Miért nem szabad nevetni, amikor álompalacsintát sütsz? – Selma Lagerlöf történetéből megtudod

–

Selma Lagerlöf: Karácsonyi történetek

Fordította: Kúnos László. Illusztrálta: Nagy Norbert
Typotex, 2025, 136 oldal

Fülszöveg: Tél közepén virágba borul az erdő, egy kislány kincset érő ajándékot kap, az egykor szebb napokat látott iszákos zenész karácsonykor otthonra és új hivatásra lel, az öreg orgonistának pedig rosszkedve van szenteste... Selma Lagerlöf történeteiben sem születik meg magától az ünnepi varázs és meghittség a számtalan elvárás és teendő közepette. A kalandvágyó Nils Holgerson megteremtője, az első Nobel-díjas írónő kötetünkbe válogatott legszebb karácsonyi elbeszéléseiben azonban mindig felragyog az igazi ünnep mélyén rejlő csoda, az a varázslat, amelyet az együttérzés és a szeretet tesz lehetővé. Nyolc felemelő történet a karácsony igazi ajándékáról, az emberi jóságról. Olvasásuk olyan, mintha egy meleg fényű ablakon keresztül pillantanánk be a lélek legrejtettebb zugaiba. Kúnos László új fordításában most ismét felragyog Lagerlöf varázsa - felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt.

Selma Lagerlöf (1858-1940) író, a svéd irodalom egyik legnagyobb alakja, az első női író, aki irodalmi Nobel-díjat kapott. Életműve sok szállal kapcsolódik a svéd népmesékhez és legendákhoz. Magyarországon a Nils Holgersson csodálatos utazása a legnépszerűbb műve, de Lagerlöf nem elsősorban gyerekkönyvszerző. Legismertebb regényeit több mint negyven nyelvre fordítottak le (Gösta Berling, A Halál kocsisa, Löwensköld-trilógia, Jeruzsálem). Írásaiban gyakran jelennek meg egzisztenciális kérdések, erősen foglalkoztatta az istenhit kérdése.

–

ÁLOMPALACSINTA (részlet)

Szilveszter napján, késő este a papkisasszony lefelé ment a dombról a mosóházhoz, ahol a nagyanyja, Beata Spaak asszony lakott a padlásszobában már hosszú évek óta. Kézen fogva ment Csöppséggel, a gyereklánnyal. Messziről is hallani lehetett, hol járnak, mert sikongattak, valahányszor leléptek a kitaposott útról, és lábuk belesüllyedt a mély hóba. Vaksötét éjszaka volt, a csillagok elbújtak a felhők mögé, és nem világított a hold sem. Ha nagyanyó ablakából nem szűrődött volna ki némi fény, nem találták volna meg az utat a mosóházhoz.

A lelkészék szívesen látott vendégek voltak karácsonykor az úri házaknál és a szerényebb hajlékokban is, olyan sokfelé hívták őket, hogy nem jutott idejük mindenkire. Így aztán a szilvesztert is valahol vendégségben kellett tölteniük, a lányukat, Maja Lisa kisasszonyt azonban szokás szerint most sem vitték magukkal. Azt mondták, otthon kell maradnia, neki kell gondoskodnia arról, hogy a szolgálók szilveszterkor is ugyanolyan jól el legyenek látva hallal és rizskásával, mint a szentestén, amit persze nyugodtan rábízhattak volna az öreg házvezetőnőre is.

A papkisasszony ennek ellenére megőrizte jókedvét.

A délután nagy részét azzal töltötte, hogy meséket mondott és dalokat énekelt Csöppségnek, aki boldogan hallgatta, és közben olyan jól érezte magát, mint még soha.

Vacsora után Maja Lisa kisasszonynak nem volt kedve lefeküdni.

Azt mondta, szilveszter éjszakáján, mielőtt aludni tér, szívesen kipróbálná, megtudhat-e valamit a jövőjéről. Megkérdezte Csöppségtől, volna-e kedve álompalacsinta-sütéshez.

Csöppségnek ugyan sejtelme sem volt róla, mi fán terem az álompalacsinta, de rögtön igent mondott. Nyilván abba is rögtön belement volna, ha Maja Lisa kisasszony arra kéri, menjen vele kígyólevest főzni.

– De az a szabály, hogy egész idő alatt, amíg csináljuk, nem szabad megszólalni, és nem szabad nevetni sem – mondta a papkisasszony. – És nem szabad leejteni a földre egyetlen csepp vizet, egyetlen szem lisztet vagy sót sem.

– Nekem az bakfitty! – felelte Csöppség. – Én bármeddig kibírom, hogy ne szóljak, és ne nevessek.

A baj az, hogy csak ketten vannak, pedig az igazi álompalacsinta-sütéshez három ember kell. A papkisasszony nem tudta, honnan kerítsenek harmadik embert.

Kimentek a konyhába, és megkérdezték, volna-e kedve valakinek csatlakozni hozzájuk. A szolgálók azonban összecsapták a kezüket, és nemet mondtak, amint meghallották, miről van szó. Épp elégszer próbálták ők is, amikor fiatalok voltak. Miután ettek a palacsintából, nem tudtak elaludni, és ha mégis elaludtak, nem álmodtak semmit. Őket ilyen palacsintával nem lehet még egyszer megbolondítani.

A papkisasszony a fejét vakarta.

– Le kell mennünk nagyanyóhoz, őt kell megkérnünk, hogy segítsen nekünk – mondta.

Emiatt vágtak neki a hóbuckák között az útnak szilveszter éjszakáján a koromsötétben.

A papkisasszony úgy vélte, nem baj, ha szilveszterkor ilyen sötét van, és nem látnak semmit. Hiszen ilyen a jövő is, abból sem láthat senki semmit.

Nagyanyó a mosóház emeletén, a padlásszobában lakott. A ház falához rögzített külső lépcső vezetett fel hozzá, nehezen lehetett felmenni rajta, mert a keskeny lépcsőfokokat hó borította, és csúszósak voltak. Kész életveszély.

Ám ha valaki Lövdalában él, az biztosan megtanul sötétben járni. A tiszteletes asszony ugyanis nem enged lámpát gyújtani máshol, csak az istállóban és a pajtában.

Nagyanyó azonban meghallotta, hogy jönnek, mert amikor a lépcső közepénél jártak, kinyitotta előttük az ajtót. És az asztalon a pamlag előtt már meggyújtotta a háromágú gyertyát, és lobogott a tűz a kandallóban is.

Nagyanyó magas, sovány, törékeny termetű asszony volt. Arca nem hasonlított a papkisasszony arcához, nem is igen hasonlíthatott volna, mert mostohaanyja volt a kisasszony édesanyjának. Maja Lisát azonban éppúgy szerette, mintha az édes unokája lett volna.

Beata asszony bizonyára valamilyen varázslatos képességgel rendelkezett, mert az ő kis lakásában mindig meleg volt, mindig tisztaság és rend uralkodott. A lakás egyetlen szobából állt, itt aludt és itt főzött is, ágya, amelyet aranyozott rúdon lógó fehér függöny választott el a szoba többi részétől, mintha valamilyen dísztárgy lett volna, és ugyanezt lehet elmondani az edénytartó polcon sorakozó fényes rézlábosokról és fehér porcelántányérokról is.

Ő maga csinosan öltözködött, és ápolt volt, kezét azonban tönkretette a köszvény, begörbült ujjait nem bírta kiegyenesíteni. Nehezen lehetett kezet fogni vele, senki nem tudta, mit csináljon, amikor üdvözölni kell.

A papkisasszony elmondta, mi járatban vannak, nagyanyó mosolyogva hallgatta, és vállalta a szerepet.

Régóta vár valakire, ő is tudni szeretné, jövőre eljön-e hozzá.

Nyilvánvaló volt, az a legjobb, ha itt maradnak nagyanyónál, és itt készítik el a palacsintát.

Először is levettek egy réztálat a tűzhely feletti kis polcról, mind a hárman fogták a peremét, úgy tették le a kis konyhaasztalra.

Aztán elő kellett venni egy fakanalat. Együtt vonultak a kis sarokszekrényhez, ami nagyanyó éléskamrája volt, és a fakanalat úgy vitték az asztalhoz, és úgy tették rá a tálra, hogy mind a hárman fogták a nyelét.

Aztán nagyanyó rézkannájából mind a hárman merítettek egy-egy kanál vizet, és beleöntötték a tálba, és közben nem szóltak egy szót sem, nem is nevettek.

Miután ezzel megvoltak, három kanál lisztet kellett a vízbe tenni. Mind a hárman fogták a kanalat, úgy merítették bele a liszteszsákba, aztán együtt emelték fel, és együtt szórták a lisztet a vízbe. Egyikük sem eresztette el a kanál nyelét, egyikük sem beszélt, egyikük sem nevetett, egyikük sem ejtett le egyetlen szem lisztet sem a földre.

Ezután következett a három kanál só.

A só is úgy került a vízbe, hogy közben nem beszéltek, nem nevettek, nem ejtettek le egyetlen szem sót sem.

Már idáig jutottak, amikor nagyanyó megkérdezte, nem kellene-e zsírt is tenni a palacsintába.

A papkisasszony abban a pillanatban elengedte a kanalat, lehuppant egy székre, és kitört belőle a kacagás, Csöppség pedig nem eresztette el ugyan a kanalat, de olyan nevetésroham jött rá, hogy levetette magát a földre, és úgy nevetett.

Nagyanyó is mosolyra húzta a száját. Talán nem kellett volna megtörnie a csendet, de eszébe jutott, hogy régen azt mondták, ha nem történik valami kis baleset az álompalacsinta készítése közben, akkor nincs is az egészben semmi jó.

És örömmel látta, hogy a papkisasszony megfeledkezik minden nyomasztó gondjáról, és végre nevet egy kicsit.

Miután jól kinevették magukat, újra nekifogtak a palacsintakészítésnek, mert amit eddig csináltak, az nem ér semmit, ilyenkor mindent elölről kell kezdeni.

Csakhogy az nem olyan könnyű, ha egyszer a nevetőgörcs beleáll az emberbe.

Újra merítettek három kanál vizet a tálba.

Tovább nem jutottak, megint kitört belőlük a kacagás. A papkisasszony bírt a késztetésnek legkevésbé ellenállni, Csöppség jobban tudott uralkodni magán.

Azért jó öt percen át így is szinte megrészegedtek a nevetéstől.

A papkisasszony ezután azt mondta, össze kell szedniük magukat, különben nem lesznek készen a palacsintával éjfél előtt.

– Velünk kettőnkkel nem lesz baj – mondta nagyanyó –, csak te tudd megőrizni a komolyságodat.

Előbb megint vizet tettek a tálba, aztán lisztet és sót, majd addig keverték az egészet, amíg péppé nem sűrűsödött. Kevergetés közben a kanalat egyikük sem eresztette el, egyikük sem szólalt meg, egyikük sem nevetett, és nem ejtettek le semmit a földre.

Miután befejezték a keverést, a tésztát beleöntötték a serpenyőbe. Nem volt különösebben étvágygerjesztő látvány, inkább a moslékra hasonlított, amit a csirkéknek és a disznóknak szoktak adni. Ráadásul meg is keményedett, és csillogott a sok sótól.

Feltették a tűzhelyre, megsütötték az egyik oldalát, aztán megfordították, közben mind a hárman fogták a kanalat, együtt fordították meg, és egyikük sem ejtette bele a hamuba.

Végre elkészült, már csak meg kell enni.

A papkisasszonyt és Csöppséget is elragadta a lelkesedés, úgy érezték, már az se volna baj, ha elnevetnék magukat.

Remélték, hogy beláthatnak a messzi jövőbe, a lehetőséget most már nem szalaszthatják el.

Az álompalacsinta annyira fénylett a sótól, hogy alig merték megkóstolni. De azért elosztották három részre, és ettek belőle, amennyit bírtak.

Csöppség mind megette a maga részét, mert tudta, hogy ez a szabály, és ő minden szabályt be akar tartani. Nagyanyó épphogy csak belekóstolt a magáéba, épp csak egy morzsányit vett a szájába, még az is lehet, hogy le se nyelte. A papkisasszony csak egyetlen harapásnyit evett belőle.

Bármilyen kíváncsi volt is a jövőjére, még egy falatot nem bírt volna lenyelni.

A két fiatal kicsit csalódott az álompalacsintában. Egyik sem szólt azonban egy szót sem. Jó éjszakát intettek nagyanyónak, aki némán állt az ajtóban, és világított nekik a lépcsőn.

Amikor hazaértek, az udvaron az utolsó lépéseket futva tették meg, noha az éjszaka már nem tűnt olyan tömörnek és áthatolhatatlannak, mint korábban. Mintha arra készült volna, hogy elhúzza függönyét, és felfedje előtt a titkait, de ők nem mertek megállni, nem merték meglesni a titkokat.

A szolgálók már az ágyukban feküdtek, amikor átlopóztak a konyhán, de persze mindegyik azonnal faggatni kezdte őket, tudni szerették volna, mi történt, álmodtak-e már valamit, és ha igen, ki jelent meg az álmukban. Csakhogy hiába faggatóztak. Egy szót sem lehetett kihúzni belőlük.

Amint lefeküdt, Csöppséget elnyomta az álom, és aludt egészen reggelig. Ébredéskor erősen csípte valami a száját, de semmiféle álomra nem emlékezett, akárhogy erőlködött is.

Nagyanyó nem aludt egész éjszaka, másnap pedig sokáig ült némán, mozdulatlanul, mintha ébren álmodott volna. Mintha mégiscsak megtudott volna valamit.

A papkisasszony sokáig nem tudott elaludni, mert mardosta a szomjúság, ilyenkor azonban elalvás előtt semmit nem szabad inni. Hiszen akkor minden kárba vész, amit addig csináltak.

Amikor reggel felébredt, nem volt biztos benne, hogy álmodott-e egyáltalán.

Később azonban napközben valami dolga akadt a ház bejárata előtt a verandán.

Hirtelen megtorpant, és csak állt mozdulatlanul, mert eszébe jutott, hogy éjszaka, álmában ugyanezen a helyen állt. És ahogy ott állt, két ismeretlen férfi, egy fiatal és egy idősebb közeledett feléje a kavicsos úton. Az idősebb bemutatkozott, azt mondta, ő Liljecrona esperes, és azért jött ide a fiával, hogy megkérdezze tőle, nem szomjas-e, nem akar-e inni egy kis vizet.

És a fiatalabb férfi rögtön közelebb lépett hozzá, és egy pohár friss, tiszta vizet nyújtott feléje.

Amikor a papkisasszonynak eszébe jutott a jelenet, annyira megdöbbent, hogy egész testében remegni kezdett.

Mert egészen biztos volt benne, hogy aki vizet kínál neki az álmában, miután evett az álompalacsintából, az veszi őt feleségül.

WMN szerkesztőség