Válogatott sportos kudarcaim – Amikor az edzőnek sem megy a mozgás

–

Röplabda

Mindig a tornasor legvégén álltam. A családi legendárium szerint egyszer sikerült az utolsó előtti helyig eljutnom, de azt állítják, hogy ezt sem a hirtelen növekedéssel értem el, hanem úgy, hogy az addigi utolsó előtti Dórit némi verekedés után jobb belátásra (és helycserére) bírtam. Mindenesetre nehéz lehetett a mélyről feltörő sátáni kacajt elfojtani, amikor bejelentettem otthon, hogy akkor mostantól röplabdázni fogok. Káprázatos röpi-karrieremnek pár hónap után egy szelektálás vetett végett. Az edzőnk felmérte a képességeinket, és javasolta, hogy ezzel a mélységgel (és egyébként sem túl bámulatos labdaérzékkel) inkább maradjak a karaténál.

Úszás

Azt mondják, a rák jegyűeknek lételeme a víz. Tehát csak az lehet az akut úszásundorom hátterében, hogy valójában egy partra vetett oroszlán vagyok. Hátközépig érő hajjal leginkább az úszást követő macerától kapok lábrázást, igaz, hogy ugyanez a hasonló adottságokkal bíró anyukámat sosem tartotta vissza a napi kétezer méternyi tempózástól meg a Balaton-átúszásoktól. A torna tagozatos, saját uszodával rendelkező általánosban úgy-ahogy megtanultam mellen és háton úszni, de a gyorsúszás még egyetemistaként sem ment. A pillangózás viszont… ehm, ugorjunk. Az egyetemi úszásoktatónk szerencsére annyira szerette a cikkeimet, amelyeket egy helyi lapba írtam, hogy minden bénázásom ellenére megkaptam az ötöst, így nem kellett törni magam. De mivel évek óta kacérkodom a triatlonnal, előbb-utóbb kénytelen leszek megkeresni egy úszásoktatót. Igen, mindjárt negyven leszek, na és?

Síelés

Huszonkilenc évesen jó ötletnek tűnt, hogy megtanuljak síelni, ha már addig nem tettem. Szerencsére családi kapcsolatok révén egy busznyi jó testű, tesi szakra járó főiskolással vágtam neki a sítábornak, tehát a kezdet több volt, mint ígéretes. Három nap után sikerült eljutni odáig, hogy megpróbáltam leereszkedni a (világos)kék pályán egyedül. Belendültem, csak úgy siklottam kecsesen hóekében, vaze, síelek! ujjongtam magamban, amikor is belém hasított a gondolat, hogy ez így iszonyú veszélyes, meg kell állni. Kinéztem egy buckát, hogy majd arra rámegyek, és ez szépen befékez... és remélem, ezen a ponton a rutinos síelők már előre röhögnek. Igen, sikerült egy gyönyörű, íves repülés után a rendkívül látványos, úgynevezett gyalogbéka-szaltó végpozíciójában, arccal lefelé elterülni a hóban. Miután nyugtáztam: oké, élek, felemeltem a fejem, hogy megnézzem, ki látta a megalázó taknyolást. Majd sietve vissza is dugtam az eléggé fájó orromat a hóba, nehogy bedagadjon, és percekig úgy maradtam. Nincs semmi gond, csillagom, én így pihenek, közöltem aztán a segítségemre siető riadt arcú nyolcévessel, aki végül összeszedte a léceimet. De nem ez volt a legrosszabb, hanem este a videók kielemzése, amikor az oktatók prezentálták a harmadik nap legjobb pillanatait. Benne voltam, nyilván. Természetesen idén is megyek síelni. Csakazértis.

(Gör)korcsolyázás

Mivel már „fantasztikusan jól síeltem", itt volt az ideje egy új kihívásnak. Amikor megláttam a munkahelyemen a városligeti jégkorcsolyázásra invitáló plakátot, Szilvi kolléganőm azonnal lelkesíteni kezdett, hogy jöjjek, majd ő segít. Ha tudsz síelni – bátorított – ez is menni fog, majdnem ugyanaz! Aha. Leszámítva, hogy a hó puha, a jég meg kemény, ha értitek, mire gondolok. Arra emlékszem, hogy erős pánikhangulatban kapaszkodtam Szilvibe az első pár órában, a törzsizmaim folyamatos feszítésével próbáltam egyenesben tartani magam, és átkoztam a percet, amikor megláttam a plakátot. Aztán valahogy eljutottam a gépemberszerűen könnyed siklásig, de soha többé nem mentem a jégpálya közelébe. A harmatos kezdés sem tudott viszont eltántorítani a görkorcsolyázástól, amit diadalittasan abszolváltam. Annyira, hogy még egy rúdtáncot is lejtettem az első görkoris túrám végén...

Zumba

Az inzulinrezisztencia és a PCOS lelki hátterében sokszor a nőiség megélésének belső konfliktusai állnak, és mivel edzőként főleg IR-es és PCOS-es nőkkel foglalkozom, gyakran ajánlom a lányoknak, hogy heti egy edzés erejéig iktassanak be egy Zumba vagy Espirito órát a mi csodás Suri Andinknál, akinek még a kisujja is képes táncolni, de komolyan. Azt ritkán teszem hozzá, hogy ha én is bemegyek Andi táncos óráira, akkor egy idő után háttal állít inkább a tükörnek, hogy ne okozzon bennem további görcsöket a saját sutaságom látványa. Mivel nagyon jól tud motiválni, a végtelenségig csináltatja velem a cha-cha-cha és mambo alaplépéseket, amiket már egészen kiválóan elsajátítottam. És még biztat is, hogy ez az, nagyon klasszul csinálod, Gina! De átlátok a szitán. Főleg, amikor egy idő után felajánlja, hogy addig nyugodtan csinálhatok valami mást, amíg a többiek jobbra-balra forognak...

Pilates

U T Á L O M. Épp ezért csinálom. A Pilatest kötelezően írnám elő minden olyan folyton a hátán pörgő hiperaktív futásőrültnek és súlyzóemelgetőnek, amilyen én vagyok. Fejleszti a testtudatot, olyan izmokat erősít meg, amelyeknek még a létezéséről sem tudtál, erősebbé, hajlékonyabbá, és kevésbé sérülékennyé tesz. Meg segít lelassulni, koncentrálttá válni. De esküszöm, minden kihagyás után olyan, mintha soha életemben nem csináltam volna, és ezt az érzést nagyon lehet utálni. Ilyenkor az edzőnk, Kántor Vica gyönyörű hátát nézve csak arra tudok gondolni, hogy ne találkozzon össze a tekintetünk a tükörben. Egyrészt azért, mert ki fog ülni az arcára a „hehe, toljad, Ginike” kifejezés, másrészt mert az én pillantásomtól holtan fog összeesni, és hát szükség volna még rá a Libertadban. Úgyhogy belülről szitkozódom, és összeszorított foggal csinálom tovább. Meg fogom szeretni, ha beledöglök is, „a jó életbe”!

Prónay-Zakar Gina

életmód-tanácsadó, személyi edző

a Libertad Stúdió tulajdonosa

A képek a szerző tulajdonában vannak