Milanovich Domi: Az aktualitások bűvöletében élve meddig tart ki a dühünk?

–

Napok óta azon gondolkodom, mit jelent jó embernek lenni, és ez nekem miért ilyen fontos. Elég magadban egyszer felismerni a jóságot, és akkor megnyugszol tőle? Vagy ez olyasmi, amit minden egyes nap meg kéne próbálni megvalósítani abban, ahogyan másokkal és önmagaddal bánsz, ahogy a világ felé fordulsz?

Mert a jóság nem álszentség, nem túlgondoskodás, nem az, hogy örökké a többiek kedvét lesed. A jóság viszonyulás. Az inger és a válasz közti szabadság tere.

Hogy megteheted, hogy az értékeidet szem előtt tartva, tudatosan cselekszel. Nem haszonért, nem lájkokért, nem dicséretért, hanem azért, hogy hiteles életet élj, olyat, amire a nemlét közelségében elégedetten tekinthetsz majd vissza.

De ha folyton a jövőbeli énem szempontját nézem, ha ennyire kontrollálom a működésemet, hogyan tudok feloldódni a jelenben? Ha lesz is méltóságom, mi az, amit feláldozok érte?

Olyan világban élünk, amelyben szinte minden a szórakoztatás parancsának engedelmeskedik, a politika is. A kormányzás érdemi intézkedések helyett leginkább a kommunikációban és a propagandában merül ki: a hosszú távú célokat, a sérülékeny csoportok jóllétét és biztonságát, az igazságot, a demokráciát, mindent, de mindent a pillanat uralásának rendel alá a hatalom. A valóság és a fikció, a tények és a vélemények közötti határok elmosódtak, a közösségi médiában a legtöbb ember látszani, hozzászólni, influálni igyekszik, sokan pedig ösztönből, mindenféle szűrő nélkül öntik bele az indulataikat a posztokba, kommentfolyamokba.

Az online tér egy része a megdolgozatlan, újrahasznosítatlan feszültségek szemétlerakója.

Egy elárasztó, fullasztó hely, mégis mindennap megmerítkezünk benne, stresszközösségeket alkotva a buborékainkban. Mindennek persze én is, mint önmagam termelője és terméke, a hálózat egy eleme, a része vagyok. 

De talán mindezek miatt is, mostanában egyre jobban felértékelődött a szememben két tulajdonság: a szelídség és az intellektuális alázat. Utóbbi alatt nem kishitűséget vagy álszerénységet értek, hanem annak felismerését, hogy nem tudok, és egyszerűen nem is tudhatok mindent. Hogy igyekszem tisztában lenni az erősségeimmel és a korlátaimmal, és mindig számolok a lehetőséggel, hogy az emberekről, problémákról, helyzetekről alkotott értelmezéseim tévesek is lehetnek. Hogy kíváncsi és nyitott vagyok, törekszem az önreflexióra, de képes vagyok a figyelmemet az önmagamon túli dolgokra is irányítani. Hogy elbírom pszichésen a komplexitást, az ambivalenciát, az ellentmondásokat.

Egyfelől tehát az aktualitások bűvöletében élünk, a közösségi médiában darabjaira hullik az idő: ami ma haragot vált ki belőlünk, azzal hamar telítődünk, pár hét után pedig rendre elfelejtjük, hiszen az élet megy tovább. Másfelől értékként kezelem a tudatosságot, a szelídséget, az alázatot. Hogyan lesz akkor mindebből konstruktív düh, a jogfosztások miatti tartós felháborodás?

Én, aki a fél gyerekkoromat „verekedéssel” töltöttem, ne tudnék dühös lenni? Vagy pont azért, mert a judo hol ritualizált harcművészet (övvizsgákon), hol színtiszta sport, lúgozódott ki belőlem ez az érzelem? Mert cselgáncsban, bár kívülről talán nem így tűnik, valójában sosem lehetsz dühös: amint elárasztanak az indulataid, és pár másodpercre kihagy a figyelmed, az ellenfeled a lendületedet kihasználva, egy jól irányzott mozdulatsorral győzelmet arathat feletted. 

Azt is hamar megtanultam, fiatal felnőttként, hogy feminista tudattal élni ebben a társadalomban a folyamatos diszkomfort állapota. Ha egyszer megérted a nemi egyenlőtlenségek mintázatait, rengeteg mindenben észreveszed őket.

Kinél van a távirányító, a kormány, a döntés joga? Ki mennyi teret foglal el egy beszélgetésben, egy meetingen, a lakásban, szétterpeszkedve a metrón, vagy a parlamentben, a tudósok, cégvezetők körében? Viccek, füttyögetések, beszólások, sokadszorra is vállalhatatlan mondatok. Nem tudom, lehet-e évek múltán is ugyanolyan dühösen reagálni rájuk. 

De mivel élni akarsz, és szeretnél boldog is lenni, előfordulhat, hogy egy idő után érzelmileg leválasztod magad ezekről a helyzetekről. A megküzdéshez ráadásul hozzátartozhat a rendszerismeret is, hogy különböző elméletekkel, kutatásokkal meg tudod magyarázni, mi történik, de a zsigeri válaszoktól ez is az intellektualizáció felé visz el. Azt hiszem, nálam ez is hozzájárult ahhoz, hogy végül a testemből egyre inkább a fejembe szorultam, ott tudtam kialakítani a magam biztonságát. 

Amúgy is a mindennapi valóságom része, hogy ott kell lennem fejben: mint sok más LMBTQ-ember, én is fokozott éberségre, hipervigilanciára kényszerülök a nyilvános terekben. Egyrészt állandóan figyelem saját magamat, és a mindenkori partnerem iránti érzelemkifejezésemet; pláne a belvárosi környezetemen kívüli, számomra új, ismeretlen terepen – ki hogyan reagál rám, be fog-e szólni, hogy „rossz” mosdóba, öltözőbe jöttem? Másrészt a környezetemet is folyamatosan pásztázom a veszély jelei után kutatva, hogy a ruházata, hajviselete, kisugárzása, mozdulatai, mimikája alapján

ki az, akinek nem tetszhet a puszta létezésem, vagy aki mostanra felhergelődött már annyira nem kis részben a kormány gyűlöletkeltése miatt, hogy verbálisan vagy akár fizikailag is rám támad.  

Az állandó készenlét, bár mára megszoktam, éveken át, nap mint nap ismételve, baromi fárasztó, rengeteg energiát megköt. Másrészt adódik belőle, hogy ritkán lehetsz önfeledt. Én, és a sorstársaim közül sokan az önazonos, felszabadult létezés egyik első, katartikus élményét éppen a Pride felvonuláson éltük át. Hogy azok lehetünk, akik, és azt szerethetjük, akit, a körülöttünk lévő emberek pedig velünk örülnek, és visszamosolyognak ránk. 

A múlt héten a Pride-ot a gyerekek koholt érdekeire hivatkozva törvényileg tiltotta be a kormány, csorbítva ezzel minden magyar ember gyülekezési jogát. Őszinte leszek: jelenleg az is kihívás, hogy egyben tartsam magam, és szerintem az, hogy LMBTQ-emberek és a családjaik most megnövelik az öngondoskodásra fordított figyelmüket, ebben a klímában már önmagában is politikai tett. Másrészt rengeteg mindent érzek: a rendszer romlottsága miatti undortól kezdve a büszkeségen át bizonyos értelemben a kíváncsiságig is, hogy milyen lesz az idei Pride. 

De azt is látom, hogy eljött a pillanat, hogy igenis újra elkezdjem visszaépíteni a dühömet: mondatról mondatra, cikkről cikkre, beszélgetésről beszélgetésre. Mert a düh úgy jelzi az igazságtalanságot, mint az éhség azt, hogy táplálékra van szükségünk.

Ez az érzelem az, amely a határaink megsértésére figyelmeztet minket. Szükségünk van arra, hogy visszakapcsolódjunk a felháborodásunkhoz, egyénileg és kollektív szinten is, és hosszú távon elköteleződjünk mellette, amíg nem tudunk változtatni a sorsunkon.

Érdekes, hogy a düh evolúciósan a beszorítottság fizikai állapotára adott reakcióként jelent meg a szakértők szerint. Amikor az őseinknek nem volt hova hátrálniuk egy ragadozó vagy egy másik ember elől, ez az érzelem készítette fel őket a visszavágásra. Ezt a beszorítottság-érzést élem át minden egyes alkalommal, amikor szélsőjobboldali politikusok azt mondják, hogy Magyarországon mindenki azt szeret, akit akar, hiszen felnőttek konszenzusos kapcsolatába az állam nem szól bele, csak csinálják otthon, a négy fal között.

Ezért kéne hálásnak lennem? Hogy rám sem bír nézni ez a kormány, és szinte semmilyen formában nem ismer el?

Hogy nem házasodhatok, fogadhatok örökbe, kapok lakhatási támogatásokat, változtathatnám meg az irataimban a nememet, ha akarnám; hogy a transz barátaim nem férnek hozzá egészségügyi szolgáltatásokhoz, megfelelő védelemhez, lehetőségekhez? 

Hogy tőlünk kell félteni a gyerekeket, mert mi vagyunk az ellenség? 

Napok óta azon gondolkodom, mit jelent jó embernek lenni. És közben egy kamaszkori, zsigeri élményem is gyakran eszembe jut, ami azért fontos, mert azt érzem, hogy ahogy a négy fal közé, úgy a saját fejembe sem húzódhatok már vissza. Mert akkor a rendszer nyert, akkor le tudott hasítani a létezésem teljességéből valamit. 

Emlékszem, tizenöt éves koromban az egyik fontos versenyünkön a legnagyobb riválisom leszorított. Bivalyerős ellenfél volt, remek sportoló (innen is puszilom!), és az, hogy hirtelen mozdulni sem bírtam, talán még lélegezni sem, mert a mellkasomon feküdt, onnan nyomott bele a szőnyegbe, fizikai értelemben is drasztikus élmény volt. Legendák és kutatások szólnak arról, hogy pánikhelyzetben a szervezet micsoda erők mozgósítására képes. Én is másodpercek alatt, egy hídszerű mozdulattal, magam sem tudom, hogyan, de ki tudtam törni a szorult helyzetből, és ezt a tapasztalatot a sejtjeim a mai napig őrzik. És hálás vagyok a testemnek, hogy nemrég emlékeztetett rá. 

Szerintem nagy szükség van most arra, hogy felidézzük azokat az élményeinket, a hozzájuk tartozó zsigeri érzetekkel együtt, amikor kiszabadultunk valahonnan. Hogy ebből is erőt meríthessünk a közös cselekvésekhez. 

Szeretném visszaépíteni a dühömet. Szimbolikusan felmenni a hegy tetejére, és kiereszteni a hangomat. Úgy üvölteni, ahogy a torkomon kifér, hogy megdagadjanak a nyakamon az erek, és belezengjen-remegjen az egész erdő. Káromkodni, ameddig jólesik, a legalpáribb és legcsodálatosabb módokon, amiket ismerek, olyan válogatott szidalmakkal, ahogyan szinte kizárólag a mi édes anyanyelvünkön, csak magyarul lehet. 

Aztán lejönni a hegyről, és találkozni veletek, akik szintén megjártátok a magatok mélységeit, magasságait. Együtt indulni tovább, határozott léptekkel, tündöklően. 

Én pedig addigra már jobban fogom tudni, hogyan legyek egyszerre dühös és szelíd, erőteljes és alázatos, ösztönös és tudatos, testi és szellemi, érző és érteni igyekvő. Ahogy egyébként egyszerre vagyok férfi és nő, vagy talán egyik sem, de bárhogy is, pont ezzel együtt teljes. 

Milanovich Domi