Minden család árva Magyarországon – megnéztük Nemes László új filmjét

–

Van a magyar kollektív emlékezetnek egy különös aspektusa: a kollektív hasítás. Hajlamosak vagyunk a történelmünket és az ahhoz kapcsolódó ünnepeinket irdatlan kognitív torzítások árán társadalmi szinten úgy kezelni, mintha azok önmagukban állnának. 

Ha elnyomjuk, és elfeledjük az okot, és pláne az okozatot, akkor a hibákat és a rosszat mindig kívülre tudjuk helyezni. Akkor bárgyú tekintettel meg lehet tapsolni a hősöket és köpködni a rajtunk zsarnokoskodó ellenséget, kitűzni a zászlót, felakasztani a koszorút, lepisszegni az áhítat alatt fészkelődő gyereket, majd hazamenni. Ebből pedig kiválóan összegyúrható az össznemzeti pszichózis. 

A magyar társadalom története az Andorok története. A magyar társadalom története egy tragédia. Hazugság, szeretetképtelenség, elbukott lázadás, árvaság. Nemes László legújabb filmje nem 1956-ban játszódik, hanem a következő év tavaszán. Nem az a fontos neki, hogy mi történt „akkor”, hanem az, hogy mi maradt a nyomában. A kettéhasadt világban kettéhasadt lelkek ténferegnek az elnyomás színpadán. Közben pedig egyik főszereplő sem szimpatikus igazán. Hogy is lehetne az? 

Az Árva személyes ihletésű történet: Nemes László saját családi múltjából merít. Középpontjában egy kisfiú, Andor (Barabás Bojtorján) áll, aki édesanyjával (Waskovics Andrea) kettesben él Budapesten, miközben reménykedve várja haza apját a lágerből. Identitását aköré a sármos, kedves és jóságos apa köré építi, akit az anyjával ketten rajzolnak meg szerepjátékokkal és dobozba gyűjtött kacatokkal. A fiú képzeletében az apa hatalmassá nő — olyan hatalmassá, mint a kazán, amelynek szuszogó, bugyogó testéhez Andor az alagsorban bizalmasan beszélni szokott.

Egy ponton viszont minden szilánkokra hullik, amelyekből még a gyermeki fantázia sem tud kaleidoszkópot álmodni. Túl sok a hazugság, a titok és az erőszak. Ez itt az ötvenes évek, itt még képzelődni is csukott szemmel szokott mindenki, akinek van egy kis esze. Ebbe a fojtott csendbe trappol bele hangosan és követelőzően, egy féldisznóval a kezében, Berend (Grégory Gadebois), aki Andor anyját az üldöztetés alatt bújtatta. A hentes jogot formál asszonyra és gyerekre egyaránt. A szilánkok pedig tovább töredeznek, ahogy Andor kapálózva próbál a sors ellen küzdeni. 

A film készítői fortélyosan megvonták a nézőtől azt a kapaszkodót, hogy akármelyik szereplőt is szimplán csak gonosznak lássa. De jó is lenne, ha mutogathatnánk, hogy „na, az ő hibája, vesszen a gonosz”! Nem. Itt mindenki áldozat és mindenki bűnös (egyedül Andor barátja, Sári és családja nem az, ők szükséges ellenpontként lebegnek a főszereplők mellett). 

A kérdés, hogy Andor integrálni tudja-e személyiségébe a rémalakot, Berendet, akit örökül és felmenőül kapott, vagy azáltal válik hozzá hasonlóvá, ahogyan cselekszik, miközben megtagadja őt. Az, hogy itt mindenki szeretni szeretne, de senki sem tud, mételyként csepeg bele a szereplők lelkébe, míg a valóság lassanként elrohad.

Az Árva nemcsak önmagában tanít, nagyon fontos az is, amit a készítők a film kommunikációjában mellé tesznek. 

„Úgy látom, hogy az ’56-os események Magyarországon valójában egyfajta polgárháborús helyzetnek tekinthetők – a második világháború utórezgésének. 1956 társadalmi értelmezése, illetve az értelmezésének hiánya viszont engem arra emlékeztet, hogy nem vagyunk képesek integrálni azt a részt, ami nem tetszik saját magunkban.

Egy társadalmi hasításban élünk. Mi vezetett el ’56-ig, hogyan viselkedtünk egymással és hogyan viselkedünk magunkkal… Milyen történelmünk volt, mit csináltak a szüleink, látjuk-e az embert a másikban vagy nem? – ezek máig fel nem tett kérdések” – mondta Nemes László a sajtóbemutató utáni beszélgetésben.

Az Árva tehát nyakon ragad és odavonszol minket a tükör elé. Állunk ott rendezetlen ruhában, elpattant gombokkal, a sírás határán és kénytelenek vagyunk ránézni önmagunkra. Ez nem csak másokkal történt meg, pontosan ilyen egyes számból lett a társadalmi többesünk. Minden családban van egy árva, minden család árva.

„Hatéves korom körül ismertem meg ezt a történetet. A nagyanyám nem könnyű szívvel, de mégis szívesen átadta nekem. Felfogtam, hogy apámon keresztül én is egy olyan ember nevét viselem, aki igen problematikus személy volt. Nem tudok ettől megszabadulni, a részem, és mint ilyen, én is hordozom magamban a 20. század legnagyobb sebeit. (Nemes László édesapja Jeles András filmrendező – a szerk.) 

Nem véletlen, hogy apám, bár szeretett volna, nem tudott a történetéből filmet készíteni. Túl közel volt hozzá. Én egy generáció távolságból már hozzá tudtam nyúlni, bár magam is gyerekkorom óta éreztem, hogy ez egy megrendítő, szörnyűséges történet. Nekem még megvan apám bizonyítványa, amiben egyik oldalról a másikra új neve van – a régi nevét pedig átfirkálta. Ebben azt hiszem, minden benne van” – mondta el a rendező.

Ezek után nem szorul magyarázatra, hogy Nemes Jeles László miért hagyta el középső nevét, és szerepel Nemes Lászlóként a plakátokon és a vásznon is.

A film Andor akcióin és reakcióin keresztül mesél, de az anya karakterének passzivitása ugyanolyan fontos rétege. Az Árva nem pusztán egy apa–fiú történet, nagyon karakteresen szól női sorsról, női mintákról is, és végtelen érzékenységgel adja meg a választ a valószínűleg rengeteg pszichoterápián fájdalmasan felbugyogó „miért nem tudott szeretni engem az anyám?” kérdésre.

„Számomra a nagyanyám (tehát a filmbeli anya) volt az egyik elsődleges szeretetforrás, aki a saját fiával kapcsolatban még nehezen állt helyt a szeretet univerzumában. De hogy is lehetne helytállni azok után, ami történt vele? Mindig hajtogatta, hogy mennyire szerette az első férjét, ő volt a mindene, el akartak menni Amerikába. Aztán ’45 telén terhesen állt éjszaka Jászberényben, a jeges folyó felett és azon gondolkozott, hogy belevesse-e magát. 

Teljesen ambivalens volt ezzel az egésszel kapcsolatban. És ez az ambivalencia nagyon érdekes. Csak tűnődni lehet rajta és magunkat látni, a saját kérdéseinket és bizonytalanságunkat belevetíteni. Sajnálom, hogy nem élte meg ezt a filmet, mert annyit szenvedett ebben a században – és mert nagyon fontos volt nekem.”

Andor az édesanyjától örökli a tépelődést és azt a létkérdést is: vajon megéri-e úgy túlélni valamit, hogy abba félig vagy egészen belehalunk. Nemes László korábbi alkotásai után nem meglepő, hogy az Árva erre a kérdésre mennyire nem ad optimista választ.

Az Árva a mi kollektív nemzeti traumánk: a testben talán még jelenlévő, de üresen kongó kazánapák, a kiégett, kényszerpályán sodródó, szeretni képtelen Gertrudis-anyák és tomboló fiaik története.

„Azért is csináltam egy ilyen filmet, mert azt érzem, hogy ezzel az ambivalenciával valamit kezdeni kell, mert nem lehet ilyen szinten feketén vagy fehéren látni a világot, mint ahogy a magyar társadalom teszi. De ez nem csak egy családi történet, ennek vannak mitikus és antropológiai alapjai. Ezért is akartam megcsinálni és ezért is értik külföldön is” – mondta Nemes László.

Chripkó Lili