Steiner Kristóf: „Mindannyiunknak vannak gyarlóságai, de amíg ezeknek a létezését el kell temetnünk magunkban, addig sunyi világot építünk”

–

„Ügyet se vessetek arra az öregemberre a függöny mögött!” – kiabálta kétségbeesetten Óz, amikor kiderült róla, hogy nem is olyan nagy varázsló, csupán egy cirkuszi bűvész-művész, aki mindenkivel elhitette a szivárványon túl: ő a leghatalmasabb és legfélelmetesebb. 

Smaragdváros kulcsára így mesélt róla Dorkának: „Alakot ölt, amilyent akar. Az egyik azt mondja, olyan, mint egy madár, a másik szerint olyan az alakja, mint az elefánté, a harmadik szerint pedig macskához hasonlít. Ismét mások előtt úgy jelenik meg, mint gyönyörű szép tündér vagy kis manó, vagy bármiféle más alakban, amint éppen kedve tartja. De hogy milyen igazából, a maga természetes alakjában, azt senki emberfia nem tudja.”

Frank L. Baum regényére sokan afféle gyerekmeseként tekintenek, ám a kötet valójában maró gúnnyal, pontos társadalomkritikával és játékos humorral járja körül a kérdést: miért olyan könnyű elhitetni velünk, emberekkel, hogy mások elvárásainak kell megfelelnünk, miért vagyunk oly könnyen megvezethetők a vallási, politikai, gazdasági megmondóemberek által, és

miért élünk egy életen át abban a tévhitben, hogy sosem lehetünk olyan magasságosak, mint azok, akik a szabályokat, parancsokat, utasításokat szabják ki ránk. 

Bár a könyv 1900-ban jelent meg először, az azóta eltelt 120 évben az emberiség nemhogy nem ébredt fel az álomból – ahogy Dorothy tette a történet végén, felismervén, hogy a szivárványon túl semmi sem szebb, boldogabb, igazabb, mint a korábban szürkének és unalmasnak látott családi farmon –, de évtizedről évtizedre egyre mélyebben merülünk el a mocsárban, amely a „civilizált” emberiséget húzza lefelé. Aláírjuk, hogy ha valakinek plecsnit akasztanak a nyakába a honatyák, az mostantól tisztelendő ember: bátor, bölcs, jószívű, méltó az elismerésre.  

 

Ezzel pedig nem pusztán az a probléma, hogy valós teljesítmény helyett külső, „magasabbról” érkező visszaigazoláshoz kötjük az önértékelésünket, hanem az is, hogy szépen lassan átszoktatjuk magunkat a mások értékrendje szerinti életre. És bár minden bizonyíték, fekete-fehéren és „technicolor”-ban ott van előttünk: akik a fontossági listánkat formálják, valójában maguk sem élnek az általuk hirdetett erkölcs szerint, azért mégiscsak megmaradunk benne.

Inkább szőnyeg alá seperjük mindazt, amit tudunk a hatalmasokról, csak ne kelljen egyszer és mindenkorra újraértelmezni a jó és a rossz, az emberi és szégyenletes fogalmakat. 

Az emberek javarészét jobban leköti, hogy „mit szól majd a szomszéd”, hogy nem a brit királyi család elvei szerint élünk, mint az a tény, hogy párszáz évvel ezelőtt még teljesen normálisnak számított, hogy Anglia királya (VIII. Henrik) hatszor házasodott meg, és feleségei közül kettőt lefejeztetett. De elég az elmúlt ötven esztendőt visszapörgetnünk, hogy szexbotrányokba, megcsalásokba, politikai hazugságokba, kéz-kezet-mos egyezségekbe, súlyos önellentmondásokba keveredjünk a világ politikai-, vallási-, és gazdasági elitjének kalandjait firtatva.  

Évezredek óta élünk együtt a csalással, lopással, ámítással színezett elitizmussal, és hagyjuk, hogy újabb és újabb generációkat mérgezzen meg a professzionális, már-már magától értetődő képmutatás, ahelyett, hogy elkezdenénk egyenként, majd csoportokként, végül többségi társadalomként felszólalni a gyakorlat ellen, mely mindannyiunkat ellehetetlenít. 

A hitrendszer ellen, mely szerint vallási dogmák és kulturális szokások, aktuálisan (és gyakran hamisan) a moralitással összekapcsolt társadalmi normák kell, hogy folyjanak az ereinkben emberi vér helyett.  

Sokszor leírtam és elmondtam már, de nem tudom elégszer hangsúlyozni: én a magam részéről igyekszem úgy élni az életemet, hogy ne kelljen szégyenkeznem, ha „lebukom” – nem vagyok feddhetetlen. Hát már hogy lennék feddhetetlen, amikor emberből vagyok?!

Még ha nem volnék többé-kevésbé ismert ember, akkor is hülye volnék azt prédikálni a környezetemnek, hogy hibátlan és tévedhetetlen vagyok, hiszen érzem, és értem, hogy a hitrendszerem és értékrendem állandóan komplexebbé válik, köszönhetően a nyitottságomnak mások narratíváira. 

És persze azért is, mert ha fennhéjázva mászkálok a világban és mindenkit kiosztok, aki másképp gondolkodik, cselekszik és él, mint én, valószínűsíthetően egyszer akkorát bukom majd, hogy soha többé nem akarom mutogatni magam. Akikkel egy követ fújtam, azokra szégyent hozok a „botlásommal”, akik ellen ágálltam, azok pedig dörzsölgethetik a tenyerüket, hogy „jó nagyot zuhant ez a tökfejű”, nekem pedig nem maradna más lehetőségem, mint elbújni a világ elől. 

  

Az emberek nem egyformák. Bármennyire szeretnénk hinni, hogy párt- és elvtársaink, a vallási közösségünk, az ideológiánkon osztozó kommunánk tagjai mind a mi személyes értelmünk és érzelmünk meghosszabbításai, a helyzet az, hogy egyetlen dologban egyezünk másokkal – ez pedig nem függ össze azzal, hogy valaki konzervatív vagy liberális, hetero vagy meleg, fehér vagy fekete, nő vagy férfi, magasrangú tisztviselő vagy földműves: ez ugyanis nem más, mint a tény, hogy

mindannyiunknak vannak ösztönei, kétségei, gyarlóságai, de amíg ezeknek a létezését el kell temetnünk magunkban, vagy kizárólag titkos mulatságokon, más „gyarló embereknek” vallhatjuk be, addig sunyi, gerinctelen, alamuszi világot építünk és szolgálunk.  

Akkor kezdhetünk el (talán, és akkor is csak talán) valós értékekről és erkölcsről beszélni, ha hangosan és büszkén kijelentjük: a „normalitás”-hoz kötődő hívószavak néhány évtizedenként cserélődnek, és még a kőbe vésettnek vélt dogmák is pont aszerint értelmezhetők, hogy az azokat bontogató milyen ideológiát szeretne mögéjük állítani. Akkor, ha bevalljuk: nem vagyunk – se te, se én, se más – a jólelkűség, magasztosság, tisztesség mintaképei, de mindennap igyekszünk többet tenni azért, hogy közelebb kerüljünk ahhoz az énünkhöz, aki képes a közös jót, nem pedig a szeparációt szolgálni.  

Az elmúlt pár hét afféle társadalomszintű ébredés gyorstalpalója volt Magyarország számára – olyan sok mindent tanulhattunk (volna?) önmagunkról, az úgynevezett parlamentáris-demokratikus rendszerről, emberi természetről, médiáról, humorról, karmáról, belátásról, emberségről. És bár megannyian nem éltek a lehetőséggel, inkább konspirációs elméletekbe, ujjal mutogatásba, tagadásba, vagy egyszerűen csak megszégyenülésbe és megszégyenítésbe menekültek, azért remélem, sokan vettük az üzenetet. 

Ereszkedjünk le a magas lóról, mielőtt egy ereszcsatornán kell leereszkednünk – vagy ha már az utóbbit választottuk, legyen annyi bátorság az oroszlánlelkünkben, a szalmabábfejünkben, és szív a berozsdásodott bádogmellkasunkban, hogy ténylegesen és alaposan megrázzuk a megrepedt hitrendszerünket, mielőtt az ráz meg minket, és velünk együtt a teljes világunkat. Ha tanulunk a másokat felkapó és megforgató forgószelekből, talán nem kell mérgezett mezőkön átkelnünk, boszorkányokat ölnünk, és szárnyasmajmokon lovagolnunk ahhoz, hogy hazataláljunk önmagunkhoz.