Mi mindent vagy hajlandó megtenni álmaid otthonáért? – 4+1 dolog, amit az első lakásvásárlásom tanított

–

Tizennégy éves korom után aztán behoztam minden költözést, ami a gyerekkoromból kimaradt – de mindhiába, nem találtam a helyem. Éltem apuékkal, aztán anyuékkal, utána a pasimmal, megint anyuékkal, de már gyerekkel, és közben mindennél jobban vágytam egy helyre, ami az enyém, ahol nem vendég vagyok (bár ezt talán csak az akkori pasim, a szüleim sosem éreztették velem), és ami a saját otthonom lehet.

Egyetem mellett dolgozni kezdtem, és fél szememet mindig az albérletpiacon tartottam, várva a tökéletes lakásra. Albérletkeresési tippeket most nem írok, megtette már Anna Eszter ITT, a kötelező köröket viszont én sem úsztam meg.

Volt lakás, amiről lecsúsztam, mert más hamarabb jelentkezett, volt, ami csak a képeken mutatott jól, élőben már nem volt meg a varázs, néhány hetes-hónapos keresgélés után pedig volt egy, ami végül a miénk lett.

Egy bútorozatlan albérlet és egy gyerekét egyedül nevelő egyetemista anya izgalmas párosításnak ígérkezett. Idővel belaktuk a teret, lett mosógépünk, a felfújható matracomat ágyra cseréltem, a ruháim pedig az egyszerű, hajlított alumínium állványról átkerültek egy szekrénybe.

Aztán ahogy az évek teltek, kapcsolatok szakadtak meg, véd- és dacszövetségek köttettek ezek között a falak között. Megszámlálhatatlan vér- és könnycseppet ejtettünk – volt, hogy a szó szoros értelmében –, miközben a legnagyobb magasságokba is innen értünk fel. Ugyan nem nyikorog a parketta, és mennyezetig sem érnek az ajtók, mégis ez az a hely, ami végül az otthonunkká vált.

Az idillnek azonban vége szakadt, amikor, hat itt töltött év után, idén nyáron bejelentette a tulajdonos: lehet, hogy el kell adnia a lakást. Építkeznek ugyanis, mondta, az építőipar bizonytalan helyzete miatt pedig szükségük van a pénzre.

És akkor itt el is kezdődnek az elmúlt évem legfontosabb ingatlanügyi tanulságai. 

1. A tulajdonos akkor még nem sejtette, amit én már igen: mielőtt belekezdesz, tudd, hogy mit akarsz!

Az elkövetkező napokat az általa használt feltételes módba vetett hitem erősítésével töltöttem, és addig-addig mantráztam, hogy olyan nincs, hogy mi, innen, el, míg végül beláttam: azzal megyek a legtöbbre, ha rákérdezek, hogy amennyiben mégis úgy alakul, akkor vajon mennyit kérne a lakásért?

Különösebben nem lepett meg, hogy az ingatlan sorsa eldőlt, az üzenetben szereplő összeg viszont annál inkább. (Mondjuk, arra kíváncsi lettem volna, hogy ha nem kérdezek rá, akkor mindez, mikor derül ki?)

A lakásvásárlás gondolata még a Covid előtt fogalmazódott meg bennem, azóta tartom minden ujjamat szorosan az ingatlanpiac ütőerén. Ez valamivel több mint két és fél év – hiszen (kisebb kompromisszumokkal ugyan, de) szeretünk itt élni, a bérleti díj is rendben volt, úgyhogy nem sürgetett semmi, de jó lett volna egy hely, ami tényleg a sajátunk. Ahova beépíthetek egy ajtót, ha az amúgy hiányzik a tokból, ahol működik minden konnektor, és amit sosem túl korai kifesteni, ha elszaporodnak a falon az apró, ételmaradékos kézlenyomatok. 

Szóval az utóbbi két és fél évben egészen konkrét szűrési feltételek mellett figyeltem a hirdetéseket: amerikai konyha, legalább két háló, erkély, felső emelet, de semmiképp sem tetőtér, a vécé és a kádas (!) fürdő külön helyiségben, pince vagy tároló, mindez pedig jó állapotban, azon a környéken, ahol évek óta lakunk.

Gyakorlatilag az albérletünk pontos mását kerestem, és mivel ez alatt az idő alatt több lakást is megnéztünk, azt is tudtam, hogy nagyjából mennyiért. A tulajdonos által mondott összeg viszont szemmel jól látható módon eltért ettől, méghozzá felfelé. 

2. Bármelyik oldalon is állsz, légy felkészült, határozott, de ne hozz elhamarkodott döntéseket!

Végül abban maradtunk, hogy átgondolom a lehetőségeket, és pár nap múlva beszélünk. Felmértem, hogy meddig ér az a bizonyos takaró, két független értékbecslő és egy ingatlanos szakvéleményét is kikértem, egyeztettem a ház közös képviselőjével és biztosítójával, a beszélgetés azonban így sem tartott tovább néhány percnél. Én nem azt az összeget mondtam, amire a tulajdonos számított, ő válaszként rögtön felmondta a bérleti szerződést, majd elment.

A lakást még meg sem hirdették, a két hónapos felmondási idő viszont már javában ketyegett.

Ha egy kicsit is rutinosabb lennék ingatlanügyekben, a történetnek ezen a pontján már sejtettem volna, hogy nem lesz egyszerű dolgunk. És nem csupán azért, mert nyár közepén olyan kiadó lakást találni, amely minden elképzelésemnek megfelel, lehetetlennek tűnt (persze hogy ezt is lecsekkoltam, mielőtt ajánlatot tettem volna), de a jelenlegi bérleti árakat elnézve, bevallom, sokkal szívesebben fizetném inkább a törlesztőt.

Nem volt sok időm ezen lamentálni, hívott a tulaj, hogy végtére is nem maradtunk semmiben. Ő a napokban meghirdeti a lakást, mondta, szól majd előre, de hétvégente jönne az érdeklődőkkel, és ha mégis meg tudunk egyezni, akkor természetesen elsőbbséget élvezünk. Egy újabb ajánlathoz viszont már szerettem volna látni az ingatlanhoz tartozó dokumentumokat, tulajdoni lapot, energetikai tanúsítványt, alaprajzot és alapító okiratot. De mint kiderült, hiába a mielőbbi értékesítés iránti csillapíthatatlan vágy, ezek többsége nem volt a tulajdonos birtokában… 

3. Hozzáértő szakemberek és az elengedhetetlen dokumentumok nélkül bele se vágj az – egyébként „nagyon sürgős” – adásvételbe!

Volt papír, amit három hét alatt kaptunk meg, és olyan is, amire öt hetet vártam, a szintrajzért pedig végül nekem kellett elmenni a hivatalba.

Ezalatt viszont a hitelszakértő és az ügyvéd messze a legjobb szövetségeseinkké váltak, szupercsapatként tartották alattunk a védőhálót (és főleg bennem a lelket), lépésről lépésre adták az elvégzendő feladatokat, a bekérendő dokumentumok listáját, keresték az újabb és kedvezőbb lehetőségeket, és ellenőrizték a már meglévő papírokat.

Bármikor, bármilyen abszurd helyzetben számíthattunk rájuk, az esetek többségében pedig akadt egy annál is bizarrabb sztorijuk, mint amiben épp mi voltunk.

Időközben felkerült a hirdetés a harmadik emeleti, kertkapcsolatos (sic!) lakásról, a hét-nyolc évvel korábban végzett felújítást követő fényképekkel és az eredeti árral, de hiába teltek a hétvégék, az érdeklődők csak nem jöttek. Nem tudom, hogy végül a potenciális vevők hiánya, a – mint végül kiderült – GG-s energetikai besorolás vagy az idő múlása volt a titok nyitja, néhány e-maillel és újabb hetekkel később mégiscsak sikerült megegyeznünk egy olyan összegben, ami nemcsak a lélektani határunkat nem haladta meg, hanem még piaci tekintetben is reálisnak mondható volt.

A felmondási időből még nagyjából két hét volt hátra, a hirdetés lekerült a netről, én pedig biztos voltam benne, hogy a nehezén már túl vagyunk. Tévedtem.

4. A lakásvásárlás hosszú távú elköteleződés: mérj fel minden lehetőséget, és ne félj több vasat tartani a tűzben!

Elkezdődött a szerződéskötési huzavona. Ennek során a tulajdonos számára nemcsak a szerződéstervezet, hanem a következő másfél hétben egyetlen időpont sem volt megfelelő. Sürgetett minket, mondván, neki az általunk javasoltnál előbb kell a pénz, mert ők építkeznek, ugye, úgyhogy egy hónapon belül fizessünk. Ha nekünk nem jó más konstrukció, inkább meghirdeti a lakást újra. (Itt magamban azért összeszámoltam gyorsan azokat a heteket, amiket mi vártunk rá, majd hiperventiláltam egyet, aztán átfutottam az ingatlanos oldalakat, és kétszer is elmentünk megnézni a környék egyetlen, hasonló adottságokkal bíró, eladó lakását.)

Miközben én pró és kontra-listát írtam a két ingatlanról, néhány rövid egyeztetést követően a hitelszakértő előállt a megoldással: gyorsíthatunk a banki folyamaton, ha lemondunk az otthonteremtési kedvezményről és a lakástakarékról – az így keletkező, nagyjából ötmilliós lyukat pedig betömjük valahogy.

Közel két hónapja pörögtünk napi több órát az ügyön, a céltalan szkanderozások és a szekrényből kihulló újabb és újabb csontvázak sűrűjében pedig rettenetesen kimerültem testileg és lelkileg is, úgyhogy lesz, ami lesz alapon elküldtem a tulajnak az utolsó ajánlatot. Leírtam, hogy hogyan tudjuk átütemezni a kifizetést, mit tudunk elengedni, és mi az, amire egész egyszerűen nincs hatásunk. Erre ő újfent elmondta, hogy mennyire sürgős ez neki, még a kocsiját is el kell adnia, de az új konstrukció már megfelel, várja a szerződéstervezetet. Időközben persze letelt a felmondási idő, és bár a tulajdonos szerint a köztes időszakra a bérleti díj neki jár, végül sikerült egyetértenünk abban, hogy a semmire felmondott szerződés után nincs köztünk olyan megállapodás, ami ezt (vagy akár azt, hogy addig én a lakásban lakhatok) kimondaná. 

+1. Minden akkor történik, amikor történnie kell

Újabb három héttel később aztán, miközben az ügyvédi irodában, a fényesre lakkozott, ovális asztal körül tologattuk egymás között a szignózásra váró papírokat, a(z akkor már nem) tulajdonos nagyot sóhajtott: ő elengedte, hogy ezen stresszeljen, úgyis minden akkor történik, amikor történnie kell.

Azóta eltelt másfél hónap, a legelső, feltételes módban történt beszélgetéstől számítva pedig valamivel több mint négy. A bank hatékony volt, szinte azonnal intézte és folyósította a hitelt, a birtokbavétel után két héttel pedig – bár erről nem szóltak, véletlenül vettem csak észre, hogy itt áll az autó, amit még nyáron el kellett adni – a pincénkben felhalmozott, több köbméternyi szemét is eltűnt.

Felszereltem a hónapokkal korábban rendelt bútorgombokat a fürdőszobába, kicseréltem a nevet a postaládán, megszabadultam a kitisztíthatatlan lámpabúrától és függönyöktől. Nekiálltunk feljebb tornázni az energetikai besorolást, ajtó is lesz az üresen álló tokban, és a hűtő is bekerül végre az egyébként direkt erre a célra szánt szekrénybe.

Otthon újrateremtés

Az egész huzavona miatt, bevallom, az utóbbi hónapokban már egyre kevésbé szerettem hazajárni, görcsbe rándult a gyomrom, ha az adásvétellel kapcsolatban üzenetem érkezett. Vigasztaltam magam, hogy legalább a költözést megússzuk, de hiába ugyanaz a hely, az ismerős falak, most valahogy mégsem találom itt a helyem. 

Neki kell hát futni újra, eltakarítani a lakáshoz fűződő kapcsolatomon ejtett foltokat mint felújítás után a romokat, mert egy ideig biztosan itt maradunk. És jó lesz maradni, ebben biztos vagyok. Hiszen végül csak megúsztuk a költözést, a törlesztőért nem fizetünk többet, mintha másik albérletet kerestünk volna, a környék ismerős, ahogy a szomszédok is. A lakás a miénk, és ez lesz az első, kompromisszumoktól mentes otthonunk. Ha pedig eljön az ideje, már betéve fogjuk tudni, hogy mi kell az ingatlan korrekt értékesítéséhez, ki tud segíteni minket a folyamatban, és mi az, amire – hiába szeretnénk – nincs hatással a vevő.

Még hátravan ugyan a közművek átírása, amihez a korábbi tulajtól az aláírt dokumentumokat tegnap este kellett volna megkapnom, de igyekszem elengedni, hogy ezen stresszeljek. Úgyis minden akkor történik, amikor történnie kell.

És ti, kedves olvasók, milyen tanulságokkal gazdagodtatok egy-egy adásvétel során? Meddig mentetek el, hogy megszerezzétek a vágyott ingatlant? Milyen kérdések merülnek, merültek föl bennetek, milyen tapasztalataitok voltak lakáskeresés vagy épp eladás közepette? Kíváncsiak vagytok-e bármire a hitelkonstrukciók és támogatások kapcsán? A WMN Mindent bele! podcastjának tematikus adásában hamarosan szakértők segítségével járjuk körül a témát, ha megírjátok nekünk kommentben vagy e-mailen, az [email protected] címre a kérdéseiteket, választ kaphattok rájuk!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Drazen Zigic

Mózes Zsófi