–

Apám évek óta nincs jól. Apró, jelentéktelen dolgokban sem képes döntést hozni, míg korábban a város egyik legfontosabb intézményének napi működéséért felelt. Alig szólal meg, míg fiatalon a társaság központja volt. Sokat alszik, néha egész napokat. Beteg.

Alig látszik a jelene, de ott dolgozik benne a múltja. Néha ki tud lépni ebből a sűrűsödő ködből, olyankor megcsillan szemében a nap.

Nyáron akadt egy kis villanyszerelés a ház körül, a sufniba kellett eljuttatni az elektromosságot, néhány lámpát kiépíteni, pár konnektort elhelyezni. Tudtam, hogy mit akarok, és azt is, hogy ebben apámnak komoly szerepet szánok. Ő ugyanis fiatal korában tanult elektromos szerelést, simán kiépített bármilyen hálózatot, nemcsak megértette a dolgokat, mint én, hanem ki is tudta találni azt, hogy egy ilyen problémát hogyan kell megoldani.

Hívhattam volna egy villanyszerelőt, aki egy délelőtt lezavarta volna ezt, de nem hívtam. Legyen ez a mi kettőnk projektje, gondoltam. Az ég tudja, lesz-e még valaha lehetőségünk így együtt dolgozni. Az apám meg én.

És elkezdődött az a két nap, amit egész életemben nem fogok elfelejteni. A szeretet és a gyötrelem olyan párosítása jelent meg a kertünkben, amire alig tudok szavakat találni.

Apám tud villanyt szerelni, én nem. Én tudom, hogy mit szeretnék, de ő ezt már nem érti meg.

– Papa, lesz itt egy kapcsoló.

– Értem, fiam. De mit kapcsol?

– A sufnin azt a két külső lámpát.

– Értem.

Aztán öt perc múlva:

– Fiacskám, csak azt nem értem, miért tesszük ide ezt a kapcsolót?

– Mert innen szeretném azokat a lámpákat felkapcsolni.

– Azokat?

– Igen.

– Ja, értem.

És ez ment két álló napon át. Próbáltam minden pillanatot kihasználni, amikor megértette, hogy mit szeretnék, a ceruzás kapcsolási vázlatait átültetni a létra tetején állva a kapcsolódobozokba, de nem mindig sikerült. Estére rettenetesen kimerültem ebben a sziszifuszi pszicho-munkában. Apám látta ezt, és ezért is magát okolta. És vigasztalni próbált.

– Látom, fiacskám, kimerítelek, nagyon sajnálom, nagyon sajnálom. Bár tudnék neked segíteni!

– Tudsz, Papa, nélküled el sem kezdtem volna! Jó veled!

– És azt is látom, hogy komoly felnőttként tudsz már rizst főzni!

– 48 éves vagyok, Papa, ilyen idősen már megy a rizsfőzés!

Így bicikliztünk a mézben két napon keresztül. Gyalázatos volt a villanyszerelési hatékonyságunk, az egy órára lebontott lámpák és foglalatok száma nevetségesnek tűnt.

De gyönyörű volt ez az együttlét. Látni egymás ügyetlenségét, próbálni segíteni, lemondani nagy dolgokról, örülni apró haladásoknak.

Örülni annak, hogy még vagyunk egymásnak. Hogy itt bénázunk egymás mellett.

Amikor a harmadik nap reggelén megállt egy frissen felszerelt, de még nem működő kapcsoló mellett, és megkérdezte, hogy ezzel mit is lehet majd felkapcsolni, akkor már ő is mosolygott. Hogy ez neki már nem megy, de nekem biztosan menni fog.

Én meg könnyezve magamhoz öleltem, és nem tudtam, hogyan mondjam meg neki: a pokolba a kapcsolókkal, annyira szeretlek!

Másnap folytattam egyedül az egészet. És minden ment. Értettem, hogy mit csinálok, gyorsan haladtam, magabiztosan. Apám úgy adta át nekem mindazt, amit tudnom kellett, hogy észre sem vettem. Nagy tanár az öreg.

Üzenem nektek, akik csak kívülről látjátok őt, amint zavartan totyog az utcán: az apám remek ember!

Az apám: fasza!

Cser Ádám

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/06photo