–

Józsi hitt a klasszikus értékekben, ezért ragaszkodott hozzá, hogy minden apró-cseprő szerelési munkát ő végezzen el a háztartásban. Mégiscsak ő a férfi. Így esett, hogy a fürdőszobában már egy ideje nem lehetett meleg-, de még csak langyos vízzel sem kezet mosni. Józsi ugyanis másfél évvel ezelőtt saját kezűleg cserélte ki a csaptelepeket, amik utána valóban fényesebbek voltak, és a vízkő sem látszott rajtuk (egy darabig). Ám valahol hiba csúszhatott a számításba, Józsiné ugyanis hiába tekergette a meleg vizes fogantyút, a bojlernek nem akaródzott bekapcsolnia. Persze, hívhatott volna a problémához egy szakembert, de Józsiné tapasztalatból tudta, okosabb, ha kibékül a fürdőjének romkocsmásan jéghideg vizű csapjával, mint hogy egy másik férfi előtt esetleg megalázza Józsit.

Egészen élesen az eszébe vésődött ugyanis az eset, amikor kiégett az étkezőben az a speciális villanykörte. Józsi ugyan megígérte, hogy kicseréli, ám a türelmetlen asszony megunva a két hónapos félhomályt, végül maga pótolta. Az újfent felgyulladt, vakító fényben pontosan látta, hogy ezzel a hamari tettével sikerült vérig sértenie az urát. Józsi még hosszú hetekig duzzogott, és bő fél évig – amíg újra ki nem égett a körte – dörgölte a neje orra alá, mekkora baromságot követett el azzal, hogy a nem megfelelő lumenű égőt csavarta be a foglalatba. Ahelyett, hogy ráhagyta volna ennek az intézését, mégiscsak ő a férfi, ő ért hozzá. Hiszen még ígéretet is tett rá, emlékezzen csak vissza! Arról viszont végképp nem tehet, hogy oly mértékben elborítja a multinál betöltött munkája, hogy esténként, amikor hazaesik, meg hétvégente, szeretne egy kicsit pihenni is. Elvégre nagy felelősség nyomja a vállát, nem akármilyen állásból hordja haza a kenyérre valót!

Józsiné gyorsan alkalmazkodó típus volt, hamar megszokta a félhomályt, meg a hideg vizes csapot, egy idő után fel sem tűnt neki a dolog.

Főleg, hogy tusolni azért tudott meleg vízzel. A zuhanytálcában állva elégedetten merült el a forró gőzben, csak arra kellett odafigyelnie, hogy a vízsugárral nehogy óvatlanul a felülről hatodik sor csempére fröcsköljön, mivel az ott található három négyzetet már igazán csak a szentlélek tartotta a falon. Józsi ugyanis egyszer kicserélte a csapokat billenősre, mert az elegánsabb, és azóta valószínűleg befelé szivároghat a víz, ezért pár csempe elmozdult a helyéről, és a sarokban lévő penészfolt is mintha nagyobbacska lenne. Józsi bosszankodott is eleget, amiért ma már képtelenség rendes minőséget kapni, a kínaiak édesanyja is felemlegetődött, de persze megígérte, hogy amint lesz egy kis ideje, orvosolja a problémát.

Arról meg, mondjuk, tényleg nem ő tehetett, hogy a szivárgás megjelenése óta eltelt pár hónapban még a csaptelepek szerelésének gondolatától is beállt a hátába az isiász. A ludas az új matrac volt, amit harmadszori nekifutásra vásároltak méregdrágán a város vezető bútorboltjától. Az első, puha derékaljról ugyanis kiderült, hogy túl puha, képtelenség benne aludni, amikor úgy nyeli el az ember testét, mint a futóhomok. Józsi három hétig kóválygott otthon karikás szemekkel, fájdalmasan hol az oldalához, hol a derekához kapva, mire megszületett a döntés: márpedig a matracot muszáj keményebbre cserélni. A bolt szerencsére rugalmas volt (nem úgy, mint az átkozott második matrac), zokszó nélkül elvitték a puhát, és házhoz szállították a kipróbált, letesztelt és jóváhagyott kemény matracot. A Józsi szeme alatti karikák azonban nem halványodtak, sőt. „Mintha máris a ravatalon feküdnék!” – panaszkodott az új ágybetétre, egyúttal mély megvetéssel méregetve Józsinét, akinek nem volt olyan delikát a szervezete, hogy az ilyesmi életbevágó és sorsfordító különbségeket, mint a fekhely kényelme, kellőképpen érzékelni tudjon. Egy hónapnyi tesztidőszak és huzavona elteltével újra kijöttek a bútorbolt hórukkemberei, a kemény matrac helyébe pedig egy félkemény került. Józsi két héttel később kiköltözött a nappali kanapéjára, mert a harmadik matraccal sem tudott kibékülni, több variációs lehetőségük pedig nem maradt.

Így esett, hogy Józsi otthon az ideje nagy részét már csak a kanapé két különböző sarkán töltötte.

Az egyiken aludt éjjelente, a másikon pedig az esti egy-két pohár borát fogyasztotta el, amivel igyekezett a napközben felgyülemlett munkahelyi stresszt tompítani. Ilyenkor azt sem nagyon szerette, ha Józsiné a saját bajaival nyaggatja, hiszen épp elég megterhelést jelentett számára a mostanra hatvankét főre duzzadt teamjét eligazgatni. Éppen ezért Józsiné igazán nem is akarta azzal fárasztani, hogy megkérje, vigye el a szelektívbe a garázs helyén felgyülemlett üres üvegeket, összespárgázott újságpapír-csomagokat, műanyag flakonokkal teli zacskókat, ahogy ígérte, mert már nem fér be az autójával, hónapok óta az utcán kénytelen parkolni, ami eddig nem is volt különösebben baj, de jönnek az esős, jeges hónapok, és ez nem biztos, hogy jót tesz a családi autó emitt-amott már rozsdás karosszériájának. Persze, ő maga is kitakaríthatta volna a garázst, de részben nem akarta megsérteni Józsi érzékenységét, másrészt igyekezett hallgatni édesanyjára is, aki rendszeresen azt duruzsolta a fülébe, ha minden munkát elvégez a férje helyett, akkor teljesen el fogja kapatni. És akkor majd úgy jár ő is, mint az anyukája, akit az óvatlanul elkényeztetett férje aztán jól el is hagyott. „Egy igazi férfi szereti a kihívásokat” – mondta.

Nem mintha az anyai jó tanács megvédhette volna bármitől is Józsinét. Egy borús, késő őszi napon Józsi hazaállított a munka után, és bejelentette, képtelen tovább élni egy ilyen szűkös létben, melegségre, fényre, szerelemre vágyik. Miután örökre becsukódott mögötte az ajtó, Józsiné még egy darabig magába roskadva üldögélt a konyhaszéken.

Aztán a telefonja után nyúlt, és feltárcsázott egy víz- és gázszerelőt.

 

Fiala Borcsa 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/