elküldtem a fotót, leírtam újra, hogy bár a bolt ugyanaz, ahogy az a képen is látszik, a hely nem túl nagy, tök jó lenne, ha eljönnének a szerelés előtt.

Amire válaszul tájékoztatott a szakember, hogy a héten jönnek is – szerelni.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Péntek reggel nyolcra egyeztettünk időpontot, tíz perccel később pedig már véget is ért a találkozó. Kiderült, hogy a hely szűkös, a hűtő nem fér be a faltól, szét kéne kapni az egész konyhát, amihez nem lenne elég egy ember. Ha mégis ragaszkodnék az elképzelésemhez, beszéljem meg a főnökével (akivel a korábbi egyeztetés zajlott), hogyan lehetne megoldani. Szerinte amúgy jobb lett volna, ha előtte kijönnek és megnézik, de ha már így alakult, a kiszállási díjról azért adna egy számlát.

Podcastfelvétel, fogadóóra, céges workshop és tovább nem halogatható határidők jutottak a hétre, a hűtőink száma pedig napok óta meghaladta a kényelmesen kerülgethető mennyiséget. Elegem volt, kimerültem, mindennél jobban vágytam arra, hogy a hatalmas szekrény értelmet nyerjen, a vadiúj gép pedig bekerüljön végre a helyére. És megmondom őszintén, kétségeim voltak afelől, hogy mekkora kihívást jelent a leginkább felhasználóbarát bútorbolt termékeinek összerakása.

„Magad, uram, ha szolgád nincs”

Ezt az egyik barátom mondta, miután rákérdezett, hogy telik a hétvégém. Mert csapatostul kijönni és felmérni a beszereléssel járó dolgokat, legjobb esetben is csak a következő héten tudtak volna a szakemberek, úgyhogy befejeztem és leadtam mindent, aminek a határideje nyomta a vállamat, felgyűrtem az ingujjamat, és elkezdtem darabjaira szedni a konyhabútort. Először a fenti szekrényekből pakoltam ki, fűszerek, tányérok, poharak és lábasok terítették be a kanapét. „A feleségem egy vajazókéssel megcsinálja, amit egy csapat férfi nem tudott?” – kérdezte a csávóm, amikor péntek délután hazaért a munkából. Addigra már kiszedtem minden polcot, a csavarokat és tipliket egy dobozba kezdtem gyűjteni, a díszléceket pedig egy sarokba.

Minél több réteget hámoztam le a bútorról, és minél mélyebbre ástam magam benne, annál többször csengett a fülemben a „frissen felújított lakás”.

Nem volt két egyforma méretű szög vagy egy szakszerűen falra szerelt szekrény, akadt viszont egy rosszul bekötött sütő, két bútorlapon is átfúrt, majd mégis inkább üresen hagyott lyukak, de olyan is, amibe nemes egyszerűséggel beletörték a csavart.

A nap végén már a legkevésbé sem számított, hogy hány hűtőt kell kerülgetni. Fiókok, fogantyúk, vízcsövek, de még a sütő is a padlón hevert, amikor péntek este letettem a lantot csavarbehajtót. Mint egy frissen felbontott Lego, ami arra vár, hogy az apró darabokból valami egészen újat építsek.  

Nagyanyám volt az Isten

WMN KNYHA – 2022. november 18. – SzÉ

 

Spoiler: a hűtő befér

Másfél napig tartott a káosz. Ez valamivel több ugyan, mint amennyi idő alatt egy olyan csapat végezte volna el a melót, akik nap mint nap ezzel foglalkoznak, és a hűtőt a szekrénybe emelni sem tudtam egyedül, de szombat estére minden a helyére került. Bennem is. Nem tudtam, hogy mekkora szükségem van erre, kiszakadni a megszokott hajtásból, és a két kezemmel alkotni valamit, amíg ott nem találtam magam, koszos melegítőben a mosogató alatti szekrénybe kuporodva, a vízbekötés mikéntjét bemutató videók között. 

A hatalmas szekrény funkciót kapott, a hűtő bent van, és csodásan működik. Én pedig várom az ablakszerelő brigádot, akik péntek reggel nyolcra jönnek nyílászárót cserélni – de a párkányokat feltenni már nem lesz kapacitásuk.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Kerkez

Mózes Zsófi