Férfiszerelem még sosem volt ennyire forró és eszeveszett – a Szólíts a neveden rendezőjének új filmje

–

Utazás Burroughs koponyája körül

Az ’50-es évek Mexikójában járunk, az amerikai bevándorló, William Lee (azaz Daniel Craig) egy valószerűtlenül szeplős, ártatlan arcú sráccal ül szemben. Ahogy kifújja a füstöt – amitől lassan már látni sem lehet – fürkésző tekintetével rétegről rétegre hatol mélyebbre beszélgetőtársa vonásaiban. A vadászat nála életforma, amolyan automatizmus, amibe plusz infúziót tölt a rengeteg alkohol, a kokain és a heroin okozta high:

bárról bárra járva keresi áldozatait, minden olyan pillantásba belekapaszkodik, amiben kölcsönösséget sejt, napjait pedig a vörös falú, meglehetősen szakadt szexhotelben zárja.

Aztán egy nap, az utcai kakasviadal felett megpillantja Allertont (lassított felvétel, alatta a Come As You Are, kész, végem). A nála jóval fiatalabb srác olyan, akár egy jelenés: tökéletes arcvonásaival, élére vasalt, betűrt ingével és tisztaságával kilóg a mexikói melegek sorából, a szexuális orientációját viszont lehetetlenség dekódolni – talán még saját maga számára is. Kettejük kapcsolata rövidesen olyan lesz, mint egy soha véget nem érő hajsza – Lee pontosan úgy kapaszkodik meg a srác legapróbb visszajelzéseiben, ahogy a heroinban, ám a viszony – a szerhez hasonlóan – mindig csak átmeneti kielégülést hoz számára.

Azonban minél többet eszik, annál éhesebb lesz. Szexből, heroinból, alkoholból egyaránt.

Kettejük közös kalandja egy folyamatos macska-egér játék, üldözés és üldözöttség, impulzivitás, titok és utazás – mind fizikai, mind mentális téren. És bár a film bőven többről szól a szerelemnél, Luca Guadagnino talán mégsem tévedett nagyot, amikor cseppet nagyképűen kijelentette: talán sosem készült ennél gigászibb melegfilm korábban.

Megvan az a vicc, hogy két (fél)őrült zseni és két színész találkozik egy bárban?

De most lépjünk kettőt hátra, és nézzük meg, milyen összetevők is kellettek ahhoz, hogy a filmet potenciális Oscar-várományosként emlegessék. Először is, ott van alapanyagként maga William S. Burroughs, a beatgeneráció egyik legvadabb karaktere, akinek személyes ihletettségű művei gyakorlatilag még 2025-ben, egy fancy körúti könyvesbolt polcán is ópiát-, és spermaszagot árasztanak. Nem túlzás kijelenteni, hogy a fickó maga volt a két lábon járó balhé. Sorozatos tragédiák elszenvedőjeként és okozójaként sehol sem volt maradása, a mentális állapotáról pedig sokat elárul, hogy az egyik szerelme kedvéért levágta a bal kisujja utolsó percét, egy másik szerelmét meg véletlenül (?) fejbelőtte.

A Queer – többi írásához hasonlóan – abszolút személyes ihletettségű: 1950 körül Burroughs valóban Mexikóba menekült, hogy elkerülje a börtönt egy narkóügy miatt, és ekkortájt így nyilatkozott:

„Valami uralni akar engem, a megszállás állandó fenyegetésével élek, az állandó szükséglettel, hogy meneküljek az elől, hogy valami birtokolni, irányítani akar.

Joan (ő a lelőtt társ volt – a szerk.) halála kapcsolatba hozott a megszállómmal, a Csúnya szellemmel, aki akkor kénytelen volt felfedni magát. Ezzel egy életen át tartó küzdelembe kényszertett engem, amelyben nem volt más választásom, mint hogy megírjam a kiutamat.”

Nos, ez a 136 perc, bármilyen nyomasztó is, még mindig sétagalopp Burroughs ámokfutásához képest, ugyanakkor talán pont annak a szellemnek segít testet ölteni, akiről fentebb írt.

A film másik fontos „alapanyaga” Luca Guadagnino filmrendező. A fickó 2017-ben visszavonhatatlanul letette a névjegyét a Szólíts a nevedennel, ami ha nem is az első, de mindenképp az egyik legfelkapottabb és legszebb férfiszerelmet bemutató alkotásként került be a mainstrembe. Azt is láthatjuk, hogy alkotóként meglehetősen aktív: tavaly a Queerrel párhuzamosan elkészítette a Challangers-t is, és noha művészetileg elsősorban a vágy és a szexualitás áll nála a középpontban, nem veti meg a horrort, vagy akár a kannibalizmus témáját sem. Egy szó, mint száz: Burroghs-nál talán józanabb, de művészeti szempontból ő is szereti a szélsőségeket és a provokációt. A munkáról való hitvallása pedig maximálisan visszaköszön a Queerből:

„Szerintem a rendező egy pszichoanalitikus, aki arra késztet mindenkit, hogy a rosszról beszéljen, és elmondja magáról az igazat, hogy végül ez az igazság része lehessen a film gyönyörű, nagyobb igazságának.”

És akkor ott van Daniel Craig – akit már senkinek sem kell bemutatni –, valamint Drew Starkey, aki még új fiú, de belépője meglehetősen hatásosnak bizonyult. Noha – tudtommal – ők talán nem fürdőztek meg a drogfüggőség és pszichózis fertőjében, és az LMBTQ+ emberek problémáit sem ismerik testközelből, mégis úgy mozognak a vásznon, mint akik egész életükben Burroughs és Kurt Cobain között ültek egy melegbár vörös kiszakadt kanapéján, kokót szívva prostik fenekéről. Hogy ez a jó színészvezetés, vagy az őstehetség érdeme, nem tudom – mindenesetre meg kell hagyni, Craig bőven van olyan jó herkás queernek, mint James Bondnak – pláne, hogy elmondása szerint ezt a szerepet legalább még élvezte is. Egyszerre nagyzoló és közben socially awkward karakterének minden rezdülésében hiteles marad, a vágyat és az őrületet egyformán elhiszem neki, és úgy szerelmes egy férfiba, mintha egész életében ezt tette volna.  

Drew Starkey pedig szintén elképesztően alakít. A 31 éves színésznek ez az első komolyabb szerepe – korábban az Outer Banks Netflix-sorozatban láthatta a közönség – és noha állítólag agyonszorongta magát, mikor Guadagnino felkereste, egyértelműen megugrotta a kihívást. Az utóbbi időben stílusikonként emlegették elsősorban, de láthatjuk: jóval több annál. Az általa alakított érzelmileg elérhetetlen, húzd meg-ereszd meg viszonyt fenntartó, éteri srác szerintem mindannyiunk életében megjelent már valahol – pont ezért válik a játéka egyszerre vonzóvá és triggerelővé.

Intimitás sosem volt még ilyen szép és fájdalmas

A filmet meglehetősen sok kritika érte a debütálása óta. Míg van, aki a vontatottsága és elborultsága miatt szidja, sokan kifogásolják a hiteltelen díszletet is, amiért a Queert valójában nem Mexikóban forgatták, hanem Rómában rendeztek be hozzá egy utcát. Van, aki szerint túl manírosak a zenei betétek és a lassított jelenetek, de olyan is akad, aki épp a valódi mélységet hiányolja a filmből.

Az egyértelmű, hogy nem mindenkinek való a Queer – de ha véletlenül hozzám hasonlóan téged is kilóra meg lehet venni a téboly és a szerelem explicit ábrázolásával, az izgalmasan disszonáns vizuális és zenei megoldásokkal, és élvezed, ha két órán belül megnevettetnek, provokálnak és megríkatnak, azért adhatsz neki egy esélyt.

Sok negatívumot lehet mondani a filmről, de azon nem veszünk össze, hogy gyönyörű, és csak részben a művészien megkomponált erotikus jelenetek miatt.

(Apropó: a film közben számtalanszor eszembe jutottak azok a férfi ismerőseim, akik előszeretettel néznek leszbikus pornót, és közben vígan hangoztatnak homofób nézeteket – na, anélkül, hogy ezt minősíteném, őket kifejezetten szívesen beültetném erre a mozira egy EKG-készülékkel a végtagjaikon.)

És bár a film látszólag csak egy szerelemről szól, de valójában annál mégis sokkal többről. Szól a függő viselkedésről, annak (fals) fentjeiről, és annál jóval valóságosabb lentjeiről. Szól a queer-kultúráról, az ismerkedés, az önfelvállalás nehézségeiről, a közeledés rizikóiról.

Szól arról, hogy két ember hány módon kötődhet egymáshoz, és mi mindent definiálunk szerelemnek, ami talán nem is az. Szól az intimitás funkcióiról, egészen a szorongásoldástól a puszta kielégülésen át a dominanciaviszonyok fenntartásáig.

Szól spiritualitásról – akár az ayahuasca-trip élményeit, akár a Lee-t foglalkoztató telepátiát, akár a szerelmesek szavak nélküli kommunikációját vizsgáljuk. És mindemellett szól a számvetésről is, ha úgy tetszik, az élet értelméről: arról, hogy mennyire leszünk elégedettek a filmmel, amit „levetítenek” a halálos ágyunkon. Kíváncsi lennék, Burroughs hogyan vélekedne erről – ha elégedetten, ha csalódottan, egyikért sem tudnám hibáztatni.

Takács Dalma