Kinek szól?

Tegnap, amíg végigzötyögtem a 61-es villamossal a BAH-csomóponttól a János kórházig (nagyjából 15 perces út), összesen nyolc olyan plakátot láttam, melyeken csaknem egészen pucér női testek szerepeltek. Láttam továbbá annak a bizonyos üdítőmárkának a felkapott reklámját is, amiben a leghíresebb magyar modellünk szerepel. Először az utóbbival kapcsolatban tennék fel egy kérdést: az elképesztően gyönyörű, fiatal lány minden képen, ami eddig elém került, a fényképezőgép lencséjébe nézve érzékien az ajkai közé veszi az üveget. Ennyi. Ez csak magánvélemény, de afölött a megoldás fölött, hogy egy csaj csábítóan mered rád egy plakátról, jócskán eljárt az idő, főleg azért, mert ha az ember rákeres a kampány honlapjára, ennél sokkal izgalmasabb képekkel találkozik a világ minden tájáról (ez egy nemzetközi reklámhadjárat), mi azonban ennyit tettünk hozzá a dologhoz. A vitathatatlanul szép, világhírű modellt, ahogy a pillantásával próbálja lebűvölni rólunk a… mit is? Hát, éppen ez az egyik legfőbb kérdés: kinek szólnak ezek a reklámok?

Kinek szólnak a fehérnemű- és fürdőruhacégek fotói?

Ezeken általában nádszálvékony csajok két darab csipkés zsebkendőben feszítenek. Naivan és ártatlanul kérdezem, miért jönne meg a kedvem hozzá, hogy megvegyek egy ilyen darabot, ha tudom: a büdös életben nem fogok úgy festeni benne, mint Alessandra Ambrosio? Ugyanígy nem hiszem, hogy több kólát iszom majd csupán azért, mert egy csücsörítő szájacska buzdít erre. Ezek a reklámkampányok ugyanis, bár a főszereplőik nők, nem nekem szólnak. Hanem a mindenható férfitekinteteknek.

És hol a nő tekintete?

Egyértelmű, miről is van szó: ha azt akarod, hogy olyan nőd legyen, mint akit a plakáton látsz, vegyél neki kólát! Ha te nőként azt szeretnéd, hogy a párod odalegyen érted, vásárolj ilyen fehérneműt vagy fürdőruhát. Az utóbbi üzenet csalóka, mert olyan, mintha mi lennénk a célközönsége,

pedig ez csak annak a tipikus példája, amikor a szolgáltató eléri, hogy mi is magunkévá tegyük a male gaze-t, vagyis lássuk a saját testünket a férfi szemével.

Ha így van, akkor viszont már tényleg csak egy kérdésem maradt: és a mi tekintetünkkel mi lesz?

Mondhatnánk, hogy „de hát ott vannak a félmeztelen pasis plakátok”, ám ha megfigyelitek, azok kiknek szólnak? Igen, a férfiaknak: így öltözz, ezt az órát vagy napszemüveget hordd, hogy menő légy, és olyan csini bige csüngjön a karodon, amilyeneket az efféle képeken látni biodíszletként! A fejemben már sokszor összeházasítottam a lenge fehérneműs poszterlányokat az enyhén borostás, napszemüveges poszterfiúkkal, mert a cél ez volna: egy fogyasztásra programozott, tökéletes fenekű és fogsorú, magával és az életével a végsőkig elégedett emberpár.

Nem a reklámkultúrát bírálom...

...nem is volna értelme: a male gaze-attitűd olyan szerves része ennek az üzletágnak, hogy nem tudom, kigyomlálható-e valaha (miközben szerencsére nálam sokkal tájékozottabb emberek legalább már vitatkoznak a témáról).

Csak fáj hallani, amikor az irtó csinos barátnőm az utcán sétálva kifakad mellettem: „Minél többször látom ezeket az XYZ-reklámokat, annál kevesebb kedvem van fürdőruhát venni, pedig már le kéne cserélnem a régit. De ha az összes darabot ilyen csajokra tervezik…” Jó, nyilván nem az összeset, bár hozzátenném, hogy két éve, amikor én vettem az enyémet, legalább hat boltot bejártunk, mire az egyik fürdőruha végre nem volt a nyakamig kivágott vagy tangás (!), csak szolid, fekete, szűk és felvéve kimondottan dögös.

Mert szeretek tetszeni. Miért hazudnám az ellenkezőjét? Persze csak akkor, ha nem vagyok rákényszerítve erre. Ha én dönthetem el, hogyan és mikor.

Ha nem akarják a fejembe verni, hogy barnának, csillogó ajkúnak és olajos testűnek KELL lennem, és ezt meg is kell mutatnom, ha kedvem van hozzá, ha nem. Máskülönben azok az enyhén borostás félistenek úgy néznek át rajtam, mint a kirakat üvegén, ami mögül a legújabb, „férfivá avató,” kétszázezres óra kacsint rájuk dévajul.

Kalapos Éva Veronika