„Kicsikém! Ne add fel!” – Egy óvónő üzenete tanítványainak, akikből LMBTQ-felnőtt lett

–

1990-es évek elején kaptam meg az első csoportomat a Pethő Intézetben. Minden gyerek nevére emlékszem azóta is. Minden reggel ugyanaz a rutin. Ébredeznek a gyerekek, az asztalnál kókadoznak, belül még mindegyik alszik. Már megreggeliztek, fogat mostak, de ez a pár perc pihenő jólesik nekik, mert nagyon korán van. Kiosztom a hallókészüléküket, és óvatosan segítek betenni annak, aki még nem tudja egyedül. A tejfölszőke kislány szokás szerint csukott szemmel könyököl, nem zavartatja magát, kipótolja az alvást pár perccel. Persze huncut, kikapcsolta a hallókészülékét, ne zavarja senki. A füle mögött bekapcsolom. 

– Jó reggelt! – mondom és rámosolygok. Kipattan a szeme, széles mosoly terül el az arcán. Mindannyian csendesek. Megfésülködünk, és közben egyre többen csevegünk – a magunk módján. Én lassabban és érthetően próbálok, ők gyorsan és élénk gesztusokkal, félig jelelve. Közben megjött a gyógypedagógus, indulhat a nap. Kezdődik a játék, és egyesével az egyéni fejlesztések. Időnként nyílik az ajtó, és a kedves, hosszú hajú néni kihívja az egyiküket tornázni, meg hallásfejlesztésre, logopédiára, mindenfélére. Örömmel mennek. Jutalomként élik meg, ha rájuk kerül a sor. 

Sokat nézegetünk képes könyveket, imádják a kedvenceket újra és újra elővenni. Felváltva bemásznak az ölembe, és a hátukat nekem támasztva lapoznak. Végigkérdezik az összes figurát. Kívülről fújják már, de mégis jólesik mindennap. Ez a mi rítusunk, a biztonságról szól. Messze vannak a családok, így kell, ami ismétlődik és erősít. 

– Anya jön. Sihuhu – mondja az egyik apróságom, és kezével utánozza a vonatablak feltolását. Egy apró könnycsepp jelenik meg a szeme sarkában. – Igen, anya jön. Holnap – felelem. Megöleljük egymást. 

Sokat sétálunk a környéken, mindig ez a nap fénypontja. Ilyenkor a legzárkózottabb csöppség is kinyílik, és hangosan kacag. Imádnak a kertes házak között bóklászni. Minden porta előtt meg kell állni, és felsorolni az ismerős dolgokat. Tudom, ez is a biztonságról szól. Újra és újra rácsodálkozunk a szomszéd néni epres kertjére, kutyára, macskára, biciklire, és a kanyarodó trolibuszra. Kijárunk a ligetbe, hétvégén a színházba vagy az állatkertbe, télen a szánkózó dombra. Így mennek a napok, egyik a másik után. 

Aztán egy őszi hétvégén megérkezett ő. Gyönyörű kisfiú. Csendes, félős, hatalmas szemekkel, hosszú szempillákkal. Bájos, babaarcú.

Nagyon meg volt ijedve. Bújt a hátunk mögé. A sok ismeretlen gyerek és felnőtt, az új hely megrémítette. Hosszú idő volt, míg megnyugtattuk. Aztán szép lassan megismertük és megszerettük egymást. Nagyon érzékeny volt, hamar elsírta magát, ezért a többiek sokszor gúnyolták. Ha rágondolok, a gribedlis mosolya jut eszembe. Gurgulázó kacagás, csibészes huncutság… és a pasztell virágos nadrág. 

Az egyik iskolás nagylány kinőtte és kiselejteztük. Valahol ott kallódott összehajtogatva, hátha az egyik ovis majd belenő. De ő megszerezte magának, és mindennap azt akarta felvenni. Eleinte győzködtük, hogy ez kislányoknak való, virágos, de zokogott. Nem akarta levenni. Megértettük, ő és a virágos nadrág már elválaszthatatlanok. A szennyesbe se volt hajlandó kitenni.

Nyugtatgattuk, hogy csak kimossuk. Kézenfogva jött velem, de hátra tekeredett nyakkal, aggódva nézte az ő egyetlen kincsét. Amikor aztán a tiszta ruhák között végre meglátta, ujjongott a boldogságtól. Kivette és magához ölelte. Mi meg néztünk egymásra. Emlékszem, milyen tanácstalanok voltunk. Nem tudtuk, mi lenne a jó megoldás. Sokat tanakodtunk. Eldugjuk, vagy adjuk oda egy ovis kislánynak? Lehetetlen. Nem tudjuk sem becsapni, sem megbántani. Óvatosnak kell lennünk, annyi hányattatáson ment át.

De ez így akkor se „normális”. Megint csúfolni fogják a nagyobbak. Nem tehetjük ki a fiúk céltáblájának. Na jó, várunk. Picit hordja, aztán meglátjuk. Pár hét múlva már „kinövi”, és kap helyette egy újat. Nem virágosat, hanem valami szép, köztes megoldást, mondjuk világoskéket. 

Aztán az élet megoldotta helyettünk ezt is. A gyerekeket egyáltalán nem érdekelte a dolog. Egyszerűen érezték a rezgéseit, hogy ő ilyen, és kész.

A lányok lettek a legjobb barátai. Természetessé vált, hogy velük játszik, sorakozónál őt választják párnak, értik egymást, egy nyelvet beszélnek. Virágos nadrággal, vagy anélkül… Én alig múltam húsz, ő talán hat volt.

Azt hittem, itt már mindent láttam abból, milyen „más” gyereknek lenni. Szívem csücske szemüveges, nevetős szemű, Down-szindrómás kislány. Ősszel még egy szót sem szólt, bújócskázás közben szólalt meg először: a nevemet kiáltotta.

A barna, szelíd, halkszavú kisfiú a Pethőben tanult meg járni, három ágú botot használ és imádnivalóan derűs, örökké mosolygós csöppség. A másik kisfiú szalmahajú, kék szemű és mindig komoly. Valószínű, hogy siket. Nagyon okos, mindent figyel, memóriajátékban esélytelen vagyok vele szemben. A copfos barna kislány maga a meglepetés. Mióta hallókészüléket kapott, mintha kicserélték volna. Régen az asztal alá bújt volna, hebrencs kis „Szél Kata” volt, még fésülni se engedte magát. Most meg csillog a tekintete, fecseg. Ha játszunk, és hibázok, kikacag. Isteni a humorérzéke!

Másik szőke tündérkét szinte mindig magam előtt látom, ahogy esténként takargatja a babáját, és lefekvés előtt jeleli neki, hogy most aludjon, anya jön, és nemsokára hazamahetnek.

Egy ilyen sokszínű társaságban igazán, valóságosan és szó szerint mindenki „más”. És akkor én azon problémázok, hogy az ő virágos nadrágja nem „normális”. Végülis mi a normális? Ami a megszokottól eltérő? Hát itt minden és mindenki az. Elszégyeltem magam. Megint tőlük kellett tanuljak… 

Hosszú éveken át még a szombatokat is együtt töltöttük. Érte hétvégén se jött senki. Gondolkodom, vajon mit adhattam én neki? Összekuckózást a délutáni mesét nézve? Bátorítást, mikor szorította a kezem, mert a többiek hazamennek?

Talán egy szemernyi biztonság és szeretet: ennyi lehettem az életében. 

Visszanézem az érettségi képeket. Magas, nyúlánk fiú öltönyben. Úgy érzem, szinte semmit nem változott. Gyönyörű, bájos arc, gribedlis mosoly. Dús, hullámos haja hosszú, a válláig ér. Sorban állnak. Ő boldog rajongással néz a mellette állóra. A szeme szinte ragyog. Ez a tekintet mindent elárul. Nem kellenek hozzá szavak. A másik fiú is nevet. Úgy látszik, boldogok.

Olvasom a híreket. Megint egy újabb falat építettünk magunk köré törvényekből. Szomorú vagyok. Azonnal ő jut az eszembe, és a többi hasonló kisgyerek, akikkel az elmúlt 32 év alatt összesodort az élet. Mi lehet velük? Vajon azóta hogyan élnek?

Juthat-e nekik egy csipetnyi jó ebben a világban? Mire van esélyük? És milyen lesz a holnapjuk? Nem tudom. Ő volt az első, aki megtanította más szemmel látni a világot. Azóta is féltem a csalódásoktól és a bántásoktól. Évről évre egyre jobban. Hány éves lehet most… 38? Már biztosan nem emlékszik rám.  

Pedig nagyon sokat tanított nekem, önmagamról, a világról. Jó volna, ha tudná, hogy nagyon drukkolok neki, gondolatban azóta is mindig, mindig fogom a kezét… és súgom: „Kicsikém! Ne add fel!”

WMN szerkesztőség