(Hirdetés)

Egy merő nyűg volt Terka nénihez menni, de nem létezett kibúvó. Minden karácsonykor kötelező kör volt a látogatás a nagyszüleim szomszédasszonyánál. Terka néni, a férje halála után magányosan élő, idős tanítónő a nagyszüleim L alakú házának kisebbik felében lakott. Az előszobájában naftalinszag volt, a konyhájában egerek kergetőztek, és ha a nappalijában nem ültél közel az olajkályhához, akkor a látogatás végére jégcsappá fagytak az ujjaid. De csak az ujjaid...

Mert naftalinszag ide, négy fal között is jégvirágos lehelet oda, a mi szívünk mégis minden vizit után szinte észrevétlenül melegebb lett egy kicsit. Számomra ez volt a karácsony csodája. És ez az, amit azóta is keresek. De nem találok.

Ez persze így nem teljesen igaz. Mert pillanatokra megvan azért, de nem költözik belém úgy, mint régen.

Akkoriban nagyapánk gyertyagyújtás előtt, még kora délután föltette nekünk az elmaradhatatlan kérdést: Terka nénihez mikor mentek át? Mi pedig a szánk szélét húzogatva, kötelességtudóan indultunk, kezünkben a 25 dekás Omnia kávéval és a bonbonmeggyel. Rá sem kellett koppintani a fehérre mázolt tölgyfaajtóra, Terka néni már tárta is ki előttünk. Ma már tudom, hogy ott állt az előszobaablakban, és figyelte, ahogy végigbotorkálunk az otthoni papucsunkban a girbegurba jégbarázdált utacskán a kert egyik végéből a másikba. Gyerekként valamiféle boszorkányságot sejtettem a jelenség mögött.

Odabent szilvalekváros rácsos sütemény, és frissen főtt kávé illata tört utat magának az évtizedes dohon át, és mi körülültük a nagy versenyzongorát. Terka néni híres muzsikuscsaládból származott, az öccse Cseh Tamással és Jancsó Miklóssal is dolgozott együtt, mint zeneszerző... Én pedig áhítattal csodáltam azt a páratlan, csillogó, fekete hangszert, ahogy állt ott méltóságteljesen a hűvös, pergő falú szoba közepén. „Báfét?” – kérdezte Terka néni a szüleimet és a nagybátyámékat. Így hívták egymás közt a feketét a nagyanyámmal. Báfé. És kuncogtak mellé.

Amíg a felnőttek kávéztak, én a rácsos süti szélét majszoltam (a süteményeknek mindig a jól megsült tésztaszegélyét szerettem, nem a közepét), és odaültem a zongorához. A szabad kezemmel fölnyitottam, és klimpírozni kezdtem a Boci, boci tarkát. A mai napig ez az egyetlen dalocska, amit el tudok játszani.

A levegőben megálltak a kávéskanalak, a nagynénémé még idegesen meg is koccantotta a használatba belecsorbult csésze oldalát. Apám kényelmetlenül fészkelődni kezdett, anyám pillantása minden erejét bevetette, hogy némán figyelmeztessen. Olajzöld szemei a billentyűkön kopogó ujjaimat fixírozták. Követtem a tekintetét. A szürkülő fényben a hófehérnek tetsző billentyűket bordó ujjlenyomatok tarkították. Vagy fél tucat. Összekentem a Bösendorfert!

Megszeppenten pillantottam föl. A helyiségben állt a levegő, és a levegőben megdermedt minden érzelem. Elsőként Terka néni mozdult meg. Szépen, lassan, komótosan – épp úgy, ahogy élt, ahogy karácsonyozott, – odajött hozzám. A tarkómra tette finoman a kezét. Száraz bőre érdes volt, karcolta a bőrömet. De az illata!

Az illatában ott voltak az évtizedek, ott volt benne minden kézzel gyúrt linzertészta, minden befőzött szilvaszem, minden gondosan becsomagolt ajándékkönyv, múlt századi boldogság, és minden, méltósággal viselt magányos ünnep.

Na, gyere – mondta nekem – csússz arrébb egy kicsit, megtanítok neked egy új dalt!

Mostanában sokszor eszembe jutnak azok a falusi karácsonyok. A nagy műgonddal csomagolt apró ajándékok, amelyeket nagyapám a kertből szedett borókával dekorált. Eszembe jut Terka néni magánya is. És ennek semmi köze a divatos nosztalgiahullámhoz.

Én imádok nagyvárosban élni. Szeretem, ahogy zajlik az élet. Jól viselem az emberek közelségét. Bírom, sőt, keresem a pörgést. A mi generációnk most van ereje teljében, energiái csúcsán, visszük a vállunkon a családunkat, sőt, az egész országot. De egyre gyakrabban érzem azt, hogy valami nincs rendben... valahol kicsúszott a kezünk közül a lényeg. Az egyik feladat kipipálva, jöhet a következő. Ne foglalkozz azzal, amit úgysem tudsz megoldani! Lépj tovább! Engedd el! Ne tökölj már! Nyomassad! Ömlik az inger, dekoncentrált vagy, semmire nem tudsz odafigyelni. Egyszerre öt ablak van nyitva a gépeden, nem olvasol tovább egy cikket egy percnél, egyszerre négy platformon ömlenek az üzenetek.

Feladat lett a gyerek, feladat lett a vacsora, feladat lett a találkozó, feladat lett a beszélgetés, feladat lett a kikapcsolódás, igen még a kikapcsolódás, az énidő is feladat lett. Kell. Mert mondják. Ahogy feladat lett az ünnep is.

Hiába kandikál ki a gondosan meglogisztikázott rések között a gyerek várakozással teli izgalma, meg az anyád, apád finom kérdései, hogy vajon idén hogyan lesz, mikor látnak majd titeket, és mennyi időre (no, meg milyen állapotban...). Lenyesegeted a vadhajtásokat, visszatuszkolod a betüremkedő csodát, és csinálod tovább... A dolgodat.

Nem jó ez így. Igen, idén végre másként lesz. Idén hagyok magamnak időt. Egész évben nem hagytam. Hát most (mikor, ha nem most?) megteszem. Idén nem az utolsó pillanatban rohanom le az üzleteket, hanem tervezek, listát készítek, megrendelek, kiszállíttatok. Spórolok az időmmel, amennyire csak lehet. Előfordulhat, hogy kevesebb lesz az ajándék, és talán szerényebb a menü, lehet, hogy kisebb fát veszek, és kevésbé makulátlan lakásban várom a szeretteimet. De nem baj. Idén megtanulok egy új dalt.

Idén újra megtalálom a csodát.

D. Tóth Kriszta

A fotó illusztráció

-

Karácsonyi cikksorozatunkat a Shopline támogatja.