Mondja, sírt maga?

Néhány évvel ezelőtt elvesztettem a szüleimet. Nem részletezném, milyen okból, de két hónapos különbséggel, és egyiküket sem természetes úton, anyukám 48 éves volt, apukám 52. A történtek után valósággal sokkot kaptam, és észre se vettem, de egészen hosszú időn keresztül gyakorlatilag minden érzelmet magamba fojtottam. Mentem, mint a gép, tettem a dolgom, kezdtem kimondottan sikeres lenni, lassan már úgy tűnt, ez így van jól, talán majd egy másik életemben meggyászolom őket, ez a mostani arra van, hogy kihozzam belőle a legtöbbet, szülőkkel vagy nélkülük.

Aztán egyik napról a másikra, több mint két évvel ezután, szorongani kezdtem. Felfedeztem, hogy mindentől és mindenkitől félek, aminek legfőképpen a kapcsolataim látták kárát: én, a naiv tündérkirálylány, gyanakvó lettem, méricskéltem, feltételekhez kötöttem a bizalmamat, melyeket persze senki nem tudott teljesíteni, a legközelebbi barátaimnak is az agyukra mentem. Úgyhogy eldöntöttem, itt az idő, most vagy soha, kell egy pszichológus.

Miután elmeséltem a velem egykorú fiatal nőnek, hogy min mentem keresztül, ez volt az első kérdése: és mondja, Éva, sírt maga?

Dehogy sírtam, döbbentem rá, utoljára a temetéseken produkáltam valami ahhoz hasonlót, de úgy igazán nem, azóta se. És szabadon engedte a dühét? – jött a következő kérdés, mire csak bámultam, „a mimet"? Még hogy én dühös, rájuk? A halálra, arra dühös vagyok, kockáztattam meg, de a pszichológusom a fejét rázta, nem, nem a halálra. A szüleire. Mert, végtére is, – mondta lágy hangon, és kicsit előrehajolt – maga egy többszörösen elhagyott gyerek.

Az unikornis lánya

Az ezután következő hónapok hosszúak és keservesek voltak, miközben minden üléssel egyre közelebb jutottam a dühömhöz, és egyúttal megtanultam szeretni is. Hiszen az hajtott. Arra döbbentem rá, hogy amióta nélkülük kellett boldogulnom, a túlélés nem más, mint az élet dühe, ami leginkább krízishelyzetekben tombol bennünk. Be kellett ismernem magamnak azt is, hogy a legjobban azért haragszom rájuk, amiért saját magamra: apukámra az állhatatlanságra való hajlamáért, anyukámra meg azért, mert megalkudott. Hiszen jól ismertem az én szárnyatört unikornis apámat, aki sosem tudott megülni a fenekén, és azt fogalmaztam meg magamban róla, amit évekkel később hangosan is elmondtam egy fiúnak, akit jobban szerettem önmagamnál: „csodállak, mert olyan bátor vagy, gyönyörű és szabad, menj”.

Haragudnom kellett az apukámra, mert már jóval a halála előtt, amikor kislánykoromban otthagyott minket, belém plántálta, hogy a férfiak, akik szeretnek, el fognak hagyni, és hogy még a mai napig is ezzel indul minden kapcsolatom, bár már legalább felismerem, és próbálok tenni ellene. Emellett viszont azt a tudatot is örökül hagyta, hogy a szabadságnál nincs nagyobb kincs, és ha egy férfi bármilyen okból, nem tud szabad lenni mellettem, a szívem ellenében is úgy kell döntenem, hogy menjen. Ha pedig így adódik, már el tudok jutni a haragtól a köszönetig, hogy maga voltál a megtestesült szabadság, és senkiért se hagytál soha alakoskodni, Apa!

Az a hülye hála

Anyukámnak pont az ellenkezőjéért kellett megbocsátanom: azért, mert nem a szabadságot választotta. Elfojtott fájdalomban élt éveken keresztül, finom, „Évás” mosollyal az arcán, és orvoshoz is csak akkor jutott el, amikor már elájult a boltban, ahol dolgozott. Dühös voltam, amiért nem küzdött (mit tudtam én akkor a küzdelemről), amiért hagyta magát elemészteni fizikailag és lelkileg, és mikor a terapeutám szobájában előttem állt – fel kellett idéznem őket úgy, ahogy emlékszem rájuk –, meg is mondtam neki. Szapultam őt, folyt a könnyem, és aztán hirtelen megint a hülye hála érzése jött, elhomályosítva a haragot és bizonyos szintű megvetést, amit éreztem: köszönöm, Anyukám, hogy megmutattad, hogyan ne csináljam, mi az, amit soha ne tűrjek el mástól vagy saját magamtól, és általad tudtam meg azt is, milyen tágra nyílt szemmel, kizárólag az odaadásra programozva nekimenni az életnek, lesz, ami lesz.

Miattuk lettem író, az életük... és igen, a haláluk miatt. Az apátiám, a tagadásom, a dühöm, a megbocsátásom, a hálám, a gyászom miatt. Amikor a szerkesztőségi értekezleten szinte önkéntelenül felnyújtottam a kezem ezért a témáért, Szentesi Évi értetlenül nézett rám: „Mi az a Forgive Mom and Dad-day, miért kell megbocsátani nekik? Akkor és ott azt tették, amit a legjobbnak láttak.” Pontosan így van, és ha nem kezdeném már én is mélyen megérteni ezt, irigyelném a Szentesi békéjét. Így viszont egyszerűen csak – már megint – hálás vagyok.

Kalapos Éva Veronika