Miért éppen Grúzia? – Sufnituning felsőfokon

–

Három évvel ezelőtt egy barátnőm áradozott a szuper nyaralásáról, amit Grúziában töltött. Arra már nem emlékszem, mit mesélt, de arra igen, ahogyan. Lelkesen, viccesen, örömtelien: ott értette meg, mi az a szabadság és merészség. Azonnal indulni akartam. A tervet dédelgettem, és mostanra érett meg. Most már én is így beszélek Grúziáról.

Az első találkozás a reptéren: meglepő. Hajnali ötkor minden van. Internet, kártyás fizetés, pénzváltó, modern üvegfalú terminál. Mint Hollandiában. Aztán ordítozó emberek tűnnek fel. Az épület előtt nagyobb csoport férfi, akik még az üvegfalon át is dörömbölnek. Kiderül, hogy csak „üzletben” vannak, mint mindenki ebben az országban. A hiéna taxisok, akik vadásznak a külföldi utasra. Szóval: megy az üzlet éjjel-nappal. A kártyás fizetéssel megvásárolt buszjegyekkel indulunk a reptérről a fővárosba.

A buszok és az egyéb közlekedési eszközök többsége lestrapált, Németországban kiselejtezett, itt újrahasznosított kisteherautó, házilag kialakított, szűkös ülésekkel, plüsskárpittal. A kapaszkodó: rozsdamentes, vékony cső, ami talán eredetileg vízvezeték volt. De kapaszkodásra alkalmas. A rendszer megy. Úgy vezet a sofőr keresztül az országon, hogy nem veszi le a lábát a gázpedálról. Iszonyú sebességgel haladunk.

Se biztonsági öv, se sebességkorlátozás betartása, és a záróvonal sem zavarja őt. A helyi utasok inkább alszanak. Mi, turisták a másik megoldást választjuk. Az első pihenőnél azonnal: vodka. Egy feles után már másképp látom a világot: „tök jól haladunk, milyen jól vezet a sofőr, ahol elfér két autó, ott három is…"

Ez jellemző az egész országra. Az üzlet, a sufnituning, a minden van, és te is elférsz.

Ha térképpel a kezedben mész az utcán, akár a legbelső sávból is kivág melléd egy autós, dudálva, hogy ő itt van, tégy vele, amit akarsz, legfőképpen utazz vele, hadd keressen egy kis pénzt. Ha elrakod a térképet, békén hagynak.

Szálanként is árulják a cigit, szeletenként a kenyeret, kalácsot, laponként az újságot, poharanként az üdítőt, egyenként a gyertyát, szentképet, könyvet, nyalókát, lufit.

A legelesettebbek kéregetnek a templomok előtt, a metrón, elég sok van belőlük sajnos.

A házakon látszik, hogy nem élnek valami jómódban élnek az emberek, de a megoldások zseniálisak. Az épülethez hozzábarkácsolva egy terasz, klíma vagy egy teljesen új vezetékrendszer. Természetesen kívülről, nem fogják ezért szétverni a már meglévőt. Tbiliszi elővárosában a földgázt a járda melletti csövekben vezetik a felszínen. A kapukat és a kocsibejárókat a vezeték felülről kerüli meg. Hogy ne zavarjon. Nem tökéletes, de megy. Úton az azerbajdzsáni határ felé, szó szerint a semmi közepén egy diákszállás és étterem. Amikor először hallottam róla, azt gondoltam rosszul mondja a túravezető, hiszen mit keresne gyakorlatilag az Isten háta mögött egy lengyel étterem. Ez a neve: Polish Restaurant.

Egy pár száz lelkes falu szélén lengyel lányok és francia fiúk a helyiekkel együtt, közösen vállalkoznak. Tényleg. Az öregek a konyhán segítenek, a férfiak a lovakat intézik, a fiatalok meg építkeznek. Rengeteg raklapot használnak és színes festéket. Ha kalandvágyóbb vagyok, ott is maradhatok. A közös nyelv az angol és a kézzel-lábbal mutogatás. Megy. Ott ettem a legfinomabb hacsapurit. És vízöblítéses angol vécé is volt. Mondom, minden van! Üzlet is. Az összes kirándulóbusz megáll ott egészen véletlenül egy órára, és mivel semmi más nincs, kénytelen vagy enni. A sofőr jutalékot kap a fogyasztásunk után. Ez is megy. Segítőkészek. Nem nagyon tudnak angolul, de addig mutogatnak, esetleg elkiabálják magukat, hogy valaki jöjjön és segítsen, hogy mindig megkapom a választ.

Én még tanultam oroszul. De nem azt tanultuk, hogy mikor megy az utolsó metró, hanem, hogy mit lehet vásárolni a GUM áruházban.

Itt erre nem volt szükség, de a következő grúziai látogatásnál biztosan fel fogom frissíteneni az orosz szókincsemet. Van menetrend, de senkit sem érdekel. Amíg nincs tele a busz, nem indul. Igazuk van, gyorsan megtelik. Logikusnak tűnne, hogy számozzák a buszokat. Nem. Inkább ráírják a célirányt. De nem latin vagy cirill betűkkel, hanem a sajátjukkal. Ezt a turista nem tudja elolvasni, de nem számít, mert amikor mondom a város nevét, ahová utaznék, egy helybeli kézen fog, és odavezet, ahonnan indul a busz.

Mert van számomra hely.

Törőcsik Edit írása és képei

A kiemelt képen a híres ferde óratorony látható, oldalról megtámasztva...