1. ... amikor „végre nem késtem!" (Ja, de.)

Amikor életemben először mentem a Libertad Stúdióba (ami azóta úgyszólván a második otthonommá vált), üdvözült arccal léptem be a megbeszélt idő előtt öt perccel. (Merthogy amúgy eléggé késős vagyok, sajnos.)

– Azt hittem, már nem jössz! – nevetett rám Suri Andi, aki az állapotfelmérést végezte.

– Miért, nem tízre kellett jönni?

– Fél tízre kellett volna…

Kínomban csak vigyorogtam…

2. ... amikor kiderült, hogy menthetetlenül kétballábas vagyok

Az első mozgásos órán biztatóan mosolygott rám az edző. Espirito lett volna, ahol elvben a ritmus és a koreográfia öröme viszi előre a fogyni vágyókat. Amikor jobbra kellett volna lépni, tuti, hogy balra léptem, amikor a jobb lábamat kellett volna emelni, biztos, hogy a bal karommal kísérleteztem. Egy idő után lemondott rólam az edző is, és egyet jobbra léptünk, egyet meg balra. Ezt azért tudtam követni…

Ez volt az első és az utolsó Espirito-órám, úgyhogy önismeretben nincs hiány nálam...

3. ... amikor visszaköszönt a libatepertő

Az első hét végére esett egy olyan fesztivál, amit már nagyon régóta tervezgettünk a barátommal, szállást is foglaltunk korábban, ezért nem akartuk lemondani az egészet. Finoman szólva sem fért bele az életmódváltásba az, amit ott ettünk (és pláne ittunk). Annyira, hogy még egy jó adag libatepertőre is befizettünk „búcsúzóul”. Mennyei volt, ki is posztoltam a fotót. Néhány hét múlva, az egyik köredzésen, ahol a saját súlyunkat használjuk, sehogyan sem sikerült kiviteleznem a gyakorlatot, egyszerűen túl nehéz voltam hozzá. Gina, az életmód-tanácsadóm csak mosolygott egy ideig, aztán odaszúrt egy vicces mondatot: – Ugye, milyen finom volt az a libatepertő?

Mit mondhattam volna? Vörös arccal, lihegve bólogattam. (Amúgy tényleg finom volt.)

4. ... amikor az egyik gyerekem a hasamat hiányolta

„Anya, az hogy lehet, hogy sokkal nagyobb volt a pocakod, amikor sosem ültél le velünk enni, és mindig csak almát ettél meg ilyen puffasztott izéket? Most többször eszel, mint mi, és a végén nem marad semmi a jó kis hasadból!”

A kisfiam lepett meg ezzel az éles megfigyeléssel. Szóval megvan a recept! Egyetek sokszor, ha fogyni akartok, csak gondoljátok meg, mit tesztek a tányérotokra!

5. ... amikor összefutottam egy rég nem látott ismerőssel

– Áááá, szia! Olvasom a naplódat az interneten. Mennyit fogytál? – kérdezte.

– Csak pár kilót, de már sokkal jobban érzem magam – válaszoltam.

Kínosan hosszan méregetett, majd nagyot sóhajtott, és azt mondta: – Az arcod már egész jó, de azért a hasadból még van mit leadni!

Mit csinálhattam volna? Jó pofát vágtam a dologhoz.

6. ... amikor a Pilates-óra röhögésbe fulladt

Nem tudom, mi ütött belénk az egyik Pilates-órán, de mindenen nevettünk. Az edző, Kántor Vica kezdte, ő fertőzött meg mindannyiunkat. Ha igaz, hogy a nevetés hizlal, akkor nem biztos, hogy ez volt a leghatékonyabb óránk, mégis nagyon hasznosnak bizonyult a csoportépítő és feszültséglevezető hatása. És végre nemcsak én vigyorogtam, hanem mások is.

7. ... amikor majdnem meghaltam

Az egyik (mindegyik) SpinRacing-órára késve érkeztem. A mozgólépcsőn fölfelé is szaladtam, kapkodva öltöztem át, eleve leizzadva kezdtem az órát. Elég vacakul éreztem magam. A pulzusmérő egyszer csak 230-at mutatott, majd nullát. Jesszus, lehet, hogy meghaltam? Eléggé forgott körülöttem a világ. Aztán kicseréltük az órát, kinyitottuk az ablakot, ittam pár kortyot, és tekertem tovább. Ezek szerint mégsem haltam meg…

8. ... amikor megcsapott a hírnév szele

Az utcán odalépett hozzám egy ismeretlen fiatal lány. Csinos volt, sudár, kedves. A gyerekeimmel mentem haza az iskolából, három iskolatáska lógott rajtam és egy tornazsák.

– Te vagy az a Gabi, aki a WMN-re szokott írni? – kérdezte.

– Igen – néztem rá meglepetten.

– Képzeld, kedvet kaptam a mozgáshoz tőled! Most is szaladok tornázni, örülök, hogy találkoztunk!

Csoda-e, hogy úgy vigyorogtam, mint a tejbetök?

Igaza lehet a hozzám közel álló személynek... Vagy legalábbis úgy tűnik ezen a képen...

9. ... amikor... na, de ezt inkább olvassátok el:

Egy hozzám igen közel álló személy kedvesen súgta a fülembe:

– Eddig nem is tűnt föl, hogy nagy a feneked.

– ??????????

– De most, hogy vékonyabb a derekad, már látszik…

– Ezt vegyem dicséretnek?

– Én annak szántam.

Úgyhogy azóta is örülök... a hír egyik részének.

10. ... és amikor kiderült, hogy az életmód-tanácsadóm sem tökéletes!

Szokás szerint az utolsó percben estem be a Libertadba. Útközben küldtem egy üzenetet az edzőnek, hogy hamarosan odaérek. Aztán eszembe jutott, hogy nem is az ő órájára megyek, mert most kivételesen Gina tartja a SpinRacinget. Amikor beléptem, Gina nyugodtan ült az asztalánál, épp egy cikket próbált befejezni, erről trécseltünk egy ideig. Én közben átöltöztem, már elvben ment az óra, de Gina még mindig ült talpig sminkben az asztalnál. Aznap volt épp egy televíziós műsor felvételén.

– Viki még nem ért ide? – kérdezte tőlem.

– Nem, ma te tartod az órát – válaszoltam…

Erre nagyot nevetett.

– Tényleg te tartod! – csatlakoztak a többiek is.

Gina elsápadt, ledobta a tűsarkú piros cipőjét, két perc alatt átöltözött, és tíz perc múlva teljesen letekerte a sminkjét magáról. Minket is nagyon keményen megdolgoztatott, de közben rengeteget vihogtunk a szórakozottságán.

Ja, és az evés!

Amint látjátok, ezen a héten nem esett túl sok szó a táplálkozásról, de azért még eszem. Vagyis ennék... édességet. Hát, igen, az édességvágyam nem szűnt meg, újra és újra feltör. Ezért azt kérdeztem Bodon Judittól, a NoSalty dietetikusától, hogy mire gondolt, amikor ezt írta egy korábbi cikkében: Meglepően csodás édességekkel kényeztethetjük magunkat teljesen legálisan. Ha kíváncsi vagy a válaszára (tudom, hogy az vagy, én is, nagyon!), olvasd el ITT!

Both Gabi